A következőkben Bodor Ádám Sinistra körzetének szemiotikai alapú megközelítését vázolom. Arra keresem a választ, hogy milyen típusú jelhasználat szervezi a körzet világát, és ezzel összefüggésben hogyan jellemezhető maga a szöveg mint jelrendszer. Ezáltal más megvilágításba kerülhetnek a recepciónak eddig is a középpontjában álló, főként az ábrázolt világ sajátosságaira és a regény antropológiai szemléletére vonatkozó kérdések; valamint újak is feltehetők a szöveg – mint látni fogjuk: korántsem egységes – stílusa kapcsán.

A kiindulópont Charles Sanders Peirce különféle hármas felosztásokra épülő szemiotikája. E felosztások közül a legáltalánosabb és a további felosztások számára is mintául szolgál az „elsődlegesség – másodlagosság – harmadlagosság” trichotómiája (Firstness, Secondness, Thirdness). Az „elsődlegesség” a végtelen számú, még tárgyhoz nem rendelt lehetőséget (például egy önmagában álló, üres állítmányt, egy ki nem dolgozott viszonyt vagy egy puszta minőséget); a „másodlagosság” ennek a lehetőségnek az aktualizációját, konkretizációját (magát a minőséggel rendelkező egyedi dolgot, a közvetlen kapcsolatot egy konkrét tárggyal); a „harmadlagosság” a kettő közötti „öntőformát”, magyarázatot jelöli, vagyis azt a konvenciót vagy szabályszerűséget, aminek segítségével egy tárgy tulajdonságaként ismerhetünk fel egy minőséget.^[1] Ennek mintájára hozza létre Peirce a jelölés hármas struktúráját is, amely a jelből (ki nem dolgozott, üres forma, ami végtelen számú lehetséges dolgot jelölhet), a tárgyból (ami a jel konkrét referenciája) és az interpretánsból (ami a jel és a tárgy kapcsolatáért felelős általános logikai szabály, magyarázat) áll.^[2] A jelölés három eleme egymással dinamikus viszonyban van: ahogy a tárgy meghatározza, hogy miként valósulhat meg az őt jelölő jel, úgy a jel is hatással van az interpretánsra, amennyiben megszabja, hogyan létesíthető kapcsolat a jel és a tárgy között. Sőt, minden interpretáns, amint ezt a kapcsolatot létrehozza, maga is jellé, ennek a kapcsolatnak a jelévé válik, amely így új interpretánsra, magyarázatra szorul.^[3]

Peirce talán leghíresebb rendszerezése szintén az elsődlegesség – másodlagosság – harmadlagosság mintájára jön létre, ez a jeleknek a tárgyhoz való viszonyuk szerinti felosztása. E szempont felől nézve egy jel lehet szimbólum (konvención alapuló jel, és mint ilyen, „harmadlagos”), ikon (hasonlóságon alapuló kapcsolat, ami önmagában, a hasonlításban részt vevő konkrét elemek nélkül „elsődleges”) vagy index (amely közvetlen, okozati kapcsolatban vagy térbeli-időbeli folytonosságban áll a tárggyal, ezért „másodlagos”) – bár Peirce megjegyzi, hogy tiszta formában ritkán fordulnak elő ezek a típusok, ugyanakkor lényeges, hogy az egyes esetekben melyik összetevő dominál.^[4] A szimbólum az egyetlen jel, amely nem hordoz önmagában információt a tárgyáról (nem hasonlít rá, vagy nem a tárgy okozza), hanem egy konvenció, törvényszerűség teszi lehetővé a tárgyra való vonatkozást; ilyen például a szavak nagy része. Ez azt is jelenti, hogy a szimbólumok a közös világ és a közös jelentésképzés megszervezésének az alapjai, hiszen közösségileg elfogadott és érvényes szabályok nélkül nem jöhetne létre szimbolikus jelölés. Az ikonok ezzel szemben hasonlítanak a tárgyukra, amely hasonlóság újabb hármas felosztást eredményez: alcsoportot képeznek a vizuális hasonlóságon alapuló képek, az analógiás hasonlóságon alapuló metaforák és a szerkezeti hasonlóságon alapuló diagramok.^[5] Ahogyan a diagramokról és metaforákról szóló szakirodalom is mutatja,^[6] az ikonok kevésbé a közös jelentésképzés felté­teleiként működnek, mintsem a megismerésben, ismeretek előállításában és átadásában játszanak fontos szerepet, „a következtetések motorjai”, mivel mentálisan nehezen hozzáférhető fogalmakat és folyamatokat tesznek elgondolhatóvá és kommunikálhatóvá.

