Az 1848–1849-es forradalom és szabadságharc színpadi megjelenítése 1848. október 4-én Szigeti József Egy táblabíró a márciusi napokban című darabjának nemzeti színházbeli ősbemutatójával kezdődött.[1] Az intézményben a harcokkal egyidejűleg még két hasonló tematikájú vígjátékot és egy táncos némajátékot mutattak be (Dobsa Lajos: Marczius Tizenötödike, Obernyik Károly: Egy magyar kivándorlott a bécsi forradalomban; Csata Fehértemplomnál).[2] A szőlősi (világosi) fegyverletétel után a megszigorított cenzúra miatt a téma hosszú időre eltűnt a színműirodalomból, a szabadságharcot megidéző darabok csak az 1860-as évek elejétől, a magyar alkotmányos reményeket keltő októberi diploma kiadása után tűntek fel újra. A bemutatók lehetőségeit kedvezően befolyásolta, hogy Pest-Budán ekkor már megkezdődött a színházszervezet differenciálódása, az újonnan épülő-nyíló (kő)­színházak más-más színjátéktípusokra specializálódtak, a nyári játszóhelyek pedig egyre inkább a magyar nyelvű előadásokat helyezték előtérbe. (Ezeket sokáig német társulatok bérelték.) A szabadságharcot tematizáló, 1861 és 1906 között keletkezett darabok megoszlottak a különböző műsorpolitikai beállítottságú budapesti játszóhelyek között, bár mint a táblázat mutatja, a bemutatók leginkább nem a kőszínházakhoz, hanem a Mátyás király egykori lovardájából kialakított Budai Népszínházhoz és az idény jelleggel működő Budai Nyári Színkörhöz kötődtek. 1898-ban, a forradalom és szabadságharc ötvenéves évfordulója alkalmából kiemelt szerep jutott nekik, ekkor három kőszínház is (Népszínház, Vígszínház, Magyar Színház) díszelőadás formájában tűzte műsorra őket.[3]

Galamb Sándor a 19. század második felének drámatörténetéről írott szintézis jellegű munkájában esztétikai minőségük alapján két csoportot különített el: „pusztán szórakoztatásra készült látványosságok”-at és „komoly irodalmi szándékú” történeti drámákat. „Alsóbbfajú” daraboknak azokat minősítette, amelyek „az utókor ítéletével mitsem törődve” a „nép-színházak”-ban élték életüket, s megítélése szerint a század utolsó harmadában nem voltak hatással a magyar nyelvű drámairodalom alakulás- és fejlődéstörténetére. Közülük részletesebben csak a Molnár György által a Budai Népszínházban színre vitt Bem hadjárata az oroszok ellen és a honvéd hadsereg című harci játékról szól, a többiről összegzésképpen a következőket írja: „[n]em volna értelme felsorolni a sok honvéddarabot. Értéktelen fércelmények […]. Még a legkedvesebb köztük, bár szintén igen naív, Vahot Imrének A magyar honvéd vagy Budavár bevétele 1849-ben c. színmüve”. Galamb történeti drámaként hármat említ: Szigligeti Ede Az üldözött honvéd, Jókai Mór Keresd a szived és Komoróczy Miklós Márciusnak idusa című műveket.[4] A Jókai-darabot így jellemzi: „A Keresd a szíved című négyfelvonásos színmű A kőszívű ember fiaiból készült. […] A regényből való átdolgozás itt is eléggé sikerült. Maradt ugyan benne valami epikus, de általában friss és mozgalmas színpadi mű lett belőle. […] A darab legfőbb értéke a színpadról olyan jól ható kihegyezett dialógus”.[5] Mások A kőszívű ember fiai árnyékában értelmezték a darabot, Vnutsko Berta például úgy vélte: „Nem nyújtja azt a harmonikus hatást, amelyet a regény. Hiányzik belőle az a hatalmas aláfestés, ami A kőszivü ember fiait túlzásai ellenére is oly kiváló alkotássá teszi”.[6]

