Függetlenül attól, hogy Szijj Ferenc verseskötetei közül a 2007-es Kenyércédulákat taksálta legmagasabbra a recepció, az én Szijj-percepciómat két másik könyve, az 1999-es Kéregtorony és a 2004-es A kulcs árnyéka határozta meg. Utóbbi egyszerűbb eset: a magánkiadásban megjelent, Szijj által készített könyvből első körben tudtommal 20 példány készült, melynek egyikét Takáts József jóvoltából 2006 tájékán olvashattam, tehát jó pár évvel azelőtt, hogy a ciklus megjelent volna A nereidák délutánja című 2010-es kötetben. A rendkívül erős versanyag a válogatott verseket tartalmazó könyvben az életmű inherens részévé vált, s némileg – a 2004-es könyvkülönlegesség varázsának elvesztésével – csökkent a vonzereje is. A Kéregtorony más eset. A naplórészletek mentén írt, hol szigorúan szerkesztett, hol töredékes, asszociatívan áramló szabadversek analitikus környezeti leírásokba rejtik és szenvtelen módon rögzítik a tragikus eseményeket: a báty, az apa, az anya halálát és utóbbi őrületét. A kötet fülszövege a IV. rész 2. szakaszának záró mondata: „Abból lett ez a kegyetlenség”. Nem véletlen, hogy az egyöntetűen pozitív kritikai fogadtatás egyik visszatérő jelzője is a „kegyetlen” volt. Keresztury Tibor például Jelenkor-beli kritikájának címéül is a Kegyetlenül kifejezést választotta. „Kegyetlen könyv a Kéregtorony, sötét, szomorú és mélyen kilátástalan”^[1] – írja a recenzens. Kifejezett erőssége a kötetnek, hogy a kegyetlenség, a legtöbbször rideg leírás nem mentes a szerző költészete kapcsán kevesebbet emlegetett humortól sem, legyen szó fekete humorról vagy iróniáról. A kötet nyitószövegének harmadik szakaszában például a megszólaló a temető mellett parkoló taxi látványából indul ki, melyhez hipotetikus eszmefuttatásokat rendel. Ezek a – kötet egészére jellemző – fantazmák a naplóforma, s így az emlékezés ironikus manifesztumainak tűnnek. Az irónia a tragikus múlthoz vezető okok és körülmények feltárásának lehetetlenségére világít rá, tehát nem egyfajta esztétikai ellenpontozásként szolgál: a beszélőt övező megrendítő tragédiákat mindvégig komolyan vesszük, ahogy a szerző fogalmával a „puszta túlélés, a puszta működés”^[2] mindennapiságának rögzítését is. Esztétikai értelemben a Kéregtorony ereje a látványelemek le- és körülírásának az igényét hordozó, ugyanakkor az emlékezés töredékességét is felvillantó mondatokban rejlik. Szijj Ferenc költészetét ezért is tartják sokan – Margócsy István nevezetes megkülönböztetése nyomán – az úgynevezett mondatpoétika kiváló példájának. A Kéregtorony tagmondatainak összefűzése, az egymásból burjánzó látvány- és gondolatelemek sűrűsége nagyfokú koncentrációt vár az olvasótól, ám az utóbbi évtizedek egyik legjobb magyar versköteteként messzemenőkig meg is hálálja azt.

A Ritka események szintén fókuszált olvasóra számít, nem adja magát könnyen a könyv. A három szakasz egyaránt 99 számozott, ugyanakkor címmel rendelkező verset tartalmaz, a struktúra viszont csak a felszínen, szinte ironikus módon idézi meg az Isteni színjátékot. A teljesség, a szerkezetileg rendezett világ eszménye távol áll a versektől. A 297 darab meglehetősen rövid szöveg egyetlen teret mutat be, s a benne élő, világtól elzárt közösség abszurditásait. Ebben a völgyben a rizsválogatás ellenőrzött kötelezettség („ha ellenőrzéskor találnak egy hibásat, / akkor mindet visszaöntik nekem az asztalra” – Válogatás), a kocsmáros gombokkal számolja ki, mennyit kell fizetni (Számolás), bármikor küldhetnek az emberhez „nevetési tanácsadót” (Várakozás), a szarvasok pedig néha székkel a fejükön közlekednek (Székek). Az abszurditások sorából koherens világ rajzolódik ki, melynek karakterei, motívumai, odavetettnek tűnő részletei váratlanul kapcsolódnak össze: a II. szakasz 27. darabja, a Macskaláz például egy „távoli ismerősről” tudósít, aki egy idősotthonban a „helyes életvitelről” szokott előadást tartani, majd feltehetően ugyanez a karakter jó ötven verssel később az Élménybeszámoló című darabban már egyes szám első személyben meséli el, hogy élete „két legritkább eseményéről” tart „élménybeszámolót / egy öregek otthonában”. A koherencia néhol linearitást feltételez (a II/64-es versben mérlegházat terveznek, melyben harminchárom szöveggel később már Elégedettségi gyűlést tartanak), másutt a motívumok jelentésbővülésen mennek keresztül: a kötet 15. verse, a Jelzőlámpák például még „testi állapot”-ként hivatkozik Az analfabéta postásra, a III/15-ös azonos című szöveg viszont már karakterként jeleníti meg őt (a Jelzőlámpák másik „testi állapot”-a, A szeleburdi káplán szintén saját karaktert kap a későbbiekben). Az elszigeteltség abszurditásában megjelenő jelentésváltozások pedig nem csupán az olvasói értelmezést teszik próbára, hanem a völgyben élő karakterek világtapasztalatát is.