Az indexek az előző két kategóriához képest a legegyszerűbb jelek, abban az értelemben, hogy ekkor egy közvetlen, fizikai érintkezés vagy oksági kapcsolat áll fenn jel és tárgy között: az értelmező elmének semmit sem kell kezdenie ezzel a kapcsolattal azon kívül, hogy észreveszi, azonosítja azt.^[7] Az index az érzékekre gyakorolt hatás által mintegy kényszeríti a befogadót, hogy a jelzett dologra figyeljen – ám sem a megismerésben, sem a közös jelentésképzésben nem játszik olyan központi szerepet, mint az ikon vagy a szimbólum. Az index nem állít semmit, csupán rámutat tárgyára. E rámutatáshoz ugyanakkor a tárgy távolléte szükséges, így az index a nyom tipikus esete (még ha egy lábnyom kapcsán fontos az ikonikus kapcsolat is), hiszen mindig valami távollevő jelenlétére hívja fel a figyelmet, és ennyiben, követve a derridai elméletet, a jelölés legalapvetőbb mozzanatát emeli ki. A nyomhagyáson túl Peirce példái között szerepel a szélkakas, a tűzre utaló füst (e két példa a szemiotikai szakirodalomban is rendre előkerül mint az idexikus jelölés legtisztább formája), a valamire mutató ujj, illetve a nyelvben a mutató és a vonatkozó névmás.^[8] A regény szempontjából fontos példája továbbá a tulajdonnév, amely Peirce szerint első alkalommal még rámutató indexként működik, és csak a használat során konvencionalizálódik szimbólummá.^[9]

Tanulmányom központi állítása, hogy a Sinistra körzet világában az indexek túlsúlya figyelhető meg, ami hatással van az ábrázolt világra és a benne szereplőkre is. Szimbólumoknak és ikonoknak inkább a hiánya feltűnő: legfeljebb csak a hatalom használja őket, ám ekkor sem rendeltetésszerűen – ilyenek például a céltalan feljegyzések és táblázatok, amelyeket Andrej segédhullaőrként vezet. A szimbólumok kapcsán többen értekeztek már a körzetben élők nyelvhasználatának töredezettségéről, a verbális kommunikáció sikerület­lenségeiről, ahogyan a névadás sajátosságairól is.^[10] Ez utóbbi esetében fontos megjegyezni, hogy a szereplők általában teljes nevükön és foglalkozásukkal vagy legfőbb ismertetőjegyükkel együtt említtetnek (például „Béla Bundasian, a fogadott fiam”, „Nikifor Tesco­vina, a természetvédelmi terület kantinosa”) – mintha mindig az első alkalommal mutatná be őket az elbeszélő, így a nevek indexikus rámutatások maradnak, és nem tudnak szimbólummá válni. Ebből is látszik, hogy a regény világában nem képes egy olyan közös tudás kiépülni, amelyet aktiválni lehetne az egyes szituációkban, hanem mindig aktuálisan kell a dolgok közötti kapcsolatot újra meghatározni/felismerni. Ezt erősíti, hogy a tulajdonságok és a foglalkozások is változhatnak: Géza Kökény hol hős medvészként, hol benzinkutasként, hol pedig a liga lázadójaként szerepel; sokszor az is eldönthetetlen, hogy egy személyt vagy a róla készült szobrot jelöli-e a tulajdonnév. Márton László és Bengi László nyomán az is felvethető, hogy az első személyű elbeszélő neve (Andrej Bodor) sem egyetlen jól kidolgozott alakra, hanem inkább erre a perspektívára és elbeszélői funkcióra vonatkozik.^[11]