Jelen írásban arra szeretnék rámutatni, hogy a Keresd a szived jóval izgalmasabbnak tűnik, ha nem a pretextusaként szolgáló nagyregény, hanem a szabadságharcot tematizáló, Galamb összefoglalásában „értéktelen fércelmények”-nek tekintett színművek kontextusában vizsgáljuk. Így például jelentőséget tulajdoníthatunk annak, hogy Jókai a többi szerzővel ellentétben a darabot nem az alapvetően szórakoztatásra specializálódó játszóhelyek valamelyikének színpadára szánta, hanem korábbi nagyregényeinek dramatizálásához hasonlóan a Nemzeti Színházhoz nyújtotta be. Mivel a műnek még nem készült el a kritikai kiadása, s az értelmezésével kapcsolatba hozható források feltárására most kerül sor először, a tanulmány egyszerre lesz filológiai és értelmező jellegű. A filológiai áttekintésre leginkább azért van szükség, mert a darab színházi (elő)élete a téma miatt nem Jókai elképzelése szerint alakult, az 1886-ban elkészült művet szerzője eredetileg nem a millennium évében szerette volna először színpadon látni.

Keletkezés és színházi előélet

Jókai egész írói pályáján dolgozott a színház számára, terjedelmes drámai korpuszt hozva létre. Epikus műveiből már életében többen készítettek átdolgozást (például Szigligeti Ede), de prózájának ilyen irányú felhasználhatóságára ő mutatott rá először. 1853 és 1894 között összesen tizenegy elbeszélésének és regényének írta meg a színpadi változatát. Pretextusként használta például a Szép Mikhált, Az arany embert, a Fekete gyémántokat, a Történetek egy ócska kastélyban című elbeszélést, A gazdag szegényeket vagy a Fekete vért. Választásai a színházi kultúra kialakuló sokszínűségéhez való alkalmazkodását jelzik, nagyregényeinek átdolgozásaival a Nemzeti Színháznál, elbeszéléseiből és kisregényeiből írt színműveivel pedig a szórakoztató művek előadására szakosodott, magántőkéből fenntartott színházaknál (Népszínház, Budai Színkör) jelentkezett.

A drámai életművön belül a Keresd a szived azon adaptált színművek közé tartozik, amelyek évekkel a prózai változat megjelenése után születtek.[7] Jókai az először 1869-ben megjelent regény átdolgozását az idő tájt kezdte el, amikor a Fekete gyémántok adaptációját a Nemzeti Színház 1885. október 9-én játszani kezdte. A Nemzet október 10-én arról tudósított, hogy „(Jókai Mór) uj szinmüvön dolgozik. A darab cime: »Keresd a szived«, s a szerző müvét még ez évad folyamán benyujtja a nemzeti szinházhoz. Jókai uj darabjában Prielle Kornéliának és P. Márkus Emiliának szánta a két fő női szerepet”.[8] A Nemzeti Színház drámabíráló bizottságának jegyzőkönyve szerint Jókai a darabbal az évad végéig (március 31-éig) nem készült el, azt csak 1886. május 16-án nyújtotta be a színpadképességéről döntő bizottsághoz. A négy bíráló (Vadnay Károly, Szigeti József, Csiky Gergely és Bercsényi Béla) első körben egyhangúlag úgy gondolta, hogy az adaptáció felolvasásra és tárgyalásra érdemes.[9] Mint a bizottság 1886. június 8-án tartott ülésének jegyzőkönyvéből kiderül, a szerző a bírálók által írt vélemények alapján „több javítást, részben kiegészítést eszközölt a művön”. A Paulay Ede színigazgatóval kiegészülő testület titkos szavazás útján 3–2 arányban előadásra ajánlotta a darabot,[10] az intendáns, gróf Keglevich István viszont nem engedélyezte színpadra állítását. A visszautasítás azonban nem rögtön, közvetlenül a drámabíráló bizottság döntését követően történt, hanem több mint egy évvel később. Keglevich 1887. augusztus 28-án egy magánlevélben tájékoztatta Jókait elhatározásáról, amit (nyilván az író kezdeményezésére) 1887. szeptember első felében több napilap is közzétett.

