Az ilyesfajta feljegyzéssorozatot, mint amilyen ez itt, 1945 táján francia műfajnak tartották. Cs. Szabó László Két part című kötetének a fülszövegén olvasom: „A francia irodalom legizgalmasabb eseményei azok a könyvek, azok a »változatok«, amelyekben egy-egy kitűnő író jegyzeteit, krónikáit, vallomásait gyűjti egybe… Nálunk ennek a gazdag és értékes műfajnak Cs. Szabó László a legkitűnőbb mestere”. Talán így volt, talán nem. Lehet, hogy a naplóját vagy előbb az Ég és föld feljegyzéssorozatát író Márai kitűnőbb mester volt. A Két part utolsó része a „Hades” címet viseli, nekrológokat tartalmaz. Leírja például Hunyady Sándor temetését, amelyen a pap hangját elnyomta a közeli ügető tribünjének a zaja, s a sír mellett nemcsak írók és szerkesztők álltak, hanem zsokék, rikkancsok, kenyereslányok, színésznők is, mert a halott novellista az ő írójuk is volt. Bár gyakran Maupassant-hoz hasonlították, írja Cs. Szabó, inkább az ellentéte volt, s ha mindenáron francia rokont kell neki keresni, akkor „a szelíd és fanyarul irgalmas Charles Louis Phi­lippe” volna az. „Kismesternek tartotta magát. Ne licitáljunk kegyeletből a halottra: az volt, csakugyan. Megérdemelte volna, hogy egy nagy irodalom tagja legyen. Mert a kismestereket csak a nagy irodalmak becsülik úgy, ahogy kell.” A Razzia az Arany Sasban szerintem remekmű. Az Olasz vendéglő is tökéletes novella. Lehet, hogy a kismesterek időnként remekműveket és tökéletes darabokat is írnak.

A „Hades” Petrovics Elek-nekrológja valójában három nagyszerű művészettörténésznek állít emléket, Petrovicson, a Szépművészeti Múzeum egykori igazgatóján kívül a zsidóüldözés miatt öngyilkossá lett Elek Artúrnak és a háborús balesetben elhunyt Hoffmann Edithnek. Feljegyzi Elek halálának a legendáját: öngyilkos pisztolygolyója, miután átfúrta a testét, Dante-kötetébe vágódott bele: könyve „öngyilkos gazdája után halt”. Petrovics története is adalék a magyar politikai kultúra történetéhez: „súlyosan betegen feküdt, amikor a miniszter – Hóman Bálint – váratlanul, de megfontoltan nyugdíjba küldte. Az ordenáré ember fellázadt a finom ember ellen”. Fontos motívum ez: errefelé a jobboldali, szélsőjobboldali rezsimek, politikusaik, híveik magatartásában gyakran felismerhető a kulturális lázadás a művelt emberek világa ellen.

Simone de Beauvoir Mandarinok című, önéletrajzi jellegű regénye elején, 1944 karácsonyán Dubreuilh (azaz Sartre) és Anna (maga a szerzőnő) érkezik Párizsba Henri (azaz Camus) lakásába: sertéspástétomot, teát, vajat, süteményt, rózsát hoznak, és D. nekiáll puncsot készíteni. 1945 januárjában ostromnaplója tanúsága szerint Cs. Szabó lóhúsvagdalékot kínált a budai óvóhelyen a Károlyi-kormány egykori diplomatájának, aki lelkesen felkiáltott: „Ez már döfi!” Nagy különbség volt a párizsi és budapesti háborúvég között.

„Az egész egy nagy rakás szar” – írta a Mandarinokról a jegyzetfüzetébe Camus, amikor meghallotta, hogy Goncourt-díjjal jutalmazták. Persze, a kulcsregények szereplői olvasóként ritkán lelkesek.

