A vallomásos, elégikus, a szerelmet a középpontba állító költészeti hagyomány alighanem a legnagyobb hatású és egyben a leggazdagabb része a magyar költészetnek. A lassan harminc éve publikáló Gerevich András ötödik kötetében is ehhez a poétikai iskolához kötődik, de lassan, kis lépésekkel, vékony könyvekkel építkező életművében ezúttal is megfigyelhetők apróbb korrekciók, óvatos elmozdulások – ám inkább a tematikában, mint a nyelvi megformálásban. Vagyis egy következetes, saját határait jól ismerő, és azokon túlterjeszkedni egyelőre nem bátorkodó költő kötetét olvashatjuk, ezúttal a privát történetektől kicsit elkalandozó, a közéleti eseményekre és az eliteket foglalkoztató gazdasági, egészségügyi és környezeti problémákra érzékeny verseket is, melyek ugyan maradnak az alanyi kifejezésmódnál, de itt-ott bátrabb, a szürreálisba csúszó, mégis nagyon jól kézben tartott megoldásokkal próbálkoznak.

Gerevich verseire mindig is jellemző volt a kimunkáltság, a finomság, a felszínen is érezhető műveltség, a szalonok hangulata: rímtelen, de dallamos, a hagyományos költői szépségideálnak is megfelelő költemények ezek, az ezzel járó emelkedettséggel, sőt néha ünnepélyességgel. Érdekes, hogy fordítóként mintegy kiterjeszti saját versvilágát, mert bár az általa nyilván nem véletlenül választott Seamus Heaney vagy Frank O’Hara költői gondolkodása eleve közel esik az övéhez, de a magyar változatok szóhasználatban és intonációban is hasonlítanak egy-egy Gerevich-versre, ami jól mutatja ennek a nyelvnek a működőképességét, lehetőségeit, széles határait. Felépíthető belőle egy teljes életmű, de akár egy nagyon magas színvonalú fordítói életmű is. Ez a költészet nem kísérletezik, nem provokál, vagyis a közoktatásban elsajátított olvasói rutinnal követhető, nagyjából érhető, miközben a fülnek is ismerős dallamok határvidékén marad, de a felvetődő témák és a képek szerkezete miatt mégis nagyon korszerű, kortárs, hozzánk szóló.

Gerevich András legfontosabb tematikus újdonsága a homoszexuális, a férfiak közötti szerelem beemelése volt, elsősorban a 2005-ös Férfiak és a 2009-es Barátok című kötetekben. Magyar nyelven addig nem írt senki ilyen nyíltan erről a kérdésről, férfiként a férfi test szépségéről, vonzerejéről. Nem bujkálva, nem kikacsintásokkal, nem a meleg közösségek kódjait használó, csak az érintettek által érthető utalásokat használva, hanem a maga természetességével, nyíltságával, örömével. Az 1997-es első Gerevich-kötethez képest is nagy újdonság volt ez, hiszen ott még épp ezek a kódok, kikacsintások, utalások működtek csak – értette ezekből, aki értette, ki és miről beszél.

De tulajdonképpen az ezzel kapcsolatos dilemmába fut újra és újra ez a költészet: ha azt állítja, nagyon szimpatikusan, hogy a szerelem attól függetlenül szerelem, hogy azonos vagy ellenkező neműek-e a résztvevői, akkor egyáltalán nem lenne szabad hírértékűnek lennie egy nyíltan meleg versnek vagy verseskötetnek. Ha minden szöveg azt mondja, megint csak nagyon szimpatikusan, hogy a lehető legtermészetesebb dolog két férfi szerelme, akkor nem tűnik termékenynek egy kritikában annak örülni, hogy végre valaki érezteti ezt – elég csak tudomásul venni, és inkább a szerelmi viszonyrendszer ábrázolására, nyelvi megformálására koncentrálni. Csakhogy maga a szerző is tisztában volt azzal, hogy amit ő természetesnek, magától értetődőnek tart, az másoknak, még a partnerének sem feltétlenül magától értetődő. A talán legismertebb, úgy értem, a közösségi oldalakon a leggyakrabban felbukkanó verse, a Barátokban megjelent Erzsébet-híd például erről a kettősségről is beszél: „te zavartan mosolyogtál, / hogy két férfi, csak úgy, csak itt, / csókolózik autók és buszok között”. És ez valószínűleg az olvasó zavarára, zavart mosolyára is utal – mindarra, amit a versben beszélő magabiztossága, sőt fölénye kivált.

