Azon gondolkodom, vajon a kommunikáció folyamatos felügyelete és pontosítása okozta eltompultság és szellemi restség késztet-e arra, hogy írott szövegekben a tőlem telhető legnagyobb gonddal hagyjam nyitva a lehető legtöbb ajtót.

Fejem, mint egy fej brokkoli marcipánból: haszontalan, de komplex. Szétágazik mémmondatokra, de maga az anyag sima, egy verssort megjegyezni alkalmatlan; képtelen áttörni a sűrű szövegek téglafalát. Falra hányt borsó.

Ami állandó, az a szégyen és a félelem – a gyávaság. Hogy hogyan egyeztethető ez össze az írástudói felelősséggel, nem tudom, gyanítom, sehogy. Magyarázkodni persze lehet, de a koponya magányában sosem szűnik meg a tehetetlenség, bűntudat. Hogy ennek ellenére a magyar és globális valóság (nyelvi képtelenségének) megvitatásában a Jelenkor által közölt verseim releváns hozzászólások-e, megragadják-e az igazság egy morzsáját, hát, sóhaj. Hangyanesz a kudarc romjai alatt. Csak illúzióim vannak. Ködös nagy szavak és az elbutulás.

(Fotó: Peka Virág)