Pap Mária emlékének

Úgy kezdődött, hogy én voltam Cyrano. Eljátszottam Cyrano szerepét. Azt hittem, csak egy részét játszom el. Csak a barátom volt szerelmes. Azt hittem, csak a barátom szerelmes. Én meg, kezdő költő, verset akartam írni. 1960, november. A negyedik osztályt járom a gimnáziumban. Két és fél éve szántam rá magam a költészetre, de épp nincs témám. Legjobb barátom, jelöljük B-vel, beleszeretett M-be. M nemrég bukkant fel a mi szűk társaságunkban. Egy barátnője hozta el, akivel a TIT szabadegyetemén ismerkedtünk össze, oda jártunk B-vel művészettörténetet, esztétikát hallgatni. Betegen fekszem otthon, eljön látogatóba 1960. október elsején a szerelmem és B (akivel jó barátságban vannak már régóta, bár időnként összevesznek), és velük jön M is a barátnőjével. M a földön foglal helyet. Abban az időben nagyon szeretett a földön ülni. Feltűnik, hogy milyen sokat cigarettázik. És hogy milyen vékony. A sima szőke hajával svédnek hat. „Nagyon helyes, különösen, amikor nevet – írom a naplómba. – Azt nem mondhatnám, hogy szép, de ez talán nem is annyira fontos.” Ettől fogva már rendszeresen összejárunk, és B hamarosan beleszeret M-be, hevesen ostromolja. M-et nagyon vonzza B erős intellektusa, próbálja is viszontszeretni, de váltakozó sikerrel. Azzal védekezik, hogy ő nem tud szeretni senkit. Mióta az apja egyszer bezárta kisebb korában, mert meztelen férfiakat rajzoltak a barátnőjével, ketreckomplexusa van, minden kapcsolatát előbb-utóbb ketrecnek érzi. B viszont azt érzi, hogy ez az a nő, akit az amúgy nem létező Isten neki teremtett.

Hosszan beszélünk B-vel telefonon. Mesélj még, mondom neki, írok belőle verset a nevedben. Tetszik neki az ötlet, és mesél még. Ő a fő kritikusa verseimnek, tanulmány terjedelmű levelekben szokta ízekre szedni mindet. Gyakori és jogos kifogása, hogy kevés bennük a konkrét életanyag. A vers kezdetéhez van egy közös élményünk, ezt most neki adom. Együtt hallgattuk ebben a baráti társaságban Bartók Divertimentóját M barátnőjénél. A szoba nagy üres falán a falevelek árnyéka érdekes mintákat rajzolt ki, ezeknek a mozgása valahogy társult a zene folyamatával. És még a hold is sütött.

Az erkélyrácsot pengefénybe vonta,
kinyújtózott, a szőnyegre hasalt,
érzelmes csapdát állított a holdfény,
beszíva minden surranásnyi zajt.

A levelek széle igen finom
vonalakban másolja árnyékát a falra.
És ráadásul a zene.
Mint mutatóujj, mintha rám mutatna.

Zilált csomókat szétbogoz,
áramlik, mint a víz, a hő,
végiggondol és következtet.
Én üldözött s ő üldöző.

A versnek ezt a címet adom: B. Gy. szerelmes éneke. Akkor már ismertem Eliot híres versét, Kálnoky László nagyszerű fordításában, a J. Alfred Prufrock szerelmes énekét. „Induljunk el, te meg én, / Ha már kiterült az éj a város egén, / Mint az elkábított beteg a műtőn…” Sőt, hallottam Eliot saját előadásában is arról a lemezről, amit Vas István hozott Londonból. Máig a fülemben van: „Let us go then, you and I, / When the evening is spread out against the sky / Like a patient etherized upon a table…” Talán nem véletlen, hogy a ciklus (mert ez végül is egy ötrészes versciklus lett) második darabjában egy műtőasztal is felbukkan:

Mért hívtalak s követtelek,
mért, hogy mehetnék s nem megyek,
bár jól tudom, hogy nem szeretsz,
kinek kívánlak, nem lehetsz.

A karosszék vigyorgó idegen fejét
mutatja, s szendviccsel traktál a tálca.
Minek jöttem baráti társaságba?
Hisz nem is áll jól nékem az egész.

De mintha félig fölvágott hasammal
feküdnék sárga műtőasztalon –
kettőnkből tán egy orvos harmadik
kitelne most… Kabátod rád adom.