Sajnálatomra ki kell őszintén mondanom hogy „Keresd a szived” darabot nem adhatom elő a nemzetiben; nem tartom korszerünek az osztrák-magyar viszályoknak szinrehozatalát a meddig a tüntetésekre mindig kész generáczió él, és a meddig ugyanaz uralkodik, a kinek parancsára tőrténtek ama dolgok. Nem óhajtanék soha azon helyzetbe jőnni, hogy kénytelen legyek a királyt, ha véletlen egyszer kedve lenne a nemzetibe menni, megkérni, hogy ne tegye. Sajnálom, hogy nem teljesithetem kivánságodat, de nem cselekedhetek meggyőződésem ellenére.[11]

A Nemzeti Színházban a darabok színpadra állításának folyamata soha nem húzódott el ilyen hosszú ideig, így feltételezhető, hogy Keglevich szűkebb körben már jóval korábban jelezte fenntartását a bemutatóval kapcsolatban. Az intézmény kéziratos hagyatékában a szövegnek két színházi másolata maradt fenn, s mivel az egyik magán viseli Jókai lila tintás változtatásait is, feltételezhető, hogy a drámabíráló bizottság döntését követően dolgozni kezdtek vele.[12] A másikat rendezőpéldányként használták, a szereplők neve mellé ceruzával odaírták néhány színész nevének monogramját (ahogy a sajtó írta, Jókai a női főszerepeket Prielle Kornéliának és Márkus Emíliának szánta – Alfonzine és Edith).[13] A feltehetően Paulay Edétől származó rendezői rajzok viszont még kevésbé kidolgozottak[14] (például Az arany ember rendezőpéldányában lévő részletes tervekkel ellentétben[15]), így aligha gondolhatunk arra, hogy komolyabb előmunkálatok folytak a Keresd a szived színrevitelével kapcsolatban.

A nyilvánosság Keglevich levelének sajtóbeli megjelenéséig azonban valószínűleg nem tudott a történésekről, a darab körüli hangorkán csak 1887. szeptember 7-én kezdődött. A Pesti Hirlap vitaindító cikkét, a Jókai a nemzeti szinháznál elutasitva címűt[16] Mikszáth Kálmán Scarron álnéven írt tárcája követte. Mikszáth éles hangon bírálta az intendánst: „Ha Jókai akár politikai tapintatlanságot követ el, akár rossz darabot ir, meg van még ő akkora nagy ember, hogy a hiba sulya egészen ráessék. [… ] És Keglevich neve szóba sem jönne. Biztositom. Nem együtt emlegeti ezt a két nevet a magyar nemzet”.[17] De pellengérre állították Keglevichet az élclapok is, az Ágai Adolf szerkesztette Borsszem Jankó például így parodizálta Jókainak írott levelét: „A drámabiráló bizottság által elfogadott »Keresd a szived« czimű szinművét besavanyithatja. Nekem nem köll. A czime abszurdum, a tartalma rebellis. Ballet sincs benne. Mint cs. királyi intendáns meghagyom ennélfogva, hogy vegye vissza ezt a drámai rébuszt és tanuljon valamelyik népiskolában egy évig természetrajzot, hogy megtudja, hol az ember szive”.[18]

