Nem tudom, hogy a különféle családi gyökerek miatt Duna-menti svábként, „folkszdajcsként”, a Monarchia korának ivadékaként, pannóniaiként vagy csak egyszerűen eszékiként határozhatom-e meg magam, azt viszont tudom, hogy folyópartról származom, épp úgy, mint mások a hegyekből vagy a tengerről. Az okker-pannóniai faszádokhoz, a hosszan elnyúló utcákhoz, a síkvidékhez tartozom – ezt némelyek Duna-mentiségnek, némelyek Duna-monarchiának, mások pannon síkságnak nevezik, de leginkább nincs is közös neve azoknak a kilométereknek, amelyeket a Duna megtesz.

A Duna, akárcsak a Mediterráneum, Xavier Girard szavaival „semmi más, mint egy kép, amelyet saját magunk alakítunk ki. Az a nem mindennapi, hogy mindannyian megformáljuk saját képünket róla, amely mágnesként funkcionál azon szerencsések számára, akik ezt egy nap felfedezik. És éppen ebben van a titka”.

Ez talán nem az a titok, amelyet a fekete föld alakít ki, amelyen napraforgók nőnek, ez magának a folyónak a titka, az álom titka, amely szembeállítja a bőséget és a szárazságot, a vidámságot és a szegénységet, a visszafogottságot és a túlzást, az elragadottságot és a tragédiát. Ki tudná megmondani, miért van szükségünk rá? Ha a Duna nem létezne, ki kellene találni. Akárcsak a Mediterráneumot.

*

A kredenc tetejére általában valami „nagyon” fontosat teszek, ami szeretném, hogy mindig a szemem előtt legyen: fehér kagylókkal teli üvegváza van itt, a kagylókat a Duna egyik Fekete-tengerbe torkolló csatornájának strandján gyűjtöttem, szerettem volna háromsoros nyakláncot és egy nagy kitűzőt készíteni belőlük.

A kartondobozokból kivettem és sorba raktam a kredenc még szabad helyén a figurákat, csészéket, poharakat, alátéteket és más „értékes” emlékeket. Az eszéki nagymamám szeretett utazgatni, leggyakrabban zarándokokkal ment a Miasszonyunkhoz imádkozni, ahonnan aztán öt-hat kis műanyag flakonos szenteltvízzel tért vissza, amelyeket a spájz alsó polcán rejtett el, nehogy véletlen Stjepan nagyapám, akit mindenki Stevónak hívott, vagy az öt unokája és azok három gyermeke szomjúságukban megigyák, vagy velük öntözzék meg a virágokat, vagy csak egyszerűen kiöntsék, mert kellettek nekik az üvegecskék, mivel azokban bodzaszörpöt lehetett készíteni, ami igen jól jött a délutáni fürdés idején a Drávában az állatkerttel szembeni Neptunon, a flostól a kompig tartó rinovanje^[1] után.

Tekintet nélkül arra, hogy augusztus közepén Marija Bistricára, Mariazellbe, Máriagyűdre, Altöttingbe a Fekete Madonnához vagy Svatá Horába, a mariankai Mária-kegyhelyre utazott, a nagymamám halk imádság kíséretében az onnan hozott szenteltvízzel időről időre a ház minden helyiségét behintette, hogy a házbeliek, de bárki, aki átlépi a ház küszöbét, egészségesek legyenek. És, hogy elűzze a gonoszt, amely, ahogy nekünk mondta, valahonnajt véletlenül egyszer csak megjelenik.

Nem akarta, hogy mi, az unokái nagymamának hívjuk, hanem Olga mamának, amit még érdekesnek is találtunk, mert így volt egy nagymamám és egy mamám, a nagymamámat Helenának hívták, őutána kaptam én is a nevemet, a névnapján születtem, bár azon a napon Szent Ilonát – vagyis Jelena Križaricát – ünnepeljük, de nagypapám nem hagyta, hogy a felesége, született Köllner, bármi mást mondjon, mint amit ő illőnek tartott, így a nagymamám elhallgatta, hogy a katolikus naptár szerint engem Jelenának kellene hívni, örömére volt, hogy úgy hívnak, ahogy őt, s ezt akarta édesapám is, aki az utolsó pillanatban hozta meg döntését a nevemet illetően. Lehettem volna Branka is.

Helena nagymamám jó nevű snájderica hírében állt, különösen nyakkendőket tudott nagyon ügyesen varrni. Az a fajta háziasszony volt, aki az ebédet pontban tizenkettőkor szervírozta porcelánedényekben és dupla tányérokkal, a télre eltett savanyúság katonás rendben sorakozott nála, s szinte minden évben néhány napot különféle lekvárok főzésére tartott fenn. A kedvenc édességem a buktája és a kuglófja mellett a vanilincukortól illatozó palacsintája volt, reszelt citromhéjjal és rummal, amelyet fekete, egymásra égett rétegű edényben sütött, sűrű hecsedlilekvárral töltött meg – a hecsedlit maga szedte, szárította, főzte, passzírozta és tette dunsztosüvegekbe. Nagy élvezettel ettem a kuglófjait: a bécsit, fehér csokoládéval, kajszival és mandulával, a cárt, vermuttal, fahéjjal, pörkölt dióval és csokoládéval, a nugátot csokoládéval, mandulával, mogyoróval és rummal, s marcipánnal és szárított gyümölccsel készítette.

*

Emlékszem, amikor a férje nem volt otthon, láttam néhányszor, hogy a családi házunk tornácán mekkora örömét lelte a cigaretta füstjében – ezekről, kizárólag az ő pillanatairól, senkinek sem beszéltem, úgy gondoltam, hogy ez csak Helena nagymama és az én titkom. Néha csak biztatóan néztem rá, amikor Miško nagyapám morgolódott, hogy a reggeli tejeskávé túl meleg, s nem is fölözte le rendesen. Nálunk minden reggel friss tej volt, a tejesasszony azt az üveget töltötte tele, amelyet Helena nagymamám az előző este hagyott a vendégszoba utcára néző ablakában. A tejet aztán a nagymamám felforralta, vigyázva, nehogy kifusson, és még így, melegen átöntötte egy köcsögbe, amelyet két piros rózsa díszített, s innen egy mélytányérba, amelybe nagyapám kockára vágott kenyeret szórt. A kenyeret az asztal végén egy fehér terítőn álló és frissen vasalt damasztszalvétával letakart kosárból vette ki. Helena nagymamám csak ritkán nevetett, leginkább akkor, amikor a másik, a konyha melletti szobában a hegedűjükön gyakorló fiait hallgatta.

Medve A. Zoltán fordítása

(Bélyegkép: Croatian Writers Society)