32

Kigombolom a pizsamanadrágomat, és áldozatkészen, kissé a vízköves fajanszcsésze fölé hajolva nézem az áldozatot – a néha teljesen tiszta patakvízhez hasonló, máskor sárgás sugarat, amely most a testemből folyékony fúróként tör elő. Mivel már régen nem ürítettem ki a hólyagomat, érzem a szokásos, reflexszerű fájdalmat az alkarom vénáiban. Máskor, amikor még jobban feszül a hólyagom, és még inkább ürítenem kellene, kibírhatatlan fájdalmat érzek a derekamban, mintha a vesém megolvadna és kifolyna a húgycsatornán, magával sodorva a köveket és a homokot a völgybe, mint az igazi folyók. Amikor eljön az ideje, hogy a fajanszoltár elé járuljak napi imára, és a hasára bízzam az elixírt, amely egyszer bennem volt, a szöveteimet öntözte, lehordta a völgybe a hulladékot, és még őrzi a sperma nyomát, a vérhez hasonlóan szent nedvét, a nyirkot, az epét, testem és elmém szomorúságát, nézem az örvénylő vizeletet, minden gondolatot és minden gyakorlati, erkölcsi, bölcseleti vagy misztikus érdeklődést kiürítve magamból: azokban a pillanatokban eltűnik az énem. Egyszerű átmeneti hellyé, kővé változom, amelyből víz fakad, de nem hozzá tartozik, hanem a széles, a nála sokkal tágabb nagyvilághoz: a sárgás víz utat ás a hegy szívébe, kanyarog karsztos szerkezetében, fel és le folyik a talajvíz szövevényében, befogadja a falakról az áttetsző, döglött pókokat, és velük együtt habos vízeséseken lezúdulva kitör a fénybe. Azután folytatja útját a város csatornáiban, förtelmes, patkánnyal, óvszerrel és rohadt rongydarabokkal teli katakombákban, majd a rémesen szennyezett folyókban, harcsával és sőreggel teli folyamban, végül a tengerben. Odaadásom a rajtam és a világon átfolyó víz iránt akkor sem volna nagyobb, ha vért, gerincfolyadékot vagy nyálat vizelnék. Akkor is kissé előrehajolva, gondolkozás nélkül és személytelenül nézném a belőlem eredő forrást, várnám, hogy elmúljon a perc, amikor nem vagyok, ujjamban őrizve még a finom, forró erekkel átszőtt bőr érzetét. Még figyelném az élénksárga vizet a porceláncsésze alján, még szagolnám a belőle felszálló illatot, aztán ugyanúgy kiüresedve hagynám, hogy a földbe folyjon, elhordva testemből a szerves anyagot, hogy szétszóródjon a világ testében.

Aztán az egyetlen életemben visszamegyek a saját házamban a saját szobámba. A bútorok között járkálok, kihúzogatom a fiókokat, végignézem a felgyűlt apróságokat, ahogy a hóvihar a havat összegyűjti a sarkokban, a kerítések mellett, és közösen mesélni kezdenek. Mert igen, a szépség mindig egy esernyő és egy varrógép véletlen találkozása a boncasztalon. A tejfogaim. A régi fényképeim, az emulzió repedezett az arcokon, ruhákon, öltönyökön és meztelen gyerekcombokon. Egy darab cérna a köldökzsinórról, a Bukás kézirata, a naplóm. Esténként, amíg látok, nem az egyik ablakon bejövő világosságban, hanem a tárgyak, a zöldes, állott levegő, a poros felületek maradék barnás fényében kísértetként időzöm a kincseim fölött. A némaság és dermedtség az ilyen estéken, amikor vörös lepel takarja az ablakot, olyan mély, hogy sokszor úgy érzem, egy régi fényképemen vagyok, és ujjamat beledughatnám az arcomat, nyakamat és hasamat ferdén keresztező repedésbe. De a szobámban a legnagyobb és legnémább, folyamatosan, talán aszimptotikusan növekedő tárgy a kéziratom, miközben a többi ugyanolyan, sőt fogy, korrodálódik az időtől meg a nosztalgiától, és most hozzáadom még az „és most hozzáadom még…” mondatot. A füzetem fölött több ősz, tél, tavasz és nyár múlt el. Ragyogott a káprázatos júliusi fényben, és pislákolt a hideg decemberi hószállingózásban. A kristálykupola, amelybe a csillagokat vésték, százszor megfordult körülötte, és egy különös, fölébe hajló kiméra a napfényben lángoló, az alkonyban fakó hajával és pilláival százszor meg százszor órákra beárnyékolta.

