[…]

Korpa Tamás: Miért alakult ki az a szokásod, hogy írás előtt vagy közben meghallgatod Schubert A halál és a lányka című vonósnégyesét? A zene felszabadít, megpezsdít, előkészít, áramoltat benned valamit? Mit kapsz ilyenkor Schuberttől?

Balla Zsófia: Schubert mindig arra kell(ett), hogy az embert kivonja a mindennapokból, hogy gyorsabban átkerüljön a koncentrált kifejezésmód bűvkörébe. Az is igaz, hogy sokkal jobban meg kell feszíteni a figyelmem, éppen a zene miatt. Erre a stimuláló hatásra nagyon jól tudtam reagálni, kivéve, ha prozódiailag bonyolultabb struktúrákkal kellett dolgoznom a versben. Ilyenkor elzártam a zenét, amíg kidolgoztam a vers ritmikai formáját. A zene jót tesz velem. Megnyugtat, eloszlatja a depressziót, felszabadít, energiát ad. És főként gyönyörködtet. Boldoggá, azaz szabaddá tesz. Még ha ez, az életemre nézvést, többnyire csak illúzió.

Milyen feladataid voltak zenei szerkesztőként a rádiónál? Érvényesíthetted saját ízlésedet valamilyen módon?

Viszonylag szabad kezet kaptam, és kiváló kollégáim voltak. Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy amikor a rádióhoz kerültem, három zenész dolgozott a magyar adásnál. Amikor 13 év múlva, 1985-ben feloszlatták a stúdiót, már csak egyedül én voltam magyar zenész az osztályon. A többiek kivándoroltak, meghaltak. Úgyhogy a Zenei Krónikától a kóruszenéig, a zenés óvodásműsortól az operaénekes-portrékig, a prózai adások zenei betétjeitől az önálló zeneműsorokig (szimfonikus, kamara, kórus, népzene, gyerekműsor, tömegdalok) mindent nekem kellett ellátnom: önálló zeneműsorokat fel- és lekonferálással, interjúkat, zenei krónikát és stúdió- meg helyszíni felvételeket. A külsős munkatársak közül kiemelném László Ferencet, László Dezső esperes, egyháztörténész fiát, fuvolatanárt, aki a bukaresti Zeneakadémián tanított, és hetente ingázott. Minden áldott héten hazajött Kolozsvárra négy napra. Nálam a Zenei Krónika adásainak volt rendszeres munkatársa. Ferenc többkötetes Bartók-kutató, a legjobbak egyike volt. Nagyszerű volt ezzel a nagy tudású, szellemes emberrel műsorokat készíteni. László-Bakk Anikó zenepedagógus a Zeneóvoda adásainak volt állandó munkatársa. Demény Piroska, az egyik legjobb folklorista, zenetanár pedig a népzenei adások nagyobb részének külső munkatársaként tevékenykedett. Rendkívül értékes anyagokat gyűjtött össze, járta a falvakat, ha kellett, traktoron, alkalmi teherautón jutott el távoli térségekig, adatközlő énekesekig. Nem is adtam be mindegyik felvételét a Szalagtárba, hanem a szekrényemben őriztem őket. Fennállt ugyanis az a veszély, hogy egy-egy értékes tekercs eltűnik vagy „újrafelhasználás” áldozata lesz (kollégák letörlik, és más anyagokat rögzítenek rajta). Csupán a rendszerváltást követően adtam be a felvételeit. De eljuttattam a legfontosabb tekercseket korábbi folklórtanáraimhoz is, például a nagyszerű Szenik Ilonához. A stúdió felszámolása után különben az archívum egy ideig rácsok mögé került, a szó szoros értelmében: teherautókra dobálták, és úgy vitték le a hangszalagtárat az ötvenes években hírhedtté vált jilavai börtönbe, amely akkoriban már csak raktárként szolgált. A forradalom után kerültek vissza a szalagok (vagy egy részük) Kolozsvárra. De én 1989 után többé nem mentem vissza a Rádióhoz.

A vidéki rádióstúdiók bezárását követően egy nem éppen hagyományos művészi-értelmiségi életfordulatban volt részed: az Előre című központi napilap agráripari tudósítója lettél. Kelet-európai karriertörténet, made in Romania. A te személyiséged és a traktorista brigád szántási terve elég távolinak tűnik. Milyen megbízatásokat kaptál? Tudtál meríteni, profitálni szépíróként e terepmunkából és radikálisan más (világ)tapasztalatból? Volt akkor lélekjelenléted, hogy íráskérdésként, írásproblémaként tekints erre az öt éven át tartó szituációra?