Ráadásul Gerevich ennél tovább is ment, amikor az erotikáról, a szexualitásról is írt. Újra csak azzal a természetességgel, amely kifejezetten kéri magának a jogot a tabumentes, szabad, a nemi identitástól független beszédre. Hogy lehessen legalább úgy írni a két férfi közötti intim kapcsolatról, ahogy egy heteroszexuális kapcsolat hálószobai jeleneteiről lehet. Egy erre kevéssé nyitott, akár prűdnek is nevezhető társadalomban egy ilyen költői kiállásnak van aktivista jellege is, és egészen biztos, hogy ez sok olvasót hozott a szerzőnek – holott magukban a versekben nyoma sincs az aktivizmusnak, az ideologizálásnak, pláne a provokációnak. Ezek a zömében a kétezres évek második felében született versek ugyanis egy biztonságosnak érzett, nyitott Magyarországon vagy épp az országot is magában foglaló Európában íródtak, ahol egy sokat utazó, nyelveket beszélő, nagyon elfogadó középkorú férfinak már nem kell az érzései vagy a szexuális szokásai miatt magyarázkodnia, ahol nem kell senkit képviselnie, nem kell másokért felszólalnia, bőven elég saját belső küzdelmeit és örömeit színre vinnie. Hiszen nem is annyira a szexualitásról, mint inkább az intimitásról, nem annyira a testek találkozásáról, mint a lelki összekapcsolódásról írt – még ha Gerevichnél a nagyon magas polcra helyezett szerelem legszebb, legemlékezetesebb, legünnepélyesebb pillanatait mégis a szeretkezések jelentik. De ő sose volt erotikus költő, most sem az, és sosem ment túl a jóízlés határán: a csókok, ölelések, az izzadó testek, a kidolgozott izmok, az összeszoruló farpofák, a nadrágokban megkeményedő péniszek vagy a füllyukba csúsztatott nyelvek jelentik ezt a határt. Minden mást a képzeletre bíz. Mert tudja: nem kell mindent kimondani.

Ehhez képest tapasztalhatunk visszahúzódást, szorongást, fenyegetettséget az új kötetben. Már a cím is a bezártságra, az elfogyó levegőre, a légszomjra utal, egy olyan helyzetre, ahol egyre kevesebb a tér, egyre kisebbek a személyes szabadság lehetőségei. Légzőgyakorlatokat ugyanakkor a stressz levezetésére is lehet végezni, önmagunk megnyugtatására, az egészségünk óvása érdekben. Vagyis egy olyan korból és korról beszél ez a kötet, ahol van miért félni, van mit félteni és veszíteni. A szerelem, habár a kötet több mint fele most is ehhez a témához kötődik, már nem kap akkora szerepet, mint a korábbi kötetekben. A szerző még visszafogottabb, még kevesebbet mond ki, még többet bíz a képzeletre, mint a korábbi versek. Azt nem mondanám, hogy a költészetnek ez a szála visszatért az első kötet elkendőző beszédmódjához, hiszen a versekben teljesen nyilvánvaló, ki is mondódik, hogy homoszexuális kapcsolatokról van szó, de az imént emlegetett határ még összébb húzódik, vagyis a versek a mellbimbók emlegetésénél messzebbre nem nagyon jutnak. És ez valahogy illik is ezekhez a jólfésült szövegekhez. Hiszen ezek a Budai-hegyek, ez polgári világ és neveltetés és nyelvhasználat. Akik az ezzel kapcsolatos ars poeticát és etikát várnák, azok épp a Naphegyben találhatják meg: „Én meg a legnagyobb gonddal / sem tudom elkerülni, hogy szerkezete / legyen a versnek, eleje, közepe – / vége” (22.). Az Egyetemi Könyvtár című vers pedig, amely címével szintén az elit szórakozó- és találkozóhelyét nevezi meg helyszínként, jó példa az emlegetett visszafogottságra, a korábban még úgy-ahogy megvolt erotika elrejtésére: „titokban kijárnak a mosdóba csókolózni, / megnyitják a csapot: csobogjon, csurogjon, / senki ne hallja nyögéseiket” (25.).