A legjelentősebb művem a könyvtáram, ám ez a mű abban a pillanatban elveszíti az értelmét, amint meghalok, eltűnök a közepéből, noha a darabjai egyenként ugyanolyan értelmesek maradnak, mások kezébe kerülve hasznosabbak lehetnek, más könyvtárakba beillesztve újabb „művek” részeivé válhatnak majd, ha lesznek még egyáltalán magánkönyvtárak.

Babits 1911-ben Az igazság Gyulai Pálról című cikkében a Nyugatban így fogalmazott: „Voltak bizonyos dolgok, amiket Gyulai sohasem tudott megérteni. (…) Vörösmarty híres életrajzában Vörösmartyból csak annyit ismerünk meg, amennyi belőle Gyulai lelkébe belefért, és ez igen kevés”. Persze kérdés, ha ez így igaz, akkor mitől lett híres az életrajz? Nem Babitscsal akarok vitázni száztizenkét év múltán – ezt megtette már akkor, okosan érvelve, Hatvany Lajos –, hanem válaszolni a feltett kérdésre. Petrovics Elek lesz a segítségemre, aki 1925-ben levelet írt az ifjú, jövendő építészettörténésznek, Vámos Ferencnek az alábbi tanácsot adva: „Ha a magam részéről ajánlhatok valamit, ami Önre hasznos, tanulságos lehet, úgy azt ajánlom, olvassa Gyulai Pál prózáját, de különösen a Vörösmarty életrajzát. Ami engem illet, hálásan vallom meg, hogy szülőföldem jó magyarságán kívül ennek a könyvnek köszönhetem a legtöbbet, amelyet sokszor és buzgón olvastam.”
A mérleg másik serpenyőjében ez a két mondat van olyan súlyú, mint Babits kifogása.

Úgy emlékszem, Balzac írta valahol A pármai kolostorról, hogy Machiavelli értekezésének, A fejedelemnek a modern kori megfelelője. Valójában sok-sok regény olyan, mintha politikai értekezés lenne. Nem csak A Buda halála politikáját és A kőszívű ember fiai politikáját
lehetett megírni, meg lehetne írni a „Lotte Weimarban politikájá”-t, a „San Gennaro vére politikájá”-t, „A pátriárka alkonya politikájá”-t, „A párduc politikájá”-t is. Tommasi di Lampedusa regényében, évekkel ezelőtt, a herceg haldoklásának a fejezetét találtam csodálatosnak, meg Angelica és Tancredi szerelmes bolyongásának a leírását a hatalmas, romos donnafugatai kastélyban. Ilyen összetett regényalakot, mint Salina herceg, azt hiszem, keveset alkottak a világirodalomban. Most, másodszor olvasva, az említett fejezeteken túl, a szicíliai táj nagyszerű leírásai nyűgöztek le: „Végtelenbe hullámzó, kiégett táj ez, hegynyergek és fura vonulatú domborulatok tömkelege, csüggeteg, fáradt, öröktől való és irracionális; még főbb vonásait sem képes az emberi agy megragadni, mintha csakugyan a teremtésnek egy őrjöngő pillanatában fogant volna: egy megfagyott tenger, amely szinte abban a pillanatban vált kővé, amikor a megdühödött szél végigkorbácsolta a hullámokat”. (A fordító Füsi József szavaival.) Sosem látott rokon tájat, Ferdinandy Mihály ibériai útleírásának a spanyol táját idézték fel bennem A párduc mondatai. Milyen kár, hogy nem láttam őket, hogy nem jutottam el Szicíliába, nem jutottam el Hispániába! Milyen szomorú.

„Követtem őt, de mint ki nagy dolognak
gondjával járna, homlokom lehajlott,
ahogy egy letört fél hid-ív lehorgad” (Purgatórium, XIX. ének, 40–42.)

Így pillantottam meg én is magamat az elmúlt rossz hónapok egyik napján, hajlottan, görbén, egy álló autó ablaküvegén. Dante, persze, Vergiliust követte.

[...]

(Bélyegkép: Tóth László)