[...]

– Bodor Bélát hogy ismerte meg Zsuzsa?

– Személyes ismeretségünk a látogatásával kezdődött. Fölhívott, hogy följönne, nagy, szakadozott bőrtáskájában az összes megjelent könyvem, a rólam írt elemzések, recenziók, még a doktori disszertációm teljes anyaga is ott volt. „Egek Ura!”, kérdeztem tőle, „mindig ilyen tömött aktatáskával jár?” „Csak, ha magához jövök.” Nevetett. Ő úgy gondolja, tette hozzá, elolvas mindent tőlem, és akkor megírja a monográfiáját. „Weöres és maga”, írta, „kettőjükhöz csak a teljes életmű ismeretében lehet közelíteni”. Halálosan komolyan gondolhatta, bele is akarta írni A szent profán című, rólam szóló monográfiájába. Közben azonban rákos lett. Az orvosa figyelmeztette, hogy hamarosan meg fog halni. Két hetet kért a monográfia befejezésére. Nem kapta meg.

Megrendülök ma is, hogy egy olvasómnak, költőtársamnak, elemzőmnek annyira fontos volt valaha, amit írok, hogy földi élete utolsó két hetét írásaimmal töltötte volna. Minderről én is csak a Turczi István szerkesztette Parnasszusban megjelent Bodor monográfia-részletből tudok,^[1] és a Műcsarnokban rendezett esten elhangzott Bodor Béla-bemutatásból. Biztos voltam benne, hogy előbb-utóbb elkészül maga a monográfia, hogy Béla kérésére Széky János – Béla jegyzetei alapján – befejezi a könyvet. Sajnos azonban tudtommal nem jutott hozzá a kézirathoz.^[2]

Ugyanígy hálát érzek az általam soha meg nem ismert Viola Fischerová^[3] költő iránt, akinek kezdeményezésére a prágai Károly Egyetem szerzői estet szervezett nekem. Máig tartó hálám csodálatos fordítómnak, Lucie Szymanowskának, aki lefordította és Zakázaný jazyk (Tiltott nyelv) címen összeállította cseh válogatott kötetemet.^[4] A reptérre érkezésemkor tudtam meg a fogadásomra érkező irodalmártól, Petr Borkovectől, hogy az érkezésem előtti héten meghalt Viola Fischerová. Gyászom kifejezésére, egy dedikációt kérő Prágában tanuló helybeli magyar diáknak – aki gyerekként, a magyaroknak a Cseh-medencébe való kitelepítésekor került Prágába – Zsuzsa Takácsova néven írtam alá a rövid ajánlást. A nevem ugyanis így állt a cseh kötet címlapján. Szerettem volna, ha a prágai magyar egyetemista érzi, hogy én is kisebbségi vagyok. Verseim nem csehül vagy magyarul, hanem csak az általam beszélt titkos versnyelven szólnak.

– Döbbenetes történet. Újra és újra szembesülve Zsuzsa megrettentségének mélységeivel mindig 2004-be tévedek vissza, mint valami szimbolikus középpontba, amikor visszavette az összegyűjtött verseit...

– Ahogy mondtam, tényleg örülök, hogy nem jelent meg a tervezett Összes versek, amely az addigi költői életművem foglalta volna össze. Egy délután felhívott a szerkesztőségből egy ügyintéző. „Zsuzsa, átnéztem a levonatot”, mondta és hirtelen elhallgatott. Azt hittem, hogy valami ájult dicséret következik, de nem, hanem ítélethirdetés: „borzalmas, hogy te ilyen sötéten látod a világot”. Igazat adtam neki. Azon nyomban eldöntöttem, hogy elállok a megjelentetésétől. Morcsányi Géza hallatlan nagylelkűséggel hozzájárult, hogy csak egy vékony kötetnyi, kizárólag új verseket tartalmazó könyv jelenjen meg. Benne sötétség és fény-bejárta világom vázlata, amelyben Isten létezésére, illetve nem létezésének evidenciájára próbálok választ kapni. Felhívtam tehát Gézát, és azt mondtam, hogy úgy látom, az ügyintézőnek igaza van. És természetesen a kiadó minden fölösleges többletköltségét fedezem. Meglepődött. Kaptam tőle két hét döntési időt. „Mindez hisztéria”, mondta, és hogy „el fog múlni, két hét múlva beszéljünk megint”.