A zárkózottság nemcsak térben, hanem szellemi értelemben is sajátja a völgynek. Az itt élőkre folyamatosan a felejtés veszélye leselkedik. A dolog című vers beszélője egész délelőtt azt figyeli, hogy „mikor hajt el a ház előtt a postás / a biciklijén, hogy ráköszönjek, / különben még elfelejt”, Vihar idején „az emberek / hosszú pillanatokra elfelejtik egymást”, a Felejtés című versből pedig az is kiderül, hogy a felejtésbe bele is lehet őrülni (sokatmondó ilyen szempontból a kötet első mondata: „Az egyszerű tébolyban lévő kötőanyag / tart minket össze”). A felejtés ugyanis identitásproblémákat von maga után: „először egy inggombot felejtek el, / aztán egy cipzárat, aztán / a saját testemet is elfelejtem” – olvasható az I/57-es Saját test című darabban. A problémakör kiterjed a test előidézte hangokra („Megyek az utcán, és nem hallom / a lépteim hangját”) és az arcra is („Talán annyira össze tudják fércelni / az arcomat a hivatalban (…), hogy hasonlítsak egy kicsit / arra a fényképre, amit magammal hoztam”). Nem meglepő ezek után, hogy a kötet egyik leghangsúlyosabb témájává az önazonosság egyik legfontosabb eleme, a név válik. Egyetlen névvel találkozunk a kötetben, A nem létező Zola Haas című vers viszont már címében is árulkodó. A vers beszélőjét környezete arról győzködi, hogy a Zola Haas nevű karakter az ő vendége volt a völgyben, a megszólaló viszont egyáltalán nem emlékszik rá. Zola Haas illékonysága azért sem meglepő, mert a saját név is folyamatosan kérdőjelek közé kerül, a II. és III. szakasz fordulóján például erősen becsomósodnak a névvel kapcsolatos problémák: a Várakozás című vers (II/98) beszélője azt feltételezi, hogy álneve van, a Kisebb darabok (II/99) a saját név idegenségét rögzíti („Időről időre elvesznek belőlem / egy kisebb darabot, kockát vagy hengert, / és beteszik egy mély fiókba, / amelyre valami ismeretlen nevet írtak”), a III. szakaszt nyitó szöveg, a Nevek pedig új nevet ígér a versbeszélőnek, amely „olyan lesz, / hogy elsírja magát, aki hallja”.