Ugyanígy szembetűnő az ikonok hiánya is. Beszédes, hogy bár a regény címszereplője maga a táj,^[12] csupán az ezredesi irodában található (fali)térkép (40.);^[13] a körzet lakói azonban nem élnek kartográfiai eljárásokkal tájékozódásaik során, ahogyan a szöveg olvasója sem képes a helyszínek topológiai-topográfiai szerkezetének a felrajzolására. Minden olyan olvasat, amely Sinistra térképét kívánja vizuálisan megjeleníteni, kudarcra van ítélve: a körzetet nem lehet átlátni és ábrázolni egy külső nézőpontból. Ehelyett a térbeli és időbeli viszonyokat mutató- és vonatkozó névmások dolgozzák ki a szövegben (például „Azon a tavaszon, amikor” [102.], „azon a helyen, ahol…” [133.], stb.) – ezt a meglátást a kvantitatív elemzés is alátámasztja, mely szerint a Bodor-regényekben kiugróan gyakoriak az idő- és helyhatározói mellékmondatok.^[14] A kvantitatív eredmények mellett a szoros olvasás is felfigyelt a mutató névmások központi szerepére – Scheibner Tamás arra hívja fel a figyelmet, hogy a narrátori szólamváltást is mutató névmások jelölhetik: „A Géza Hutira füle című fejezetben ugyanis, amikor megtörténik a narrációs váltás, egy visszautaló névmást (»ezt«) találhatunk a váltás előtti szövegrészletben szereplő alakra: »[E/3] Aron Wargotzki kiégett porhüvelye és a dögcédulája hiányzott. // [E/1] Hogy később ezt az Aron Wargotzkit nekem kellett előkerítenem…«”^[15] Eszerint tehát nemcsak a helyszínek, hanem a szöveghelyek közötti viszony is indexikus módon, rámutatás során kerül kidolgozásra a regényben, ami ismét az aktuális kapcsolatok konkrétságát helyezi a diagrammatikus műveletek elé.

A szimbólumok és az ikonok hiányát tovább erősíti, hogy ezek a jelek a körzet világán kívül viszont nagyon is gyakran fordulnak elő. Connie Illafeld „ókori jeleneteket pingált, életképeket” (105.), mielőtt a körzetbe került, Béla Bundasian kottamásolással foglalkozott, míg Andrej, lefedve ezzel a nem szöveges művészeti ágak teljes palettáját, csontfaragványokat tervez készíteni a körzet elhagyását követően. Mintha ezek a tevékenységek Sinistra területén nem lennének gyakorolhatók, a határt átlépve érvényüket és értelmüket veszítik. Ahogyan Mustafa Mukkermann kamionjának festése is idegenül hat ebben a tájban: „Az ezüstösre festett kocsi fala tele volt pingálva mindenféle badarsággal, ami csak egy ilyen országhatárok között hontalanul kószálgató fuvarosnak juthat eszébe: bíbor égbolt alatt kék pálmák, zöld majmok éktelenkedtek rajta, egyik falát egyetlen, mélyen lecsüngő magányos női mell díszítette.” (54. – kiemelés tőlem.) Szimbolikus jelölés egyetlen esetben kap valódi jelenőséget a körzeten belül, ám éppen a fennálló hatalom ellen szervezkedő liga által terjesztett feliratok formájában: „A kapukon, palánkokon szénnel firkált feliratok sötétlettek, ilyenek; »velünk vagytok«, vagy »téged is vár a liga«.” (136.)

Eközben indexek szinte minden oldalon találhatók a regényben, amelyek az alábbi nagyobb csoportba sorolhatók. Egyrészt ilyenek a természeti felfénylések, árnyékok, hangjelzések, azaz önmaguk távoli jelenlétéről érzéki benyomásokon keresztül hírt adó jelenségek. Így világítanak a hegycsúcsok, a háztetők és az ablakokban a villanyfény – a nagy számú példából kettőt említve: „Az útkaparó megnyesegette a viharlámpás kanócát, és miután meggyújtotta, hosszú karó végére tűzte, hogy azzal akassza ki a ház ormára. Ezen majdnem összeszólalkoztak: az idegen azt szerette volna, ha a ház azon az estén mindenképp jeltelen marad.” (141.) „Napnyugta után Dobrinra sűrű vak sötétség ereszkedett, a házak fekete körvonala fölött csak a laktanya távoli ablakai világítottak, néha fényjelek villantak a hegyivadászok őrtornyain. Az éjszaka felhői között a Dobrin villámai derengtek, a távoli morajlásokat át- meg átszőtték a bagoly rikoltozásai a berekben.” (24.)