Az élclapbeli gúnyolódás a balettek és a császári-királyi jelző felemlítésével a színház intézményi státuszát és vezetőinek elköteleződését támadta. A Nemzeti Színház állami kezelésben volt, fenntartását 1863-tól uralkodói segély is biztosította. Vezetésében 1849 után egyre nagyobb szerepet kaptak az udvar bizalmát élvező arisztokraták. Talán nem volt független ettől a helyzettől az, hogy a Nemzeti Színház műsorrendjében 1867 és 1898 között mindössze három olyan előadás kapott helyet, amelyek tematikájukat tekintve kapcsolatba hozhatók a negyvennyolcas eseményekkel. Az egyik Szigligeti Edétől az 1867. március 31-én bemutatott Halottak emléke, a másik az 1867. október 25-én műsorra tűzött Az üldözött honvéd, szintén Szigligetitől, a harmadik pedig Erkel Ferenc operája, A névtelen hősök, amelynek ősbemutatója 1880. november 30-án volt.[19] Noha a Nemzeti Színházban a szabadságharcos téma mellőzésébe az is belejátszhatott, hogy a szerzők az ilyen jellegű darabok bemutatását alapvetően a látványosságokat előtérbe helyező játszóhelyekre bízták, eleinte az e téren specialista Molnár Györgyre és színházára, később a különféle nyári színkörökre, ám ha idősíkot váltunk, s megnézzük, hogy az intézmény 1898-ban miként emlékezett a forradalom és szabadságharc ötvenéves évfordulójára, akkor az látszik, hogy Keglevichnek a Jókai-darab esetében képviselt álláspontja pontosan beleillett abba a passzív műsorpolitikába, amelyet a Nemzeti Színház a század második felében e tematika kapcsán tanúsított. A magánszínházakkal szemben a Nemzeti Színház (és az Operaház) meglehetős visszafogottsággal emlékezett a negyvennyolcas eseményekre, nem készültek semmi újdonsággal. A Nemzeti 1898. március 15-én Szigligeti Edétől a II. Rákóczi Ferenc fogságát, az Operaház pedig Erkel Ferenc Hunyadi László című operáját játszotta. A II. Rákóczi Ferenc fogságát 1848–1849-ben a politikai áthallásoknak köszönhetően forradalmi színműként értelmezték (bemutatójára 1848. december 4-én került sor), s azt is tudjuk, hogy 1862 és 1867 között tiltólistára került,[20] mert Rákóczi Ferenc alakja a cenzúra szemében „neuralgikus pontnak számított, egyrészt mint a Habsburg hatalom ellen lázadt vezéré, másrészt pedig mint – ahogy néhány magyar kiadvány nevezte − »utolsó honi fejedelem«-é”.[21] Így, noha a darabválasztás nem mutat teljes elszigetelődést az évforduló megünneplésétől (magyar történelmi és szabadságharcos téma), a majdnem kétszáz évvel korábbi hős megidézése politikailag valószínűleg kevésbé volt forró, mint a még élő generációk fiatalkorának forradalma és szabadságharca. Több évtized távlatából pedig már igen kevesen emlékezhettek arra, hogy a II. Rákóczi Ferenc fogságának 1848 és 1867 között milyen kultikus szerepe volt a színházi emlékezetben. A Nemzeti Színházban a dátum különlegességére a darabválasztáson túl még két dolog utalt: a darabot bérletszünetben adták és színlapját pirossal szedették.

Az intendáns a Keresd a szived színpadra állításának meghiúsítása körüli botrány miatt úgy döntött, hogy mégis beleegyezik a darab színrevitelébe, noha nem kötelezte el magát a bemutató időpontját illetően. A Pesti Hirlap 1887. szeptember 9-én közölte a hírt:

Jókai Mór uj darabjának előadása ügyében a nemzeti szinház intendánsa s igazgatója 1308/1887. sz. a. a következő „rendelet”-et adta ki: Miután a nemzeti szinház drámabiráló bizottsága 988. jegyzőkönyvi szám alatt Jókai Mór 4 felvonásos drámáját előadásra ajánlotta, az igazgató pedig a müvet elfogadván, előadását javaslatba hozta, fentnevezett dráma szinrehozatalát ezennel elrendelem. Ennek kapcsán elrendelem továbbá, hogy szerzővel a szinrehozatal, illetve a szerzői tiszteletdijak tárgyában a szerződés megköttessék s e szerződéssel egyidejüleg a kérdéses drámához igényelt kiállitás költségvetése is elém terjesztessék. – A szinrehozatal idejének meghatározását fentartom magamnak. Budapest, 1887. szept. 10-én. Gróf Keglevich István intendáns s. k. Paulay Ede igazgató s. k.[22]

A sajtó szerint ezt követően elkezdődött a színpadra állítási folyamat, 1888. január elején például arról cikkeztek, hogy „az igazgatóság oda törekszik, hogy teljesen korhű jelmezekben mutassa be a szereplőket. A különféle honvédségi és a bécsi aulai egyenruhák már készülnek”.[23] Noha az idézett részletet több lap is lehozta, a Pesti Napló január 11-én arra hívta fel a figyelmet, hogy mindez csak álhír lehet: „ugy vagyunk értesülve, hogy a Keresd a szived czimü darab előadását, egyelőre maga Jókai Mór ellenzi; miután e darabnak anteaktái még mindig politikai magyarázatokkal köthetnék össze e darab előadását; melyre a körülmények, mai napság, tekintettel a háborús viszonyokra, nem időszerüek”.[24] A továbbiakban (egészen 1896-ig) valóban nincs hír arról, hogy a színmű színre kerülne.