A felejtésre és a vele járó identitásproblémákra három válaszlehetőség merül fel a kötetben: a völgyből való távozás, a felejtés ellen dolgozó rögzítés és a beletörődés. A völgyből való távozás, az elutazás gondolata végig jelen van a könyvben, hol a zárvány explicit elhagyásáról van szó, hol a vonat motívumáról asszociálhatunk rá. Ám az elutazás több szempontból sem tűnik lehetségesnek, hiszen egyrészt – ahogy a Barbár szokásból megtudjuk – „nem is megy el innen önként senki”, s ha valaki mégis távozik, az is elfelejti, hol járt. A Körtefa című versben a völgyön kívüli tévelygés kapcsolódik össze a felejtéssel: „Többször megesett, hogy valaki elindult / az északra vezető úton, és másnap / vagy harmadnap dél felől jött vissza, / és (…) nem tudta elmondani, / merre járt”; a Szarvasok által elrabolt vőlegény pedig „hónapokkal később előkerült (…) de nem emlékezett semmire”. A Nagyobb vizek című versben az asszonyok hiába „álmodnak / mindenféle vizekről”, a távozás metaforáiként hiába változtatják helyüket a tárgyak (a Hajókoffer vagy A ruhásszekrény), és hiába merül fel a távkommunikáció igénye („Elég sok időt töltök / az utcai telefonfülkékben, / várom, hogy megszólaljon a készülék”), a távozás nem lehetséges. Ahogy az Elvágyódás című vers nyitánya summázza: „Eddig még mindenki pórul járt, / aki el akart innen menni”. A távozást ráadásul a völgy működését alapvetően átható – ugyanakkor szintén abszurd sajátosságokkal működő – központi hatalom is megakadályozza. A Rendes emberekből kiderül, hogy „[c]sengő jelzi a határt, ameddig elmehetünk”, a verseknek fontos témája az uniformizálás (Küzdelem a kicsapongás ellen; Rádióadás), az intézmények már nevükben is abszurditást hordoznak (Közerkölcsi Révhatóság, Nemzeti Kölcsönbank stb.), a megfigyelés (lásd a Figyelmeztetés vagy A gyerekek szomorúsága című verseket) és a vele járó paranoia (Megfigyelés) pedig szintén alapminőségei az erősen hatalomvezérelt térnek.

Ezen az állapoton a kívülről érkező karakterek sem változtathatnak, ők ugyanis nem válnak szerves részévé a völgynek. A vándorcirkusz igazgatója egy elefántot hagyományoz a helybéliekre (I/68), a vándorköszörűs ahogy jön, úgy áll tovább (II/38). Az önmagába záruló közösség tagjainak legfőbb gyülekezőhelye a kocsma, a karakterek folyamatos konfliktushelyzetekben találják magukat (ennek ékes példája a Feszültség a völgyben, a Sakkjáték a szélviharban vagy a két Harag című vers), valahogy mégis működik a közösség. A működés egyik alapját a kulturális gyakorlatok jelentik, melyek közül a magaskultúra (a színház vagy a komolyzene) idegenül hat, a tömegszórakozás pedig akadályokba ütközik. A szomorú bohóc már címében is jelzi a diszfunkcionalitást, a kocsmai rexasztal (I/19) szórakoztató tárgy helyett életmetaforává válik, a Távvezetékoszlopokból pedig megtudjuk, hogy a vurstli érkezésekor a körhintát éppen az új villanyoszlop miatt nem lehet felállítani. Természetes kérdésként merül fel a versekben, hogy ilyen körülmények közt hogyan lehet helyesen élni. A Sorsjegyek tanulsága szerint „nagyon nagy szerencse” kell ahhoz, hogy „az legyen a nyeremény, / hogy megjelenik valami bölcs tanács a helyes életvitelhez”, az említett Macskaláz karaktere pedig – aki ugye a helyes életvitelről ad elő – szintén az irónia ernyője alá kerül, hiszen épp azzal hitegetik, hogy a macskaláz miatt előadás közben hasmenés törhet rá az idősotthonban. A fejlődés tehát ugyanúgy lehetetlennek tűnik, mint a távozás, érvényes életstratégiaként a beletörődés marad: „[a] múltkor megvádoltak a gyűlésen, / hogy mindent elrontok, / akkor most inkább nem nyúlok semmihez / a sebesen haladó teherautó platóján állva” – olvasható A teherautó platóján című versben, a kötet egyik legemlékezetesebb darabja, A csillagok zúgása pedig a megszólaló inaktivitásával zárul.

A csillagok zúgását vélem hallani,
pedig nappal van, ilyenkor messzebb vannak
a csillagok, de mégis, mintha a sok-sok
légüres forgás titokban összeadódna,
és itt a Földön már ilyen csendes zúgás lenne belőlük,
egy lépés elnyomhatná, vagy ha letenném
az asztalra a poharat, de hát ki vagyok én,
hogy teljesen elnémítsam a végtelen világot?