Másrészt hasonlóképp működnek a helyek jelzéséül szolgáló eszközök is, mint például az előbbi idézetben szereplő őrtornyok, vagy a jelzőpóznák és -lámpák, sőt a proto­tipikus indexnek tekintett szélkakasok is (109.); illetve Borcan ezredes sírhelye, amelyet megjelölnek egy „fényes, messzire világító alumíniumrúddal. A sok rákötözött színes szalag, főleg a narancsvörös, még a sűrű ködön is átdereng, s azokon a bizonyos lyukakon, furatokon pedig majd a szél fuvolázgat. Így szükség esetén éjszaka is meg lehet közelíteni, vagy később, amikor majd a hófúvások betemetik.” (76.)

Harmadrészt gyakran az emberek maguk is mint távolban világító indexek szerepelnek a történetekben: Bebe Tescovinának a szeme, a vörös kakasnak a parókája, Hamza Petrikának az árvalányhaja, az idős Andrej ezüstös hajának „idegen fénye” (172.) világít, ahogyan „a szederszínű sötétségben, mint valami távoli, sóval lepett halom, Coca Mavrodin-Mahmudia arca világított” (47.). A körzetben működő diktatúra logikája szerint úgy lehet az ember a legkevésbé gyanús, ha felhívja magára a figyelmet („Ilyen pompázatos külsővel, még ha nagyon erőltetné is, emberfia ügynöknek, kémnek el nem szegődhet.” 9.); így szinte minden szereplő szó szerint kitűnik a környezetéből, aminek köszönhetően az effajta különlegesség is átlagossá válik. De nemcsak a látvány és a hangok (elsősorban a léptek hangjai) árulják el valaki közeledtét, hanem a szereplők egyéni szaga is, ami újabb összetevővel gazdagítja az indexikus jelek tárházát: „Alkalmi ivócimborámat, az előttem bandukoló dokit ismertem fel előbb, természetesen a szagáról. Véletlenségből sem orvosságszaga volt, neki csak a neve volt doki, mindig is medvékkel foglalkozott. Vad, émelyítő állatszaga volt, mint egy lehugyozott bokornak.” (90.)

Negyedrészt gyakran kerülnek szóba a sárban, hóban hagyott nyomok is – legtöbbször lábnyomok;^[16] vagy azok hiányában az emberi ürülék, mint Aron Wargotzki keresésekor („a tapasztalt erdőjáró ember tudja, az a bizonyos szar, amire Coca Mavrodin gondolt, ha eltakarja is mondjuk, az éjszakai havazás, reggel a fehér takarón át a nap melegét magába szippantva leveti magáról a hazug álcát, és újra ott pompázik nemes barna mázával.” 127.), akinek rejtekhelyét szintén egy indexikus jel, a pipájából felszálló füst árulja el. Ezenfelül fontos szerepet kapnak a hóba kövült autó- és sílécnyomok is a leírásokban. Ez utóbbi kapcsán Andrej jegyzi meg ironikusan a regény zárlatában: „azért mégsem tűnök el erről a tájról nyomtalanul.” (175.) Úgy látszik, a körzetben maradandó nyomot csakis ilyen fizikai, indexikus értelemben hagyhat maga mögött az ember – „a legtöbb, ami elérhető, a jelhagyás, amit már senki sem ért”, kommentálja a részt Szilágyi Márton is, aki arra a következtetésre jut, hogy a regényben „a metaforák sok esetben nemcsak a jelöltre utalnak, hanem magára a jelhagyás, jelölés aktusára”.^[17]

