„Csak maradjon kegyelmed állva, úgyis egy kis barátságos
törvényszéket kívánunk kegyelmed fölött tartani.”
(Jókai Mór)

1.

Írásom címét a múlt század egyik neves Petőfi-kutatójától, Fekete Sándortól kölcsönöztem. 1987-ben ő készített Petőfi elmaradt pere címmel szatirikus hangú fiktív vádiratot, mely tizenöt évnyi szabadságvesztéssel és 7400 forintos pénzbüntetéssel sújtotta (volna) a forradalmár költőt A királyokhoz című röpiratverse miatt.^[1] A továbbiakban e képzeletbeli per ötletét gondolom tovább, a kérdésfelvetésben mindjobban kitágítva a történeti fikció határait. Ahhoz az elvont gondolatjátékhoz csatlakozom, mely az 1860-as évek óta a Petőfi-emlékezések visszatérő toposza, s amelynek mindenekelőtt Jókai Mór volt kezdeményezője a szabadságharc küzdelmeit és a Bach-korszak megpróbáltatásait bemutató Politikai divatok (1863) című regényével. Tehát én is a forradalmár poéta szabadságharc utáni sorsát képzelem magam elé, ugyanakkor elődeimhez képest jóval földhözragadtabb és merevebb leszek. Nem egy újabb szellemesnek szánt „ha Petőfi élne”-szerű írással szeretném gyarapítani a hullámzó színvonalú Petőfi-ukróniák hosszú sorát; sokkal inkább ezeknek az (egyébként összegyűjtésre érdemes) alternatív Petőfi-vízóknak a „reális” történeti lehetőségeit gondolom át. Vagyis a legvalószínűbb valószerűtlenséget keresem. Azt próbálom megválaszolni, vajon milyen sors várt volna Magyarországon Petőfire, milyen büntetést kap(hat)ott volna, ha a fehéregyházi csatában nem veszik nyoma, és élve elfogják. Kivégezték volna? Megúszta volna enyhébb retorzióval? Ad absurdum teljesen büntetlenül élhetett volna tovább?

2.

A kérdés körüli problémák megértéséhez érdemes futólag áttekinteni a költő forradalomban és szabadságharcban betöltött értelmiségi szerepvállalását, politikusi és katonai ténykedését, felelevenítve a költő (lehetséges) bűnlajstromát. Futólag, hiszen cselekedetei büntetőjogi súlyának körültekintő értékelése és a közöttük való gondos mérlegelés jócskán meghaladná kurta esszém teherbírását. Mentségemre szóljon, hogy a korabeli osztrák büntetőjog csak utalást tesz a szabadságharchoz kapcsolható bűncselekmények többségére (például pártütés, felségsértés, zendülés, lázadás), az egyes eseteket és fokozatokat nem részletezi.^[2] Emellett, mint látni fogjuk, az 1849 januárjától induló megtorlások elve és gyakorlata folyamatosan változott az aktuális politikai viszonyok tükrében. Nem csoda, hogy a Petőfihez képest jóval mérsékeltebb Jókai Mór, Arany János vagy Vörösmarty Mihály is bujdosni kényszerült a szabadságharc bukása utáni napokban; ugyanis nem tudhatták, hogy a kiismerhetetlen megtorló gépezet vajon milyen horderejű vétkekig ér majd el.