Az identitásválságot megalapozó felejtés ellen a távozás és a beletörődés mellett a rögzítés, a világ tényszerű birtokbavétele szolgálhat fegyverként. E közösségről ugyanakkor több alkalommal kiderül, hogy a világ számbavételének nem hívei, egyáltalán a számokkal nincsenek jóban. A kocsmáros említett példáján túl a Házszámok című vers beszélője értetlenül áll a házösszeírás jelensége előtt, a Zongorakoncertben megjelenő művésznő mutatványa (melyben számolási feladatokat old meg) gúnyolódással és sértődéssel végződik, a Mérleg című versből pedig megtudjuk, hogy „[n]álunk élő ember nem állhat mérlegre”. Hasonló jelentéskörben értelmezhető az írás aktusa. A III. rész elején A teherautó platóján című versben feltűnő erdőírnok egy korábbi darabban, a Kivágandó fákban is szerepel, mely a kötetegész szempontjából kulcsversnek tűnik. Az erdőírnok ugyanis a kivágandó fák összeírását úgy végzi el, hogy 99 (tehát a kötetrészek versszámainak megfelelő) fa lejegyzését követően beviszi a listát egy papíron az erdészethez (mintha kéziratot a kiadóba), akik „átveszik a tekercset, és mondják neki, / hogy köszönik szépen, majd értesítik”. Ebben az abszurd térben tehát az irodalmi intézményrendszer egy szelete allegorikusan, egyben ironikusan jelenik meg, körülbelül annyit ér a lejegyzés és a rögzítés, amekkora az olvasó mosolya. A közvetíthetőség problémáját ugyanakkor nem bagatellizálja el a kötet, nem véletlen, hogy a Szijj Ferenc költészete kapcsán sokat emlegetett pontos megszólalás igénye a Ritka eseményekben is többször előkerül. A fő kérdés: hogyan lehet egyáltalán megszólalni egy a völgyhöz hasonló abszurd közegben? A kérdésre adott válaszok tulajdonképpen beszéd- és némaságpróbák: „Hányszor megfogadtam, hogy addig / nem szólalok meg, amíg nem érzem úgy, / hogy minden szavamat meg fogják érteni” – olvasható a Fogadalom elején, a zárlatban pedig: „de aztán észreveszem, hogy csend van, / és nézik a számat, akkor muszáj mondani valamit”. A Beszéd című vers pedig a következő, egyszerűségében szép felütéssel indul: „A legbizalmasabb beszédhez talán / elég lenne elképzelni a hangokat”. Ebben a fénytörésben a kötet utolsó előtti szövege, az Egyszer csak a fény kulcsfontosságúnak tűnik: „És egyszer csak a fény (…) hirtelen olyan érthetővé válik, / mint egy könyv utolsó lapjai (…) miközben egyetlen szót is / alig tudok kimondani, / de így talán már nem is kell”. Okos fricska ez az értelmezés igényével fellépő olvasónak, ám épp ez a fajta (itt épp metareflexív) okosság és a néhol belőle következő, direkt referenciális utalásokra építő didaxis az, ami zavar a Ritka eseményekben.

Az abszurd térben az abszurd hatalom által koordinált abszurd karakterek abszurd cselekedeteihez és gondolataihoz a világ abszurditása szolgáltat értelmezési keretet. A járvány és a vele járó jelenségek (Oltás, Távolságtartás, Szabadulás) visszatérő témái a verseknek, ahogy megjelenik bennük a klímaváltozás diskurzusa is (lásd A föld melege kivágott fáit vagy az Érzés „kihalási eseményét”), továbbá hangsúlyosak bennük a politikai áthallások (a Fordított zűrzavar olcsó szóvicce, a „szekértábornok”, a Pontok választási malacai, a Kapcsolat és az Éles helyzet háborús utalásai, Az ország valutája kivándorlás­motívuma egyaránt ilyen). A kötet egészének effajta világba ágyazottsága viszont számomra túlságosan egyértelmű megoldását nyújtja a fentiekben bővebben tárgyalt problémáknak. A zárványszerű, hatalomvezérelt térben az egyértelmű referenciális utalások nélkül is érthetővé vált volna, hogy a járvánnyal járó lockdown vagy a regnáló magyar kormány működése nagy bizonyossággal hatott a Ritka eseményekre.