Nem véletlen, hogy a jelhagyás ennyire hangsúlyossá válik a szövegben, ugyanis éppen a jelhasználat sajátosságai mentén írható le a körzetben lakók élete, amely körzetben nem képes kiépülni egy megismerésen (ikonok hiánya) és közös megegyezésen (szimbólumok hiánya) alapuló világ. Éppen ellenkezőleg, a tágabb értelmezésektől leválasztott, konkrét, érzékileg feldolgozott indexek kizárólagossága egy korlátozott, az aktuális viszonyok bizonytalanságára utalt, állatias^[18] létezést eredményeznek. A diktatórikus működés eléri célját, és se a folyamatok külső nézőpontból történő átlátása, se egy biztosnak tételezhető ismeretanyag létrehozása nem válik lehetővé – „az amnézia, a hagyománytalanság birodalma”^[19] ez. Rokonságot mutat ezáltal a könyv a climate fiction zsánerébe tartozó, apokaliptikus irodalommal is: Keresztes Balázs részletesen bemutatja, hogy ezekben a szövegekben miként veszítik el a tárgyak használati értéküket, és válnak a múlt nyomaivá, egy távoli kultúra indexeivé (például egy eldobott coca-colás doboz képében), és ez milyen hatással van az emberi érzékelésre.^[20] Ám a különbség is szembetűnő: a Sinistrában a regény világán belül, csakis az adott szituációra korlátozva működnek az indexek, és nem egy külső referenciára, az olvasó jelenére utalnak, amely utalás egyúttal rögzíti azok metonímiaként való értelmezését. Bodor szövege olyan disztópiát hoz létre, amely nem valamihez képest határozza meg magát, nem hivatkozik egy rajta kívül álló világra, mint a climate fiction szövegei; és éppen e külső kontextus hiánya és a rögzíthetetlenség eredményezi a szöveg nyugtalanító (unheimlich) hatását.

Végezetül az indexikus jelek vezérelte világértés magyarázhatja a Márton László által kifogásolt és valóban jelen lévő ellentmondást is, miszerint egy olyan rezonőr-elbeszélővel van dolgunk a regényben, aki semmire sem rezonál; mindenről részletes tudása van, de saját belső működését képtelen kifejezni.^[21] Hiszen a körzet jelhasználata egyszerűen nem teszi lehetővé a tágabb reflexiókat, csupán az érzékszervileg felfogható, adott helyzetek azonosítását; az elbeszélő pedig a szereplők (főként Andrej figurájának) ilyen korlátozott nézőpontját érvényesíti saját szólamában is. A belső tartalmakra tehát nincs rálátása, sőt nem is tud ilyen tartalom kiépülni, mivel nem állnak rendelkezésére ezt lehetővé tevő médiumok és jeltípusok a történetvilágban. Miközben az továbbra is tisztázatlan marad, hogy mi a viszonya egymáshoz az elbeszélt figurának és az elbeszélőnek, illetve hogyan értékelhetjük az elbeszélt én-re fokalizált elbeszélés utólagosságát. Mindez tágabb értelemben az ábrázolt világban uralkodó jelhasználat és az elbeszélés szimbolikus rendje közötti feszültségre is vonatkozik: hogyan képes az elbeszélő jól szerkesztett történetek formájában, nyelvileg számot adni az eseményekről, amelyek éppen az ilyen számadás megvalósíthatatlanságáról értesítenek, azaz hogyan lehetséges egyáltalán a Sinistrát elbeszélnie. Márton László kritikája nem is a feszültség meglétére vonatkozik, mintsem arra, hogy a szöveg nincs tisztában ezzel az ellentmondással, ezt „a szétválást a szerző nem tudta megfogalmazni”.^[22]

Ám ha a szöveg nyelvi megformáltságát részletesebben vizsgáljuk, akkor egy újabb kettősségre lehetünk figyelmesek, amely segíthet az eddigi ellentmondások feloldásában és annak felismerésében, hogy a regény valójában rákérdez saját irodalmiságára: éppen a körzet jelhasználata felől. Azaz mégiscsak sikerül megfogalmazni a viszonyt az elbeszélés és az elbeszélt figura pozíciója között, még ha meglehetősen zavarba ejtő módon is. Ez a feszültség tehát a szöveg stílusára vonatkozik. Egyfelől a mutató és vonatkozó névmások említett gyakorisága, a regény nagy részére jellemző visszafogott stílus (rövid, az események leírására korlátozódó, bővítményekben szegény tagmondatok), valamint az ábrázolt világ működését csak nyomszerű utalásokkal jelezni tudó szöveg a körzet jelhasználatának és a szereplők kognitív műveleteinek a nyelvi színreviteleként értelmezhető. Ezzel a stílussal viszont feszültségben állnak azok a részletek, amelyek kifejezetten poétikusnak hatnak, és egy díszített, metaforikus nyelven szólalnak meg. Az ilyen, stilárisan leginkább jelölt szakaszokra az alábbi példák említhetők:

A napsütötte kupacokon az olvadó hó hártyái alól előbukkant a sápadt fű, nyomában a sáfrány, s a növekvő zöld foltokon át a sítalpak nyomai vezettek márvány­fehéren. A nyílások fölött, amelyeken keresztül a búvópatak lélegzett, a kakukkfű kék lidércfényei lobogtak a napsütésben. (132.)