Sok mindent beleláthatunk ebbe az utolsó, verszáró idézetbe. A csorgás, csobogás a vizelet hangja is lehet, maga a csap is fallikus metafora, a nyögések emlegetése túlmutat a bármilyen heves csókolózáson, ráadásul a versben feszülő nadrágokról és a könyveken régről ott maradt foltokról is szó van, de a vers mégis az egymásra találás intimitását és gyengédségét járja körül. Fontos, hogy a majd két évtizeddel korábbi versben, az Erzsébet-hídon megtörtént randin még magától értetődő volt a nyilvános csókolózás, itt már el kell bújni, újra titokban kerül rá sor, de a szöveg maga mesterien párnázza körül ezt a jelenetet. A megnyitott csapot már a vers első sorában előkészíti a „folyóméter” szó, az összebújást a sokkal korábbi kép a polcokon egymáshoz simuló könyvekről, az intim, egymás fülébe suttogást a könyvtárban kötelező suttogás, a mosdó zavaró csendjét a könyvtárterem csendje, a vízcsobogás és a nyögések zaját az óvatos lapozások szelíd zaja. Közben „szelíd”-ek a teremben összeakadó, a flörtöt elindító tekintetek is, és csak a végkifejlet felé jelennek meg a kicsit már rutinszerűen használt, közhelyszámba menő kifejezések, ezekért kár: „izmos testek”, „izzadságcseppek” és a már emlegetett, „pattanásig” feszülő nadrág. A vers ezzel együtt is kirakatszerűen mutatja meg, mit szeretne Gerevich András költészete, és azt hogyan szeretné elmondani: kimunkált, megemelt, a nemes tradíciókba ágyazott nyelven, bonyolult versszerkezettel, kihívást jelentő költői eszközök használatával beszélni a vágyról, a fiatalságról, a szerelemről és szexualitásról, valamint a szabadságról és a biztonságról, vagy épp ez utóbbiak hiányáról. És most már a halálról is.

Sajnos elég gyakran önismétlő, egy-egy megtalált megoldást szívesen használ újra, még akkor is, ha az nem is annyira eredeti. Az egyik ilyen, számára az intimitás nagyon magas fokát jelentő szituáció, amikor valaki beszívja a másik lélegzetét, esetleg hosszan a másik testszagát. A Piros vízben találkozhatunk például ezzel, egyébként ismét egy tanítani valóan felépített, huszonegynéhány soros vers utolsó sorában: „megsimogatod és megcsókolod, / bizsergő mellbimbódat csiklandozza, / a tüdeje megtelik vízzel” (40.). (A kötetben a „csiklandozza” után nincs vessző, de az első publikációban [Jelenkor 2021/10.] volt.) A lélegzés a világgal kialakult kapcsolatunk alapja, de alig veszünk róla tudomást egészen addig, amíg a környezetünkben valaki nem kezd minden egyes levegővételért küzdeni. Az első szinten a koronavírus-járvánnyal függ össze ez a felismerés, a címadó vers vagy a Pandémia című a fuldokló, levegőért kapkodó, gépre kapcsolt embereket juttatja eszünkbe. De a bűzzel vagy épp vízzel megtelő tüdő, a szmog, a városban már nem létező friss levegő csak még drámaibbá teszi az életért folytatott valóságos küzdelmet, melynek a kötet első oldalain találjuk meg a lecsapódásait.