Az ősbemutatóra 1896. április 25-én került sor a Krecsányi Ignác vezette Budai Nyári Színkörben. Az idény jelleggel, áprilistól vagy májustól októberig vagy novemberig működő játszóhely a Jókai-művel nyitotta meg az 1896/97-es évadot. Az író a Krecsányinak írt levelei szerint ennél a színháznál is részt vett a végleges színpadi szövegek kialakításában, illetve a darabok színre alkalmazásában. A Keresd a szived kapcsán a sajtó újdonságként, rendhagyó eseményként említi például, hogy a színtársulat szűk kör előtt jelmezes főpróbát tartott.[25]

A színdarab

Jókai A kőszívű ember fiai színpadra való átdolgozásakor a szokásos adaptációs gyakorlatot alkalmazta: a cselekményt rövidítette, egyszerűsítette, egy fő cselekményszálat emelt ki és csökkentette a szereplők számát. A négy felvonásra osztott mű három különböző helyszínen játszódik: Bécsben a Plankenhorst-házban és a hernalsi temetőben, valamint az Isaszeg környékén lévő Királyerdőben. Összesen huszonegy beszélő szereplője van, akik mellett statisztaként ápolónők, sebesülthordók, sebészek, huszárok, honvédek, nemzetőrök és aulisták szerepelnek. Jókai főszereplővé a középső fiút, a katonaként, majd honvédként harcoló Richárdot tette, akinek a három Baradlay fiú közül a legkalandosabb a története, s huszárkapitány lévén, karaktere a vágyott nemzeti önkép „hősies, vitéz magyar” vonásához is jól illik. A családról nagyon kevés dolog derül ki, Richárdon kívül a színen csak az anya jelenik meg, aki, amikor rábeszéli fiát, hogy az osztrák sereg helyett a magyarok oldalára átállva harcoljon, felemlíti honvédként harcoló legidősebb gyermekét, Ödönt. Jenőről szó sem esik.

Az író a szereplők többségét átnevezte, a Baradlay családból Baranghyt, Palvicz Ottóból Hugót, Mausmann Hugóból pedig Adolfot csinált. A drámában a regénnyel ellentétben nem Antoinette, hanem Alfonzine lesz az idősebb Plankenhorst hölgy, aki lányát, Alice-t arra kényszeríti, hogy Palvicz Hugótól született fiáról mondjon le. Más példákból egyértelműen kiderül, hogy a névváltoztatás Jókai adaptációs technikái közé tartozott, s általában nem egyetlen szereplőt érintett. A Fekete gyémántok színműváltozatában Jánoskát átkeresztelte Kuntyorkának, Theudelinda grófnőből Anna grófnét, Sámuel apátból Calamidest csinált. A névváltoztatások hátterében nem feltétlenül lehet mintázatot, rögzült adaptációs gyakorlatot felfedezni, de egyes esetekben az átnevezés indokolható azzal, hogy a dramatizálás során megváltozik a szereplő funkciója, sorsa, kiléte, az új név segít jobban elválasztani a regénybeli és a színpadon megjelenő figurákat. A Keresd a szivedben Palvicz, akivel Baranghy Richárd az isaszegi csatában kerül szembe, nem hal bele súlyos sérülésébe, s a darab végén összeházasodik Plankenhorst Alice-szal. A kőszívű ember eredeti Alfonzine-ja sokkal gonoszabb szereplő, mint színdarabbeli megfelelője, Alice (a regényben például Alfonzine igyekszik elérni, hogy Richárdot Haynau kivégeztesse). Az Alfonzine névhez a magyar olvasóközönség számára negatív asszociációk tapadtak, ezektől mentesíti a lányt Jókai azzal, hogy a baljóslatú nevet átruházza az anyjára, aki nemcsak kétszínű politikai játékot űz, de Alice és Hugó szenvedését is ő okozza.

