A kávéházak és a kávé

Trieszt híres a kávéiról és a kávéházairól. Az olasz nyelvben mindkettőt ugyanazzal a szóval fejezzük ki: caffè. A belvárosban sétálva egy átlagosan kíváncsi ember is ki tudja próbálni az egyiket is és a másikat is. Aminek talán egy még jelentősebb nyelvi következménye van: a kávénak és a kávéháznak is egyaránt különleges kapcsolata van a nyelvvel (ezen a beszélt nyelvet értem, nem az ízlelőbimbókat). Kezdjük a másodikkal: a történelmi kávéházakkal.^[1] 

Ott van a Caffè Tommaseo, a Caffè Stella Polare, a Caffè degli Specchi, a Caffè Tergesteo és mindenekelőtt a Caffè San Marco.^[2] A nyelv irodalmi alakjában hatolt be ezekbe a terekbe, csendesen, mellőzve a lármát, a Triesztben élő legfontosabb írók vitáin és beszélgetésein keresztül. Italo Svevo, a Stuparich testvérek, Virgilio Giotti, Umberto Saba, Scipio Slataper, Quarantotti Gambini, Bobi Bazlen és egy bizonyos James Joyce beszélgetett, evett és ivott ezeknél az asztaloknál. Nem mindig mindenki együtt – nem is merek arra a viharra gondolni, ami akkor keletkezett volna, ha az összes elme együtt van –, hanem csak kisebb-­nagyobb, mégis jelentős csoportosulásokban, amelyek más európai szellemi körökkel (a bécsivel vagy a párizsival) is simán felvehették volna a versenyt.

A Giardino Pubblico híres mellszobraitól pár lépésre található a Caffè San Marco, az a hely, amelyiknek a berendezése leginkább ellen tudott állni az egymást váltó üzletvezetők esztétikai újításainak. A nagy falitükrök, a márvány- és öntöttvas asztalok, a sötét fából készült pult a kávéház 1914-es kinyitása óta semmit nem változtak. A tervező Marco Lovrinovich volt, aki, mint sok isztriai olasz, érzelmileg erősen kötődött a Serenissimához, azaz a Velencei Köztársasághoz. Azt az atmoszférát, amit odabenn lehet érezni, a sakkjátékosokat, a fakeretre rögzített újságok olvasóit, az egyetemistákat, akik latin szövegeket fordítanak, mindazt, ami történik – de különösen, és ez a szép benne, azt is, ami nem történik a hely előkelően tétlen óráiban –, már örök érvényű módon megírta Claudio Magris a Kisvilágok című könyvében, amihez valóban nem lehet mit hozzátenni. Az egyetlen valamennyire hasznos megjegyzés esetleg a hely jelenlegi irányítására vonatkozhatna.

A San Marcóban is a retro benyomás és a dísztárgyakon, réz- és különféle csillárokon található végtelen számú velencei oroszlán-ábrázolás ellenére Sissi kérkedik a piercingjével... A zongoraterem továbbra is irodalmi találkozók helyszíne, hacsak nincs „kupaszerda”, amikor a nyelv mestereinek át kell adniuk a helyüket a futballrajongóknak (akik amúgy a fogyasztásban is érdekeltebb törzsvendégek), valamint az óriásképernyőnek és a Bajnokok Ligájának.

Mindazonáltal a fogyasztásban – és különösen a kávéfogyasztásban – a nyelv nagyon fontos szerepet játszik. Hagyjuk most az irodalmat, és menjünk be egy kávékimérésbe. A kikötőjének is köszönhetően Trieszt mindig is a kávé egyik fővárosa volt. Ez azt jelenti, hogy a trieszti eszpresszó a minősége és a hozzá kapcsolódó rítus miatt bátran versenyre kelhet nápolyi változatával. Ugyanezt vallja a kóstolás világbajnoka, Fabiana Pozzar is, akivel volt alkalmam egyszer találkozni egy televízióműsorban – tudom, furcsa, hogy létezik a kóstolók nemzetközi szövetsége, amely világszerte tornákat rendez, selejtezőkkel, döntőkkel, díjakkal, érmekkel –, nos, Fabiana Pozzar szerint a kávékimérések itt nagyon magas színvonalúak. Ellenőrzött hőmérséklet az egyes víztelenítő, oxidáló és pörkölő eljárásoknál. Nagy gondossággal kiválasztott termékek, az ízek tudós kutatása satöbbi, satöbbi (nem tudom felidézni a beszélgetés összes részletét, emlékszem a hölgy lelkesedésére, ami egyébként érthető, mivel ő az ágazat egyik cégének igazgatója).

