Reggel, háború
Ha reggel fölkelek és az ablakon át a füstszerű felhők vonulását figyelem – háború van bennem. Ha mezítláb kitámolygok a hideg kövön, hogy megigyam az első kávét, és közben arra gondolok, milyen mélyen megvetem a magam panaszos értelmét – csak ez a háború van bennem. Ha az utolsó korty közben eszembe jut az a szó, hogy szelídség, elöntik a szájpadlásomat az öngyűlölet ízei – milyen régen háború van bennem. Amikor fölállok, hogy elmossam a csészét, arra vágyom, hogy végre erővé váljék bennem az őszinteség, hogy ami visszataszítót csak találok magamban, mint egy vadászkutya az elejtett nyulat, idegen szemek elé bocsássam – ez még nem az a háború bennem. És mikor leteszem az elmosott csészét a szárítóra, ahogy fél órával előbb te is letetted a magadét, újra a füstszerű felhőkre gondolok, és azt kívánom, ne arra vágyjak, hogy szeressenek, hanem arra, hogy ne, akkor talán elindulnék a szabadságom felé, és eltöltene a megtisztult hála nem csupán a vonuló felhők iránt, hanem azért a puszta tényért is, hogy letehettem a kávéscsészét a tiéd mellé, és hogy az ajtóból visszanézhetek rá – addig legyen háború bennem. Aztán amikor odabent leülök az asztal mellé, és már eszembe se jutnak a felhők, de még a papírjaimat sem kezdem rendezgetni, arra gondolok, mennyi mindent pusztítottam el az évek során, és mennyi minden pusztult el bennem is, hogy most már azt sem tudom, megvolt-e ez vagy az a képességem, mint amikor valaki hosszú távollét után visszatér a városba, ahol felnőtt, és nem emlékszik, mi volt a cukrász neve, akinél a fagylaltot vette, hogy hívták a padszomszédja húgát, és fogalma sincs, mi lett a feledhetetlen barátokkal, igaz-e, hogy N. öngyilkos lett, B. kivándorolt, C. pedig feleségül vette K.-t, akivel az iskolás évek alatt még szívből utálták egymást – változom, mint az élő tűz, a háború megszül és fölemészt engem.