Jókai a történéseket végig szűkített perspektívából láttatja, nem konkretizálja, miféle háború zajlik, ki, hogyan, miért, ki ellen küzd. A cselekmény időbeli kereteit és a helyszíneket ugyan már a szereplőket felsoroló lista alatt felfedi („Színhely: Bécs és a királyerdő. Idő: 1848–49.”), de később a szövegben alig akad azonosítható történelmi-politikai helyzetre való utalás. A háború szó az első felvonás negyedik jelenetében hangzik el először, s akkor is mindössze két mondat erejéig. A Plankenhorst-házban lévő estélyen Révy mondja Richárdnak, hogy „[b]eszéljünk a háborúról. Én azt hiszem, hogy ti nektek is be kell avatkozni minél elébb; – mit gondolsz?” Richárd a szerzői utasítás szerint vállat vonva és az ünnepelt Alice-hoz sietve ennyit felel: „A hová küldenek, oda megyek”.[26] Hogy itt háborúként még a bécsi forradalomról van szó, az majd a második felvonás elején derül ki Alfonzine, Alice és Edith párbeszédéből.

Edith. Száznyolcz. Prátercsillag!
Edith. Százkilencz. A Glacis-n!
Edith. Száztíz. Ez a magasban pukkant el. […]
Alice. Minő hülye lélek! Neki tetszik az, hogy a bombák hogy hullanak le a városra. […]
Alice. Minő szomorú látvány ez! Képtelenség. Bécs város egyetlen lámpa nélkül; egy ablak sem világít. […] A házunkból mindenki elfutott már, s nekünk itt kell maradnunk.[27]

Jókai ugyanúgy járt el, mint korábban a Politikai divatok című regényében, amelyben megnevezett ellenségként kizárólag a kozákok jelennek meg, akik elől a hősök menekülnek. De általában ezt a megoldást látjuk a szabadságharcot tematizáló többi színpadi szerző művében is, akiknél a honvédekkel szemben álló ellenség kiléte szintén bizonytalan. Vahot darabjában például a honvédek ellenségként, várbeliként említik az osztrákokat. Friebeisz István Bem oroszok elleni csatáit jeleníti meg, s így az osztrákok ellenségként meg sem jelennek (Bem hadjárata az oroszok ellen és a honvéd hadsereg című harci játék).[28] Ám míg az 1860-as években az elhallgatás, ki nem mondás technikája politikai védekező állás lehetett a cenzúrával szemben, addig az 1880-as, sőt a bemutatót tekintve az 1890-es évek második felében Jókai sajátos megoldását inkább az aktuális történelmi helyzet, az addigra már-már zavartalanná váló osztrák–magyar barátság indokolhatja. A darabban ezt legvilágosabban Richárd és Hugó barátsága jelzi, de ezt a benyomást erősíti a másik rokonszenves osztrák szereplő, a csatatéren orvosként dolgozó Mauzmann figurája is.