Sokkal izgalmasabb felvetése a kötet verseinek, hogy a bizonytalanságba burkolózott világból milyen további – bár az előzőknél kevésbé exponált – kiutak lehetségesek még. A science fiction műfaját idéző utalások, elsősorban a másik világ (a Kérdések című vers „másik sárdimenzió”-t említ, egy kesztyűbe Alternatív univerzum férkőzik, az Univerzumok pedig szintén már a címében hordozza a párhuzamos világok ígéretét), illetve a földönkívüliek létezésének felvetése (szép példa rá a Régi sláger), valamint a gépiesített poszthumán diskurzus megnyitása (lásd a Gépembereket vagy a Rettenetes hápogás gépkacsáját) hasonló keretben értelmezhető, mint a tudományos megközelítéssel homlokegyenest ellentétes hiedelem alapú gondolkodás erőteljes jelenléte. Három példával érthetővé válik a jelenség: „Azt mondják, százévente egy éjszakán / fekete a holdvilág, és aki akkor éjjel / kilép a házból, eltűnik örökre” – olvassuk a Fekete holdvilágban; az intézeti portás láthatatlan erővel bír (I/30); a zárvány lakói szerint „[n]ekünk itt a völgy felett saját egünk van”. A portásra – aki egyébként A láthatatlan erő mellett „igaz tudással” is bír – az épületből való kijutás őreként könnyű metaforikusan, az egész völgyre vonatkoztatva tekinteni. Az intézetből való távozás misztikus felügyelete és a ház százévenkénti éjszakai elhagyása között nem nehéz párhuzamot vonni, a saját ég szépen világít rá a völgy burok jellegére, ahonnan nincs távozás, s ha van is rá igény – ahogy az Elvágyódásban láttuk –, semmi jó nem származik belőle. A kozmikus távolság (vagy egy ritka szép verscímmel élve A világegyetem háttérfényének) artikulálása és a hiedelmeket szülő bezártság gyötrelme az eszképizmus felé mutat, amit az is alátámaszt, hogy a hiedelmek előszeretettel kapcsolódnak össze a völgy inherens (Ennyi az élet) vagy mesterkélten konstruált történeti tudatával (melyre kiváló példát nyújt a Szózatot ironikusan megidéző Ez a föld). A kötet karakterei sokszor mintha az abszurd valóság elől menekülnének. Ebben az értelemben válik igazán hatásossá a kötet III. szakaszában hangsúlyossá tett repülés-motívum, valaki „[a] madarak pillantását irigyli” (A madarak pillantása), más szerint „[a] felhőket a legnehezebb elfelejteni” (Felhők a fejünk felett), a záróversben, a Repülésben pedig a kritika elején említett téboly toposza a beszélő madárjelmeze ellenére is igenlővé válik, akit „egy hirtelen szélvihar / könnyen kisodorhat az űrbe”.

Végül: A madarak pillantása az én olvasatomban más szempontból is tartalmaz egy fontos elemet, alig észrevehetően utal vissza a Kéregtoronyra. A madártekintet – többek között – azt is látja, ahogy „a dombok közt / vezető úton valaki eldől a biciklijével”, miközben a Kéregtorony IV/3-as része a beszélő szüleinek halálát ugyanehhez a képhez köti: az anya „azzal a biciklivel dőlt bele az árokba / és esett neki egy villanyoszlopnak”, az apa pedig „valamivel lejjebb, a horgosban esett le / a bicikliről”. A korábban egészében idézett rendkívül szép vers, A csillagok zúgása zárlata a világ működésébe beavatkozni képtelen karakterrel hívja elő a Kéregtorony beszélőjét: „Meg attól is szinte félek, hogy megváltoztatok / valamit a városon. Hogy már csak én hiányzom / ahhoz, hogy történjen valami jóvátehetetlen” (VI/1). Ezek az alig észrevehető, ám számomra maradandó olvasmányélményt idéző szövegkapcsolatok arra is rávilágítottak, hogy a kötetként magasra jutó Ritka eseményeket miért nem tudom felhelyezni a kortárs magyar költészet általam ismert legfelső polcára: Szijj Ferenc költészetének alapvonásait, a pontosságra törekvést, a szépséget, a gondolati és érzéki líra rendkívüli arányait magán hordozza a kötet, ám a Kéregtoronyra oly jellemző kegyetlenség nem sajátja a műnek, egyszerűen nem fér el az egyébként szintén életműformáló humor túlsúlya mellett. Ironikus persze, hogy 297 darab „ritka esemény” már csak a versek nagy számából adódóan is – olcsó politikai viccel élve – szükségszerűen veszíti el ritkaság jellegét, az országos és világszinten is felfordult valóság irodalmi leképezése viszont – akár Bodor Ádám hasonlóan zárványszerű abszurd terei és karakterei esetében – nem didaktikát igényel, hanem a humor mellett szigort, feszességet és kegyetlenséget. A háromszor 99 verset tartalmazó struktúra ehhez a fajta kegyetlenséghez – nagymértékű koherenciája ellenére is – önmagában szellősnek tűnik.

Persze tényleg csak arról van szó, hogy remekművet akartam olvasni. Helyette a 2022-es irodalmi termés eseményszámba menő kiváló könyvét kaptam, ráadásul olyan költőtől, aki írt már remekművet (és remekművet írni valóban ritka esemény).