A másik szint az a fajta egzisztenciális fuldoklás, amelyet a politika, a környezet pusztítása, az esőerdők irtásának és például a bálnák legyilkolásának híre okoz, vagy amit a világban élő szegények egyre növekvő száma hoz el. A kötet utolsó oldalain ehhez már nem is elégikus, hanem inkább depresszív hang társul: minden romlik, lefelé megy, szétesik, az eddig elért eredmények érvénytelenednek, egyre több érték megy a kukába. A könyv tele van véres, gyászos, tragikus képpel, nagyon sok nagyon jól felépített, bonyolult képpel, amilyeneket csak egy képzett és tudatos költő tud létrehozni, de talán a kötetzáró vers a legfájdalmasabb, a legmélyebbre jutó, érdemes hosszabban idézni: „minden egyre barnább, egyre sárosabb, / dagonyázó, ingovány, bélsár, iszap, / a tompa ragyogásból előbb zűrzavar lett, / majd ez a barna, alaktalan űr. Ennyire telt. / Ezt hagyod örökül. Végül mindenből ez lesz, / mocsár: színekből, szavakból, érzésekből” (Sikertelenül Bacon nyomában – 54.).

Ha fentebb azt írtam, Gerevich András költészetének sokáig a szerelem és az intimitás volt a legfontosabb, sőt majdhogynem kizárólagos témája, most azt kell mondanom, hogy emellé feljött a rombolás, a pusztulás és a halál. A kötet minden részén felbukkannak döglött, elgázolt, szétvert, megcsonkított állatok, és bár ebben az esetben is szolidak maradnak a képek, azaz nem csúsznak át horrorba vagy szadizmusba, ebben a mennyiségben és a kötetben ilyen ügyesen elszórva talán még nagyobb is a hatásuk, mint egy-egy sokkoló képnek lenne. Apokaliptikus világban járunk: „széttépik az őzeket a kutyák” (10.), „kibújnak a húsban a férgek” (13.), „elrohadnak a madártetemek” (39.), „csukatetem” (42.), „bomló mókustetem (42.), „téglával agyonvert, széttrancsírozott sün” (52.), „felakasztott kutya” (52.) vérzi át a lapokat, és hogy ez nem csak valami távoli, tévében látott borzalom, arra mutat a „bokáig bálnavérben gázolsz a nappaliban” (20.) sor, merthogy mindez kilép a monitorból, és a legszűkebb magánszférát is mérgezi. Vagyis nincs hová menekülni, és nem is lenne értelme, hiszen mindez velünk történik, sőt mi magunk vagyunk az elkövetők is.

Gerevich tehát képes erről a katasztrófáról is ugyanolyan dallamos sorokkal, jól szerkesztett, szép versekben beszélni, mint a szerelmi örömökről – és bár a sorvégek újabban lefelé hajolnak, valahogy mégis disszonáns ez a megoldás. Nem állítom, hogy nem hatnak így is a versek, de el tudnám képzelni, hogy nyelvileg és formailag is jobban lekövesse ez a költészet ezt a tematikus változást. Láthatóan ő is érzi ezt az igényt, próbált is változtatni, próbálkozott például nagyotmondással, tudományos szóhasználattal, de örömmel fedeztem fel, hogy képes volt önkorrekcióra, és belátta, ez nem a jó irány: például az eredetileg Emlék címen megjelent (Alföld, 2018/3.), a kötetben Földemlék címen közölt versből kivette a „geomágneses napfoltvakítás” szintagmát, és megelégedett a „napfolt” szóval a helyén, „a magnetoszféra összekuszálódott” sort pedig úgy, ahogy van, kihagyta. Igényességről, reflexióról és keresésről árulkodik ez az apró filológiai adat, de egyben meggyőz arról is, hogy ebben a költészetben bőven van még lehetőség a témaváltozáshoz igazodó nyelvi-formai változásra, és ennek nem kell feltétlenül radikálisnak, a szerző habitusától és a mögötte lévő kötetektől idegennek lennie. De lennie kell. A világ a következő években aligha lesz jobb hely, így aztán Gerevich Andrásnak is bőven lesz ideje e poétikai rejtvény megoldásán gondolkodni.