Az eltérő motivációk ellenére Jókai a többi darabíróhoz hasonlóan a kollektív emlékezet mozgásba lendítésére építi az elhallgatásos technikát: az évszámok, az Isaszeg szó vagy Bem neve elég ahhoz, hogy felidézzék a nézőkben a szabadságharcot. Az ősbemutató színlapjára a Budai Színkör igazgatója és a darab rendezője, Krecsányi Ignác a történések idejét és helyét nem Jókait követve tünteti fel (Bécs és a királyerdő. Idő: 1848–49), hanem a helyszínt illetően egyértelműsít: Isaszeg mellett, a Királyerdőben. Idő: 1848.[29] (Ez a dátum ugyanakkor téves, hiszen az isaszegi csata 1849 áprilisában volt.) Az is közös vonása a szabadságharcot tematizáló műveknek, hogy magyar győzelemmel végződő csaták jelennek meg a cselekményekben: Budavár bevétele, isaszegi csata, piski csata. Ám míg a legtöbb szerző a győztes csatát a nyílt színen játszatja le, addig Jókai ezzel kapcsolatban is a bizonytalan körvonalak mellett döntött. (Ebben szerepe lehetett annak is, hogy ő elsődlegesen a Nemzeti Színház színpadában gondolkodott.) A Királyerdőben játszódó harmadik felvonásban a tábort látjuk, a színen ápolónők, sebesülthordók, sebészek és futárok sürögnek, s bár a dialógusokban folyamatosan a harcokat emlegetik, a nyílt színen nincs harc, csak elmesélik az Isaszegnél történteket. Ezen az elképzelésen a rendező sem változtatott, aki a rendezőpéldányban szereplő rajz szerint tartotta magát ahhoz a szerzői utasításhoz, amely a harmadik felvonás elején a színteret leírta: „Színtér: a királyerdő. Vén cserfák, felül lombjaikkal egymásba borulva, hátul nyilt vidék, alkonyati éggel, a láthatáron egy égő város, sötét füstbe borítva; a fák alatt sátorok, ereszek ponyvából, nádból, sebesültek számára, egy kétkerekes hordszekér ernyővel, magas rúdon egy fekete zászló”.[30] A két részre osztott színpadi teret hátul „erdő szuffiták”, kétoldalt erdőt ábrázoló oldalfalak határolják, a hátsó színpadon egy városkép látszik, középen egy kút és egy fekete zászló van, az előtérben fák, alattuk ponyvából készült sátrak és egy csengővel ellátott kétkerekű beteghordó kocsi. Krecsányi a meg nem nevezett, egymás ellen harcoló erőket a jelmezek alapján igyekezett kézzelfoghatóan is egyértelművé tenni. A súgó- és rendezőpéldányhoz litográfiákat csatolt, amelyeken egyenruhában látható egy gyalogos honvéd, egy honvéd tiszt, egy honvédhuszár kapitány, egy német legionárius, egy utász és egy tüzér.[31]

Richárd és Hugó cselekményvonala szinte egymás tükörképe. Közeli barátok, a mű elején a kardok cseréjének hangsúlyos jelenete érzékelteti összetartozásukat, ugyanakkor dramaturgiailag előre sejteti későbbi összecsapásukat. Kiváló emberi tulajdonságaik miatt akkor is nemesen viselkednek, amikor a harci események szembefordítják őket. Mindkettejüknek halálhíre érkezik, de életben maradnak: Hugót Richárd anyja gyógyítja meg súlyos sebesülése után, Richárdnak megkegyelmeznek és nem végzik ki. A holtnak hitt hősök, először Richárd, majd Hugó betoppanása a darabvég két leghatásosabb jelenetét eredményezi, mivel a nézők is csak a Plankenhorst hölgyekkel és Edithtel egyszerre tudják meg, hogy mi történt.

A Keresd a szived, akárcsak a szabadságharcot megidéző többi darab, happy enddel zárul. Nemcsak Palvicz Hugó marad életben, de azok a fontos mellékszereplők is, akik a regényben meghalnak: Mauzmann, aki aulikus egyenruhában, vagyis a bécsi akadémiai légió, az egyetemi forradalmi század öltözetében jelenik meg már az első színben, és Pál úr, aki az isaszegi csatában megsebesült Richárdot a lovak patájától védte. Az egész darab éleket letompító, szelídítő, happy end felé vezető jellegéhez illik az is, hogy nemcsak nyílt színi csata nincs, de Richárd és Hugó párviadala is színfalakon kívül zajlik, a szereplők legnagyobb megpróbáltatásai úgyszintén: Richárd elfogása és elítéltetése, illetve Edith megkorbácsolása, amikor szökése után visszatér a Plankenhorst-házba.