De a folytatás – a ciklus harmadik darabja – így kezdődik: „Egy lépésünktől négyszer kong a kő.” Ez tetszik legjobban Pilinszkynek. (Ha összegyűlik egy adag versem, úgy félévente, elviszem neki, mióta egy rokonunk révén, aki iskolatársa volt, megismerhettem. A Nárcisz presszóban szoktunk találkozni, a Váci utcában. Most, hogy ezt írom, elbizonytalanodom. „Egy lépésünktől négyszer”? Nem inkább kétszer? És konghat-e a kő?) A leíró részekben, mondja Pilinszky az előzőekről, nagyobb tömörség kellene. „A levelek széle…” Sok erre két sor. Ez viszont nagyon jó: „Mint mutatóujj, mintha rám mutatna.” Érdekes, hogy a szóismétlés nem hat soknak. Vannak bizonyos elektronikus gépek, mondja Jancsi (felszólított, hogy hívjam így és tegezzem), amelyeket hírekkel etetnek. Ami átmegy rajtuk, abból kiszűrik a híreket, a többi csak zaj. Ehhez hasonlóan kell eljárnia a költőnek is. Számítógép, informatika, hírüket se hallottam még.

De hogy is volt Cyranóval? Mint tudjuk, ő a saját szerelmét öntötte mámoros szavakba az éj leple alatt a barátja nevében, és vesztére az ő számára bódította el velük a költészetbe szerelmes hölgyet. Én – akkori legjobb tudomásom szerint – csak a témaínségemet próbálom orvosolni, és a verset a saját nevem alatt publikálnám, ha akadna lap, amelyiknek kellene. De nem akad. Azt nem mondanám, hogy M, a vers címzettje közömbös nekem, de ő a barátom szerelme, és én szurkolok B-nek, hogy végre révbe érjen. Megvan nekem a magam külön bonyodalma az én szerelmemmel, azzal a lánnyal, akivel az első beteljesült szerelmet éltük meg kölcsönösen. Akihez, amikor egy hónapig feküdtem a kórházban vesegyulladással, sóvárgó Tóth Árpád-verseket írtam, de a kezdeti hosszú napfényt most mind gyakoribb borulatok váltják fel. Én költői öntudatom magasából lenézem az ő prózai igényeit, nem viszem el táncolni, moziba, étterembe, és amikor megkérdezik a munkahelyén – idősebb nálam valamivel, már túl van az érettségin, dolgozó nő –, hogy hol volt a hétvégén, kínos megmondani: a gimnazista fiújánál. A gyülemlő keserűség már lecsapódott néhány felejthető versben.

A villám váratlan helyről üt be. Bár egészen váratlannak mégsem mondható. December 11-én naplóm már gyanús jeleket regisztrál: „Ma másodszor álmodtam M-mel.” Le is írom hosszan az álmot, amely szerelmi vallomással párosuló testi közeledés után torkollik személyes bonyodalmakba, B is megjelenik, és én ezt mondom a végén: „Ő egyikünket sem tudja szeretni, mert ő egy hideg nő, bár ez csak átmeneti állapot (ha nem, annál rosszabb neki), de azért lehetünk jó barátok, nem?”

Egyik nap aztán csöng a telefon. M itt van a Gellért téren, feljönne hozzám, beszélgessünk. Sok mindenről beszélünk, legtöbbet a szerelemről, ki-ki a maga érzelmi helyzetéről. Ő mindig a szabadságát félti, mondja, a szerelemben is. De a félelem, az is ketrec, vélem én, az ember ott ül középen, körülötte drótsövény, és nehogy valaki be merjen oda menni, mert akkor veszélyben a szabadság. Igazat ad nekem. De a helyzet egyre furcsább. Miért jött éppen hozzám, hogy ezt elmondja? És akkor M egyszer csak így szól: Mégis az a legrosszabb, ha valakit a másik kilök a saját ketrecéből, pedig nincs ott senki más, és ő éppen azon van, hogy hozzáigazítsa a saját igényeit. A szívem heves dobogásba kezd, de nem merem (nem akarom?) megérteni, hogy rólam beszél. Lekísérem a buszmegállóhoz, aztán hazajövök, és telefirkálok egy lapot verstöredékekkel.

Mint erdőzúgás, suhog a szobán
– hallom és látom, hisz nem is talány –
a csönd. S te itt ültél nem is rég.
Kereng a cigarettád füstje is még.

– – – – –

Vártam, hogy magad kitaláld
vártam, hogy magad felkínáld
suttogd avagy kikiabáld

– – – – –

Barátom szenved miattad
arcod mért nekem mutattad
miattam szenved megint más
elég egy percnyi megingás.

[…]

(Fotó: Valuska Gábor)