A diktátor-házaspár egyik napról a másikra bezáratta, feloszlatta a stúdiókat, mert nem találták világnézetileg eléggé elkötelezetteknek őket. A román műsorokat sem. Más állást nem sikerült szereznem, politikailag ugyanis nem voltam a diktatúra számára megbízható. Mivel édesanyám nyugdíjas volt, és első férjemtől, Marius Tabacutól már elváltam, nem volt, aki eltartson, így hosszabb huzavona után a bukaresti székhelyű, országos magyar napilaphoz (politikai harsonához), az Előréhez helyeztek, Domokos Géza – a Kriterion Könyvkiadó nagyszerű igazgatója – közbenjárásának, széles körű kapcsolatainak köszönhetően. Az Előrénél már, mint politikailag megbízhatatlan, nem írhattam arról, amivel addig foglalkoztam, zenéről, irodalomról, hanem kizárólag iparról, mezőgazdaságról, amihez, enyhén szólva, nem konyítottam… Minden riportút előtt napokig keresgéltem lexikonokban, kézikönyvekben, hogy megértsem majd, mit termelnek, és hogyan abban a gyárban vagy kollektív gazdaságban, ahová tudósítani küldtek… Beviszik a gyárba a disznóbőrt, és a másik kapun kijön a cipő. De mi történik közben? Végigjártam a gyárban a folyamatot, és azt írtam le. Szerettem volna megérteni, milyen változásokon megy keresztül az anyag. Érdekelt, mint egy gyereket, hogy miből mi lesz, és ez hogyan tárható az olvasó elé – ennyiben mindenképpen íráskérdést is jelentettek ezek a cikkek. Kemény, keserves időszak volt. Nagyon szenvedtem a kilátástalan helyzettől. Sok télen át utaztam fűtetlen vonatban, aludtam jéghideg szállodai szobákban. Havi kvótára dolgoztunk: minden hónapban teljesíteni kellett az előírt nagy oldalszámot. De a legrosszabb az volt, amikor tudtom és engedélyem nélkül beleírtak egy-egy Ceaușescu-idézetet a megjelentetett szövegembe. Hiába tiltakoztam – nem volt hova menekülni… Nem vándorolhattam ki, mert a lépéssel azt kockáztattam volna, hogy már idős, lágert és börtönt megjárt anyámat egyetlen támasz és rokon nélkül hagyom az országban. Ugyanis előfordulhatott volna, hogy engem a határnál már nem engednek be, látogatóba sem, ahogyan ez Tamás Gáspár Miklóssal meg is történt. Idős édesanyja költözött ki végül Magyarországra. A nyolcvanas évek legvégén a főnököm tollából egy cikkembe csempészett, önkényes idézetbetoldást olvasva szívrohamot kaptam. A volt férjem, Marius Tabacu vitt be – mentők nem lévén – a kolozsvári szívkórházba. A rehabilitációmat egy művelt, halk, kedves moldovai származású román orvos felügyelte, akivel sokat beszélgettem. Az egyik EKG-vizsgálat alkalmával, 1989 novemberében szinte végső kétségbeesésben mondtam neki: Doktor úr, én vagy kivándorlok innen, vagy öngyilkos leszek. Mire kijöttem a kórházból, már megkezdődtek a decemberi események. Arról értesültem, hogy körbevették Tőkés László temesvári parókiáját… valami elkezdődött! Éjjelenként órákig hallgattam a Szabad Európa híreit… Villámgyorsan zajlottak az események. December végére eltűnt a diktátor-házaspár a román közéletből… valódi felszabadulás volt. Legközelebb januárban kellett szívellenőrzésre mennem, az orvosom pedig kedvesen megkérdezte: „Ugye, most már nem akar elmenni? Látja, azért a puliszka is robban…” Megöleltem. Éreztem és láttam rajta, hogy büszke. Minden szomszédos ország lerázta már korábban magáról a szocializmust, és végül Romániának is sikerült. Az ország nagyobb városaiban zajlottak a tüntetések, végre utcára mentek az emberek, pillanatok alatt szétrepedt a diktatúra. Igaz, Romániában lőtt is a katonaság… Csak Kolozs megyében 46 halálos áldozata volt a decemberi forradalomnak. Én is az utcán voltam december 22-én.

Milyen a diktatúra-konyha? Határt szabott-e az étkezési- és ételkészítési fantáziának az önkény? Olvassuk tőled, hogy a főzés intimitás, odaadás, elfogadás, párbeszéd, transzcendens bizalom dolga… A zsidó gasztronómia jelen volt-e az életedben?