A lila égbolton kettős narancsvörös pántlika, napsütötte kondenzcsík világított, mint sínyomai a hágó tisztásain. Az útkaparó nyitott ablak előtt ülve várakozott; a hágó fölött már a tavasz illatai úszkáltak, az erdőből alkonyat után is madárcsattogás emelkedett. Severin Spiridon házának zsindelyfedeléről nemsokára füst oldódott el, a szélcsendben fölfelé szállt, ezüstösen beburkolta a holdat. (148.)

Az ónos eső távozta után a szemközti csúcsok, meredekek üveggel leöntve, gyémántfénnyel csillogtak, a ház körül a fűszálak mint összekoccanó poharak csilingeltek a szél érintésében. (165.)

Ezek a részek, amelyek poétikussága nehezen összeegyeztethető a szöveg más helyein tetten érhető visszafogottsággal, a tájat kivétel nélkül indexikus jelek összességeként láttatják (sílécnyomok és kondenzcsíkok csillogása, búvópatak morajlása,^[23] fűszálak csilingelése, felszálló füst, a tavasz illata, stb.). Az indexikus jelek és az azokat leíró, díszített, metaforikus nyelv kettőssége pontosan az irodalmi jelhasználat és a körzet világa közötti ellentétet élezi ki; ezt kétféle módon értelmezhetjük. Egyrészt, összefüggésben azzal, hogy az elbeszélés puszta ténye már önmagában szemben áll Sinistra világával, ezek a szakaszok az irodalom és az irodalmi nyelv teljesítőképességére, a bemutatott diktatórikus-posztapokaliptikus jelhasználathoz képesti nyelvművészet produktivitására hívják fel a figyelmet. Ekkor magát a regényt mint az ábrázolt világgal szemben felmutatott teljesítményt értékelhetjük.

A másik lehetséges értelmezés, éppen ellenkezőleg, nem poétikusságot lát, hanem a hagyományos tájleírások giccsbe hajló túldíszítettségét fedezi fel ezekben a szöveghelyekben. Érdemes ennek kapcsán Bengi László – nem erre a jelenségre, hanem az ismétlések szerepének vizsgálatára vonatkozó – meglátását idéznünk, amely egyúttal az eddig elmondottak összefoglalását is adhatja: „Amit a hatalom által megszabott nyelv, illetve az ezen a nyelven megformált elbeszélés nem tesz lehetővé, az tulajdonképpen nem létezik, jobb esetben kihagyható és utalásokkal (nyomszerűen) jelezhető, ami pedig mégis elmondható, az csak az ismétlésekkel és sémákkal határolható be.”^[24] Bengi tanulmányában részletesen elemzi az ismétléseknek a kiüresítő, felcserélhetőséget és uniformizáltságot eredményező, az identitást mindig újra rögzíteni kénytelen működését. Felvethető ugyanakkor, hogy az idézett részeket szintén ilyen ismétlésekként kezeljük – azonban nem a szövegen belüli ismétlésekként, hanem a (különösen az erdélyi) prózahagyományban meghonosodott tájleírások stílusának megismétléseként. Ekkor éppen nem az irodalom teljesítőképessége kerül előtérbe, hanem az irodalmi nyelv is mint ismétlés, mint uniform és kiüresedett jelhasználat tételeződik, amely legjobb esetben is csak rámutatni tud saját működésre.

Attól zavarba ejtő a regény, hogy mindkét értelmezés egyaránt érvényesnek tűnik, vagyis a regény egyszerre képes túllépni a bemutatott jelhasználat korlátain, és válik maga is annak rabjává. A zavar mindenképpen produktív: az olvasónak ezáltal folyamatosan fel kell tennie a kérdést, hogy – a szöveg jeleit értelmezve – milyen mértékben részese ő is a Sinistra világának.