Jólesik itt reménytelenül írnom, és minél reménytelenebbül, minél értelmetlenebbül, névtelenül, elveszve az évszázadok és évezredek, a galaxisok és meta­galaxisok sarában, annál jobb. Mert ezt a képtelen tevékenységet szükségtelen és következmények nélkül végzem, a kéziratom írásának története és lélektana nélkül kiváltságosnak érzem magam, a kevesek közé tartozom, akiknek van esélyük megváltani az életüket. Ha arra gondolok – és talán egy másik világban élek, és csak egy áthatolhatatlan hártya választ el ettől a világtól –, hogy lehetnék egy a több ezer író közül, az irodalom napszámosa, vergődhetnék a nagyképű és intrikus irodalmi élet hálójában, amely fölényesen és undorítóan fércműveket jegyez, minősíthetetlenül beleegyezik, hogy a kézirat személytelen kötetté alakítva hozzáférhető legyen idegen szemek számára (ahogy a peep show-ban vetkőznek a hivatásosok, és az orvosok a felnyitott koponyában a barnásszürke anyagot nézik), megborzongok, mint egy gyilkosság vagy incesztus gondolatától. Olyan sokszor eszembe jutnak azok a sápadt arcok 1977 októberében, amikor először és utoljára olvastam fel valakinek az írásaimból. Száz meg száz éjszakán át újra meg újra eszembe jutott a Bukásom hangzása a Hétfői Irodalmi Kör termében egy teliholdas estén, aztán az utána következő csend és végül a vita. Életem csomópontja volt az az este. A vasúti sínek bonyolult hálózatában helyenként van egy-egy váltó, ahol a vonatok érkezése előtt megváltozik az irány egy egyszerű, alig észrevehető váltással, amikor az elágazó sínek finoman szétcsúsznak. Az életünk minden pillanata ilyen váltó, minden pillanatban keresztútnál vagyunk, és úgy érezzük, hogy az előző két út közül szabadon választunk az összes etikai, lélektani vagy vallási elvárásunk szerint. De tulajdonképpen az út vezet, a sínek labirintusa dönt helyettünk, felépít minket az út során, mint egy valódi és egy virtuális anatómiai ábrát, amelyre kibelezve felfeszítenek, mint a természettudományi múzeum galambjait és egereit. Az út, amelyet minden pillanatban, minden lélegzetvétellel, szívdobbanással, inzulinkiválasztással, gondolattal, szerelemmel, elhalványulással és orgazmussal választunk magunknak, amelyen életünk pókhálóiban haladunk, mint az álomban, megszilárdul és történetté válik, azaz emlékké, míg az összes többi lehetséges, de be nem járt út, a lehetőségeink hatalmas tartálya, az összes milliárd hasonmás (akik egyik pillanatról a másikra balra fordultak, miközben én jobbra), ezek alkotják a valóság vázán, az időtől megszilárdult csontozatunkon azokat az áttetsző testrészeinket, amelyeket a tükrökben és az álmokban látunk, az arcunkat viselő kísérteteket, a pitypangbóbitához hasonló bolyhos, absztrakt, körülöttünk lévő plérómát. A felülről ránk tekintő isteni szemnek nem az életem, a véletlen és az óriási labirintusban haladó cikcakkos út, a perifériáról a központba vezető vonal vagyok: neki én magam vagyok a labirintus, a perifériáról a központba vezető vonal, mert mindnyájunknak van egy ilyenünk, amelyet öntudatlanul magunk építettünk, ahogy a csiga önmagából kiválasztja meszes csigaházát, ahogy mi, bár nem tudjuk, hogyan, kiválasztjuk a koponyánkat és a gerincünket.

De a milliárd váltó között vannak meghatározók, először meg sem lehet különböztetni őket a többitől, amelyek erőszakosan és végleg eltérítenek az eredeti útvonaltól. Ha ebben a pillanatban felállok, az ablakhoz lépek, hogy kinézzek, aztán visszamegyek az íróasztalomhoz, és folytatom a munkámat, majdnem mindig végtelenül kicsi a változás, csak egy csepp a lehetőségek óceánjában. De ha kinézek az ablakon, és egy gyilkosság tanúja vagyok, vagy ha hirtelen felállok, és iszonyú fájdalom nyilall a szívembe, az infarktus haláltusájában összeesem a padlón – fél óra alatt teljesen másvalakivé válok, mint aki előtte voltam, aki nem sejtette, ahogy sohasem sejtjük, a krízist és a változást. Így haladunk, vagy így visznek bennünket a személyes labirintusunkban, pillanatonként szétszedve ezer meg ezer, többnyire velünk majdnem azonos vagy idegen, talán rettenetes árnyéklovassá. Én csak az összegzésük vagyok, az ő virtuális életük összegzése.

Az életem döntő váltása akkor volt abban a nyomorult teremben, szigorú szemek előtt. Akkor hasadtam ketté, mint a koponyámra mért kardcsapástól, éreztem a kettéválást, mint egy gerinctörést. Két lény született azon az irodalmi esten a nagy kritikus és a jelenlévők szeme előtt, akik semmit sem vettek észre, mert ők is, a terem is, a matuzsálemi egyetem is meg fölötte a hold is ugyanúgy kettéhasadt, mitikus események követték egymást addig az estéig, míg a két virtuális ikervilág, mint egy áttetsző sziámi ikerpár, kettévált és elindult teljesen különböző irányba, hogy soha többé ne találkozzanak.

[…]

Koszta Gabriella fordítása

(Bélyegkép: Arild Vågen. Forrás: Wikipédia)

Thomka Beáta szavaival „Mircea Cărtărescu Szolenoid (2015) című regénye összefoglaló jellegű és jelentőségű művel gazdagította a kortárs világirodalmat. Az életmű, a művészi beállítottság, a szerzőt foglalkoztató filozófiai és antropológiai alapkérdések, valamint prózájának központi motívumait illetően is szintézis” (1749). A mű számos irodalmi díja közül a legújabb az idei Los Angeles Times Book Prize. A regény megjelenés előtt áll a Jelenkor Kiadónál – A ford.