„…stets das Böse will, und stets das Gute schafft"
„…örökké rosszra tör, s örökké jót művel.”
Johann Wolfgang Goethe
Jékely Zoltán és Kálnoky László fordításában

Mindenre nyitott vagyok, mondta, és eltolta magától egy kicsit az AK-47-est, benyúlt a golyóálló mellény alá, és megvakarta a hónalját, aztán folytatta csak, hogy és örül, hogy elmondhatja végre az egészet, mivel eddig nem volt rá, ugye, alkalom, csak egy-egy apró részletről tudott beszélni, ha pihenőben voltak, de az ágyúzástól nem tudtak elaludni, viszont most az egészről és egyben, de rögtön előrebocsájtja, hogy ő nem jövőkutató, ő trendkutató civilben, sőt, még trendkutató helyett is inkább amolyan megfigyelőként jellemezné önmagát, a jövőkutatók, azok ülnek egy szobában, nézik a képernyőt, vannak módszereik, modelljeik, jövőkerék, meg a satöbbi, és azokkal két-három éves piaci előrejelzéseket csinálnak, de az, hogy valaki nagyban gondolkodjon, mint ő, társadalomról, emberről, robotokról, az ezeknek elképzelhetetlen, ettől kiborulnak, meg egyáltalán, miért nem őket kérdezik meg, szóval nem jövőkutató, hanem trend, adatok, tények, hangsúlyozta külön-külön mind a három szót, majd – mivel már csak az egyik szeme volt valamennyire ép, de azzal is homályosan látott – a biztonság kedvéért inkább kézzel tapogatta ki a raklap szélét, amin feküdt, s mivel a bal lábát már a harcok első hónapjának a végén Bucsánál levágták, a botjait meg hiába támasztotta a beásott árok oldalához, azok folyton lecsúsztak, és így, ahogy eddig, úgy ezúttal sem érte el őket, csak átkúszni tudott a szomszédjához, kitapogatta, hol van a másik melle, válla, nyaka, aztán óvatosan visszahúzta a társa fejét az összecsavart zubbonyra, mert az a fej kezdett lelógni a sárba, a ködös jobbal közel hajolt a másik átkötött hasi sebéhez, nézte egy darabig, s közben azt magyarázta, hogy nézd, bátyuska, nagyon egyszerű a képlet, van egy zárt rendszer, a Föld, megnő a lélekszám, most hét és fél, mindjárt nyolcmilliárd, és ezzel kapcsolatban úgy csinálunk, mintha valami nagy meglepetés lenne az egész, pedig nem, ötven éve tudtuk, hogy ennek a sok embernek valamiféle automatizált együttműködés kell, ezt tényleg tudtuk, éreztük, és ezért tetszett, jelezte egy kézmozdulat kíséretében, hogy most csak egy amolyan zárójeles kitérés következik, ezért tetszett neki annyira az Űrodüsszeia című filmben, több mint ötven évvel ezelőtt, amikor az egyik szereplő megjelent egy lapos izével a kezében, és azon nyomogatott valamit, amivel elért, mozgatott, beindított vagy leállított bármit, amit akart, ez meg most nekünk mennyire természetes, nem?, de akkor ez egyáltalán nem volt természetes, hülyeség volt, üres fantáziálgatás, gyerekes kitaláció, mindenki kacarászott a dolgon, ma meg ott a kézben a tablet vagy az okostelefon, és rajtuk keresztül elérhető akármi, eleve nem beszélgettek az emberek olyanokkal, akik nem voltak a közelükben, mert hogy?, nem volt telefon meg a satöbbi, elhúzta a száját, mint akinek nem tetszik a véres kötés azon a hason, s azzal visszakúszott a saját raklapjaira, kettőt tolt össze hosszában a másiknak, kettőt meg magának, valahogy, egy lábon imbolyogva a sárban, de a hozzájuk közelebb eső jól rejtett, kivájt zugban mindezt, ahol nem láthatták meg őket, mikor az egész szakasznak menekülnie kellett, mert olyan erős roham tört rájuk, hogy aki csak tudott, azonnal és hanyatt-homlok – velük meg természetesen nem lehetett mit kezdeni, őket itt hagyták, és átrohantak felettük az orkok, a rohadékok csak egy rövid pillantást vetettek az üres lövészárokra, őket nem láthatták meg a zugban, ahol most a raklapon feküdtek, és várták, hogy visszajöjjenek értük, ha lehet, de nem lehetett, még mindig folyamatosan lőttek, már több órája feküdtek itt a kétszer két raklapon, nem nézte meg az óráját, talán nem is látta volna azzal a homályos szemmel a mutatókat, meg egyébként se akarta tudni, mennyi az idő, hiába ordította vissza nekik a szerzsant, hogy majd küldik a felcsereket, a támadás azóta sem szakadt meg egy pillanatra se, csak lőttek és lőttek, ők meg itt, a zugban, a kétszer két raklapon, ő meg mit tehetett volna, mondta tovább, hogy a mentális kattanásokat szereti, hogy elkezdtek tudni olyan emberekkel is beszélni, akik a Föld túloldalán vannak, hú, hát, nem őrület?, megváltozik az üzlet, átalakulnak, de gyökeresen átalakulnak a kapcsolatok, amennyi információ ér téged egyetlen nap alatt, felmész az Instára, görgetsz párat, mész az utcán, ilyen óriásreklám, olyan óriásplakát, hánykor jön a busz a kijelzőn, tehát egy napnyi információ, ami ér téged, az annyi, amennyi egy jobbágyot ért a középkorban egész életében, húsz évvel ezelőtti kommunikációs tankönyvekben van egy olyan, hogy ha nyolc zavarás ér egy nap, már nem tudsz fókuszálni, és ma?, nyolc zavarással még épp elérsz a budiig reggel, mert útközben a budi felé felmész a telódra, megnézed, jött-e e-mail, jött-e sms, mi van az Instán meg a Twitteren, olvasod a hírek főcímeit, teljesen másként működünk, sokkal gazdagabb, érdekesebb életet élünk, például egy mai fiatal sokkal, de sokkal jobban tud multitaszkingolni, mint Leonardo da Vinci, aki egy zseni volt, senki nem olyan zseni azóta se, de multitaszkingolni, azt nem tudott, arról fogalma nem volt, egy dolgot csinált egyszerre, két-három napig egy dolgot csinált, most meg?, izgi, nem?

DE, IZGI

[...]

(Fotó: Marjai János)