A költő március 15-én – az események vezéralakjaként – tagja lett a hangsúlyozottan békés és törvényes forradalmat ügyelő Közbátorsági Választmánynak, melynek egyik első feladata egy nemzetőrség fölállítása és a polgárőrség létszámának bővítése volt.  A nagy nap után politikai pepecsmunkával töltötte idejét: ő szorgalmazta a forradalom színhelyeinek átnevezését – például a Hatvani utcából Szabadsajtó utca lett, az Egyetem teréből Március 15. tere. Március 21-én tagja lett a Pest vármegyei Közbátorsági Választmánynak is, többek között Jókai, Vasvári Pál, Vörösmarty, Kemény Zsigmond, Eötvös József társaságában. A testületi munka során például az újonnan meghozott, ám túl szigorúnak vélt sajtótörvény-tervezet elégetését tanácsolta (ez meg is történt a városháza előtt); szenvedélyesen érvelt egy liberálisabb, azaz a nemzetiségi szempontokat s a nemesi előjogokat negligáló népképviseleti törvény mellett; a vidéki főtanodákat a forradalmi zászló kitűzésére buzdította; továbbá az osztrák bírósági pecsétet – szimbolikus gesztusként – a Nemzeti Múzeumban helyeztette el. A növekvő forradalmi hevületet jelzi, hogy a költő fegyverkezésre szólította az egyre ingerültebb néptömeget egy március 27-re hirdetett, múzeumkerti népgyűlésen; majd négy napra rá megismételte szavait – fokozva a mérsékeltebb polgári közvélemény és a vidéki városok aggodalmát. Petőfi ezzel a szélesebb tömegbázissal nem rendelkező, „körúti” álláspontjával egyre inkább elszigetelődött. Társaival ellentétben az új államapparátusban sem vállalt hivatalt; ugyanakkor jelen volt az 1847-ben alakult reformellenzéki párt, az Ellenzéki Kör (április 16-tól Radical Kör) reformnépszerűsítő altestületében. Itt alapították meg a Vas Gereben és Arany János szerkesztette a Nép Barátja című néplapot, melynek felügyeletét egy öttagú testület, köztük maga a költő végezte. A Radical Kör május 7-i tisztújító ülésén az első tíz között került be a választmányba, s tagja lett a szavazatszedő bizottságnak, illetve később a párt önkénteseket toborzó, negyventagú testületének is. Egy május 12-i népgyűlésen Petőfi a kormányt tette felelőssé az utcai demonstrációk eszkalációja, azaz a tüntetések („macskazenék”) elleni, emberéletet követelő katonai túlkapások miatt: „én a minisztériumra nem a hazát, de egymagamat, sőt a kutyámat sem bíznám”. A költő politikai cselekvési tere teljesen leszűkült a nyári, csúfos szabadszállási választási kudarc után: ezt követően egy ideig távol is maradt az aktív politizálástól, hiszen a törvényhozás munkáját és a parlament ellenőrzését mindössze a július 2-án alapított, tiszavirág-életű Democrata Clubb keretein belül, valamint a radikális ellenzéket összefogó Egyenlőségi Társulaton keresztül gyakorolhatta volna. Augusztusban tért vissza a politikába: ekkor „tépte le a babért” Vörösmartyról egy versében a hírhedt hadügyi vita kapcsán. A sajtóesküdtszékbe is beválasztották, s az Egyenlőségi Társulatban is aktivizálódott. Tagja lett a társulat – a horvát támadás hírére megalakuló – készenléti bizottmányának. S ami ennél fontosabb: az ő neve alatt jelent meg a társulat szeptember 16–17-i proklamációja, mely fegyveres önvédelemre szólította a magyar lakosságot. Sőt, szeptember 24-én Kossuth támogatásával maga indult erdélyi toborzókörútra, mely során mindössze Szatmár és Kővárvidék térségéig jutott el, ott pedig általános népfelkelésre buzdította a helyi vezetést.^[3] 

Petőfi költői munkássága igencsak aggályos lehetett az osztrák hatóságok szemében. A március 13-án készült Nemzeti dal – vagy ahogy a korban emlegették: Talpra magyar! – forradalomban betöltött szimbolikus jelentősége széles körben ismert. A szabad sajtó első terméke volt a 12 pont mellett, az ország valamennyi médiuma közölte, óriási példányszámban, röplapokon terjesztették, az összes politikai eseményen elhangzott, nagyon hamar számos átköltés, idegen nyelvű fordítás és megzenésítés készült belőle. Sokkal megosztóbb volt a két nappal korábban írott Dicsőséges nagyurak… (A mágnásokhoz) című vers, melynek radikalizmusát még a Pilvax-kör is túlzásnak találta. Barátai tanácsára Petőfi el is égette a kéziratot, azonban – mivel többen fejből lejegyezték – nem tudta megakadályozni terjedését. A vers hozzájárult egy mulatságos álhír elburjánzásához, miszerint Petőfi közel negyvenezer fölhergelt paraszt élén Rákos-mezőn véres megmozdulásra készül. Nemhogy megosztó, de kifejezetten népszerűtlen volt a március 29-i A királyokhoz című, nyíltan republikánus és felségellenes röpiratköltemény. Nem csoda, hogy Petőfi később magyarázkodni kényszerült a vers kapcsán, hiszen nemcsak felgyorsította politikai elmagányosodását és általános elutasítottságát, de kis híján súlyos perbe is keveredett miatta. A költemény eljutott ugyanis V. Ferdinánd császár elé, aki természetesen eljárást kezdeményezett az ügyben 1848. május 5-én. Az 1848-as sajtótörvény hetedik paragrafusa szerint – háromezer forintos pénzbüntetés mellett – akár hatévi szabadságvesztéssel is büntethették volna a költőt.^[4] Szerencséje volt, hogy az ügyben illetékes, egyre népszerűtlenebbé váló, tétova István nádor kitért a döntéshozás elől, és az akkori igazságügyminiszternek, Deák Ferencnek dobta tovább a forró krumplit, aki végül bölcsebbnek látta ad acta helyezni a kényes ügyet. (Kerényi Ferenc feltételezi, hogy a költő maga is érezte szorult helyzetét, amikor a megyei választmányban kikelt az említett, városháza előtt elégetett új sajtótörvény-tervezet ellen.) Egy képzeletbeli perben talán a vádpontok között szerepeltek volna – a teljesség igénye nélkül – a kendőzetlenül osztrákellenes Mit nem beszél az a német és a királyi trónt megcélzó, Táncsics lapjában közölt Itt a nyilam! Mibe lőjem? című versek is. S nem segítették volna a költő ügyét az osztrák seregből hazaszökő huszárszázadot dicsőítő Lenkey százada, a magyar seregben több tízezres példányban kiosztott Csatadal és A honvéd című költemények, ahogy a napi politikát kommentáló, radikális hangvételű cikkei és a Bem mellett írt, Közlönyben publikált haditudósítások sem.^[5]