A lényeg azonban nem annyira a trieszti kávékeverék finomsága, hanem inkább azok a különféle módozatok, ahogyan ebben a városban valaki kávét tud rendelni. Úgy tűnik, hogy az ízlés ilyen széles választéka a fantáziának megannyi titkos útjain hat vissza a rendelésekre. Nos, például a normál kávét, vagyis azt, amit úgy rendelünk, hogy „kérek egy kávét”, itt feketének hívják. De ez még semmi: a „kávé” helyett elég azt mondani, hogy „kérek egy feketét”, és rendben is van. Ha azonban egy caffè macchiatót szeretnének, akkor egy cappuccinót kell kérniük, mert ha egy caffè macchiatót kérnek, akkor egy kávé érkezik és mellette külön egy kis tejkiöntőben hideg tej. Miközben az, amit egész Olaszországban, de most már az egész világon cappuccinónak hívnak, itt gyakorlatilag nem létezik, hacsak nem valami tejeskávészerű ital (de tejhab nélkül) latte macchiató­ként. Viszont van cappuccino pohárban (caffè macchiato a csészénél egy kicsivel nagyobb pohárban) és a gocciato (kávé egy csepp tejhabbal), mindkettő természetesen, ahogyan az összes típus is, kapható rövid, hosszú, dupla, koffeinmentes és alkohollal ízesített formában. Aki először érkezik Triesztbe, annak ez jobban kifejezi a város anomáliáját, mint minden más magyarázat. De gondolom, hogy nem kerüli el a figyelmüket a sokféleség szimbolikus értéke sem: bármilyen forgalmas időszakban, sőt, a legzsúfoltabb bárokban is, az önök kávéja megérdemli, hogy személyre szabott legyen. Önöknek – talán kissé bizarr ez a fajta jog, amit amúgy egy másik északolasz városban senki nem merne elvárni – joguk van ahhoz, hogy olyan kávét kérjenek, amilyet akarnak. A barista pedig készségesen eleget fog tenni a kívánságuknak, ezt garantálom. Oda fogja kiáltani a rendelést annak, aki a kávégép előtt áll, és hangjában kicsit érezzük a kérkedést, a rövidítések micsoda skáláját képes ő alkalmazni. Ezek a rövidítések a szemünk előtt képződnek és pontosságukat illetően is a tőzsde bukmékereinek nyelvi virtuozitására emlékeztetnek. Alighogy a blokk a pultra kerül, a fekete, a gocciato és a koffeinmentes cappuccino pohárban egyetlen „feketegocciamentes­cappohár”-rá válik, és a kávégépnél álló fickó képes lesz beilleszteni az üzenetet a számos mentálisan rögzített, egymásra hajigált cédulatömeg (a soron lévő rendelések) végére, és a kollégája cifrázott kiáltását néhány pillanat alatt gőzölgő csészékké varázsolni.

Régen a tévében látható volt egy reklám, amelynek a legfőbb mondanivalója az volt, hogy „a kávé az élet íze”. A reklám rossz volt, de igazságot mondott ki, nem abban az értelemben, hogy koffein nélkül a napok üresek és színtelenek, hanem abban, hogy mindannyiunknak jogunk van ahhoz a pillanatnyi örömhöz, amelyben állhatatosan hiszünk. Olyan árnyalat ez, amely azt a különleges minőségű hangolódást emeli ki, ahogyan egy trieszti szembenéz a létezéssel. Annak az öröme az, hogy ugyanazt a dolgot négy különböző néven nevezik, és tudják úgy fogyasztani a kávét, mintha éppen nekik szedték, szállították, pörkölték és őrölték volna, és úgy kortyolják – akárcsak egy született nápolyi, és mint Jim Jarmusch rövid remekművében, a Kávé és cigarettában Tom Waits –, hogy most, éppen most az élet maga van ott a csészéjükben, a többit majd meglátjuk.

Szóval a magaskultúra és a köznyelv. Kávéházak nagybetűvel és kávé kisbetűvel. A kávéházakban alapított művészeti lapok, és mindenféle invenciók és szójátékok szerint felszolgált kávék. Természetesen az a benyomásunk, hogy a barista mentális hajlékonysága és a hely irodalmi csillagzata egy tőről fakad, olyannyira, hogy végül egy kérdésünk marad: Trieszt azért az írók városa, mert itt nagy tehetséggel játszanak a dolgok – és a kávé – nevével, vagy azért játszanak a dolgok nevével, mert az írók városában vagyunk?

[...]