Az adott időpontban fölhívtam. Most is úgy gondolom, mint két héttel azelőtt, mondtam neki. Nagyon kérem, hogy ne legyen gyűjteményes kötetem. Lezárásként és magyarázatként az Egy kapszula című versemet idézem. „Van ám bennem valami veszélyes, / valami anyag. Ami egy légmentesen lezárt / apró kapszulában közlekedik, / az erek útjain, nagyon is tartok tőle. / Teret kíván magának, tágasságot / és egyértelműséget. Falait szüntelen / áttörni akarja, azt kívánja, hogy lássák, / mire képes. Mint egy fiatal test, / meztelen találkozásra vár.”^[5] Mindegy is azonban, hogy melyik kötetemről van szó. Az elragadtatás, a hevesség és önmagam láttatásának vágya kezdettől jellemez. Ahogyan apámat is jellemezte, amikor élete végén megírta Tanúként szóltam címen visszaemlékezéseit majd’ 200 gépelt oldalon. Egy példányt a családra bízott, egyet pedig a Széchényi Könyvtárnak adott át megőrzésre. A családi példány az öcsém halála után elveszett
a náluk fölhalmozott rengeteg kézirat és könyv között. A megőrzésre az OSZK-nak átadott példány talán még kitart egy raktár polcán.^[6]

De nem tehetek szemrehányást senkinek emiatt. A birtokomban levő Pilinszky-verskéziratokat például sehol sem találom. Bízom benne, hogy halálom előtt az utolsó előtti pillanatban előkerülnek búvóhelyükről. Édesanyám írásos rövid levelére is csak mostanában találtam rá egy bőrtárca titkos rekeszében. Frissen szakítottunk éppen Kertész Imrével, anyám átjött egy kis beszélgetésre Zuglóból, de előtte elküldött egy kis sétára, hogy „mosolyogjon a szemem, ha hazaérek”. Meglepetésemre és bánatomra nem volt már nálunk, amikor hazaértem, hagyott viszont egy rövid levelet a szőnyegen. „Várlak”, írta, és „nagyon szeretlek”. Ha reménytelennek érzem a helyzetemet, az ő levélbe foglalt ígéretére gondolok.

– Mindig meglep, ahogy a történetei egyszerre élnek gyászmunkaként, a veszteséghez köthetően és az emlékezet előhívásaként, ahogy a nyomába ered a veszteségnek és kalandba bonyolítja.

– Apropó, kaland. Jó húsz évvel ezelőtt Vámos Miklós meghívott az Alexandra könyvesházba egy beszélgetésre. Fél órával beszélgetésünk kezdete előtt leültünk az irodába, hogy megismerkedjünk. Szóba került az akkoriban annyira divatos kérdés, hogy ki milyen jegyben született. Én a Nyilas jegyében születtem, mint annyi hozzám közel álló író. Vörösmarty, Babits, Pilinszky, Petri, Blake, a nálam talán tíz évvel fiatalabb Rakovszky Zsuzsa. A Nyilasok egyik jellemzője, hogy szélhámosok, ebből következően én is az vagyok, mondtam a beszélgetésünkkor. „Ezt kötve hiszem”, ellenkezett Vámos. (Az említett nevek védelmében azért elsorolom a jó tulajdonságaikat is. Nem mintha nem tartanám tréfának az egészet. Egyszóval: nagylelkűek, nagystílűek, szavatartók.)

Szeretnék azonban bizonyítékot hozni saját kalandor mivoltomra. A gyerekekkel rendszeresen Csopakon nyaraltunk az egyetem által bérelt szakszervezeti szálláson. Első utunk a partra vezetett általában, szerettem volna két kiló sárgabarackot vásárolni, hogy befőzzek, és reggelente bőségesen dzsemmezhessünk. A zöldséges azonban már szedte volna a sátorfáját. Megkérdeztem tőle, hogy kérhetnék-e még kétkilónyi sárgabarackot. „Kérni kérhet, de nem kap. Már elrakodunk”, válaszolta. „Nem baj”, feleltem jéghidegen. „De ha késve jön a rendelőmbe, vagy előbb érkezik, biztosan nem vizsgálom meg”. Döbbent csend. „Maga az új doktornő?”, kérdezte elhűlve az árus, és a szívéhez kapott. Komoran, sajnálkozva bólintottam. Az árus már vette is elő barackjait, aprólékos gonddal kiválogatta a legszebbeket. „Hamarosan jövök a doktornőhöz”, kiáltotta utánam még, „már nagyon vártuk, hogy megérkezzen”. Mondanom sem kell, nem láttuk többé egymást. Akár késve, akár időben jött a nem létező rendelőmbe.