Jó kérdés. Karalábéból főzeléket, a leveleiből levest. A havi tíztojásnyi (!) fejadagot be kellett osztani. Egy sovány csirketetemért hajnalig álltunk sorba… Minden élelmiszerbolt előtt, a kenyérbolt előtt is, kilométeres sorok gyűrűztek. És az sem volt bizonyos, hogy néhány óra sorban állás után még jut a zöldségből, olajból, kenyérből vagy a mosóporból. Igen nagy szükség volt fantáziára. Vagy vidéki ismerősökre, árusokra, akik jó pénzért hoztak néha ezt-azt. A zsidó gasztronómia jelen volt az életünkben, amennyiben a hitközségnek volt kantinja, étkezdéje, és bizonyos időszakokban ott ettünk, vagy onnan vittünk haza ételt, mert azt két napra is be lehetett osztani. Persze, főként az 1989-es változás után, már javult a helyzet. Úgyhogy anyám az otthoni, máramarosi zsidó ételek receptjeire is meg tudott tanítani… A tarkababból készült sóletre, céklalevesre, tojásos hagymára (itt zsidó tojásnak nevezik), falshalra (falscher Fisch). Az utóbbit úgy készítjük, hogy feltesszük a vizet reszelt hagymával, egy fölszeletelt petrezselyemgyökérrel, 2-3 szeletelt sárgarépával főni, hozzáadunk sót, pár szem borsot, pici cukrot. Aztán a darált majorsághúsból (itt szárnyashúsnak mondják) az áztatott, kinyomkodott zsemlével, tojással, reszelt hagymával gombócokat gyúrunk, amelyeket – ha a zöldség félig megfőtt már – beleeresztünk a forró, zöldséges lébe. Legvégül belefőzzük a hosszúkás krumpliszele­teket. Amikor az is megpuhult, akkor készen van az étel. A falshal egy jellegzetesen szombati étel, mert hidegen is fogyasztható, szerintem úgy finomabb is. A szigorú vallási szabályok értelmében minden munkavégzés (beleértve a tűzgyújtást és főzést) tilos szombaton. Emiatt is részesítették előnyben ilyenkor a vallásos zsidók a falshalat vagy például a sóletet, mert ezek elállnak, szombaton akár hidegen is fogyaszthatók. Nálunk vallási meggondolástól függetlenül voltak jelen az étlapon.

Egzisztenciális bizonytalanság, útlevélmegvonás, részleges publikálási tilalom, a titkosrendőrség fürkésző ügynökei és az általad sokszor emlegetett, megtartó, inspiráló, afféle kulturális vitaműhelyként is funkcionáló baráti társaság néhány tagjának – TGM, Fränkel Anna, Gál Anna és Cseke Tamás, Orbán György, Cselényi László és Sütő Ági, és még sokak – kivándorlása a legszilárdabb hitet, meggyőződést, értékválasztást is megrengetheti. „A számtalan búcsú-buli, a lassanként széthordott könyvek és lakások látványa, az ismétlődő búcsúzkodások az állomáson, az akadozva váltogatott, gyérülő levelek. Egyre mélyebbre süllyedt a közös múlt, visszafele rohantak az évek (…), ha egyikünk kilép a sorból, súlyosbodik azoknak a terhe, akik még nem ugrottak ki alóla” – írod A darázs fészke című esszédben. Felidéznél egy olyan kivándorlás-bejelentő pillanatot, amit sosem fogsz elfelejteni? Hogyan lehetett „alkalmazkodni” az egyre súlyosbodó terhekhez?

Az egyik mély trauma Tamás Gazsi és első felesége, Fränkel Anna, majd Cselényi Laci és Sütő Ági kivándorlása volt. Gyakorlatilag menekült, ki merre tudott: Németországba, Izraelbe, Magyarországra, az Amerikai Egyesült Államokba, Kanadába. A barátaim és a rokonaim szinte egy szálig kivándoroltak, Marius Tabacut és feleségét, Enikőt, valamint Egyed Pétert kivéve. Borzasztó volt, amikor az állomáson várakoztunk, és egyszer csak el kellett köszönni…, elindult a vonat. Uralkodtunk magunkon, ám soha nem lehettünk biztosak abban, hogy tudunk-e majd levelezni, és hogy látjuk-e még egymást. De senkinek sem mondtam, hogy ne menjen el, hiszen elviselhetetlen volt a rendszer, amelyben felnőttünk, és amelyben elég sokáig éltünk. Inkább menjenek, mintsem belehaljanak abba, amit átélünk. Aki kivándorolt, azt a sajtónyilvánosságban onnantól mély hallgatás övezte. Nem lehetett írni róla, nem publikálhatott Romániában. A postánkat a hatóságok elolvasták, és a személyes, privát csatornák is eldugultak időnként. De több barátom gondot fordított arra, hogy valamilyen módon hírt adjon, megküldje nekünk újabb műveit, feltéve, ha nem hallgatott el végleg, mert ilyenre is volt példa. Én 44 éves koromban, azaz csak 1993-ban jöttem el, amikor már szabadon lehetett utazni, és végül édesanyámat is kihozhattam. A Ceaușescu-rendszert otthon, Kolozsváron éltem át.

[…]

(Fotó: Merész Márton)