Nem idegen a darabtól a hangnemek váltogatása, a komikum felé mozdulás. Az első jelenetben Mauzmann kényszeres rímekben beszélése humorforrás a többi szereplő és a nézők számára egyaránt: „Ime itt a bájos hölgyek, kiket kell, hogy üdvözöljek. Mindig én vagyok az első: – bárha nem is a belső. De ez is csak mind arra mutat, hogy az én szívem járja be leghamarább az utat. Csokrom borítékja egy költemény, melylyel szívem királynéját üdvözöltem én”.[32] De ennél sokkal meglepőbb ponton, a királyerdei táborban is megjelenik a komikum a 19. századi vígjátékok jellegzetes nevettető módszerével, a tájszólás, a lokális dialektus túlhangsúlyozásával: az őt eltaláló „gelóbicsot” és a vacsorára várható „gelődeent” emlegető palóc honvéd rövidke jelenetében.

A nem-fikciós világra való utalások egy része történetileg hiteles, így az isaszegi csata említése, vagy az a jelenet, amikor Edith a bombabecsapódásokat figyeli: a Praterstern és a Glacis 1848–49-ben létező bécsi helyszínek (a Glacis a városfal lebontása után eltűnt, az 1850-es évektől ezen a széles mezőn épült ki a Ringstrasse). De akad olyan utalás is, amely anakronisztikus. Hugó és Richárd a Sperlben készül találkozni, ami a darab megírása idején már nagyon híres bécsi kávéház volt, nyilván a közönségből is sokan tudtak róla, de a forradalom idején még nem működött, csak az 1860-as években nyílt meg. A Bécset jól ismerő jelenhez szól még egy játékos utalás: a folyton verselő Mauzmann egyik ríme „Kikerikí”. Ez egy bécsi élclap címe, amely szintén nem létezett még az 1840-es években.

A mű címe több szereplővel is kapcsolatba hozható. Richárd az egyik, akinek meg kell keresnie a szívét, vagyis huszárjaival a (meg sem említett) szabadságharc mellé állni. A másik alak Alice, akinek vállalnia kell Hugótól született gyermekét, Hugó a darab során erre utalva többször is elmondja neki, hogy keresse a szívét. Ez a cselekményszál igen nagy hangsúlyt kap, valószínűleg azért, mert így lehet a Richárd és Hugó közötti párhuzamosságot kiteljesíteni: a jellemfejlődésen átmenő Alice végül Hugó felesége lehet, ahogy a mindvégig makulátlan jellemű Edith pedig Richárdé. Jókai szövegszerűen elsősorban Baranghyné megszólalásaiban idéz fel részleteket az adaptáció alapjául szolgáló regényből, metaforikusan a címét is: Baranghyné azt mondja a magyar helyzetről, hogy „[m]ég a kőnek is szive van most és fáj”.[33]

A fővárosi nyári színház a színlapon millenniumi darabjaként hirdette a Keresd a szivedet. A millennium megünneplésébe való besorolás egészen más kontextust teremtett, mintegy kész értelmezési keretet adva a műnek, mint ha még az 1880-as években, konkrét évfordulóhoz vagy eseményhez nem kötődve mutatták volna be. Millenniumi darabként az ünnepelt magyar történelem egy eseményét idézte a sok közül, nem volt kitüntetett jelentősége. A mű nem futott be nagy színpadi karriert, s bár az 1896. április 25-i bemutatót követően a Budai Nyári Színkör színpadán még tízszer játszották az évadban, később már csak vidéken tűnt fel. Jókai szokásához híven ennek a darabjának a bemutatóján is megjelent, amit a másnap Krecsányinak küldött köszönőleveléből tudunk.

A tegnapi előadás után hálás köszönetemet fejezem ki Önnek darabom szinreho­zataláért: s az abban közreműködött müvésznőknek és művészeknek magas szinvonalon álló remekléseért. Csak valami baj ne érje őket ebben a hideg szinház­ban, melyet csak a közönség lelkesedése melegit! Én téli kabátban és feltett kalap mellett is meghültem egy kicsit. Kérném a mai estére is valamelyiket az előtéri páholyoknak a leányom és nőm számára, kik csak tegnap érkeztek haza az útrol.[34]

A Keresd a szived a huszadik században sem került fel az állandó színházi repertoárba, a színpadi és filmes adaptációk nem Jókai színdarabját, hanem az eredeti regényt vették alapul.

(Fotó: BTK Irodalomtudományi Intézet)