A verset még 2022 elején kezdtem el írni egy rémálomból felébredve, és nagyjából egyoldalnyi nyers szöveg legépelése után körvonalazódott, milyen terjedelemben és műfajban volna érdemes megcsinálni.

A kihagyások, a kiemelések, közelítések-távolítások lírai használata egy különben narratív struktúrájú szövegben megengedi, hogy a túlsűrítettség érzete nélkül lehessen elmondani egy olyan történetet, amit egyébként talán regényben lehetne csak: közel menni felületekhez, érzeteket, apró benyomásokat rögzíteni, majd hónapok történéseit foglalni össze néhány mondatban. Ezek a ki-be zoomolások érdekeltek. Képekkel, szenzuális benyomásokkal mutatni rá elhallgatott eseményekre; nem jeleníteni meg a direkt erőszakot, inkább a felfeslett szövet tapintását.

Pasolini verseire, azt hiszem, néhány hónappal a vers megírása előtt találtam rá (Csehy Zoltán fordításában), nagy költő, kár, hogy Magyarországon többnyire csak a filmjeit ismerik, a versek színvonala egyáltalán nem marad el azokétól – lenyűgöző könnyedséggel és nyelvi-gondolati szabadsággal épít egymásba regisztereket: folyamatosan történik a vers, gondolkodik, következtetésekre jut, néhol már mintha esszéverset olvasnánk, majd elidőzik a római naplementében, máskor egy ókori freskót tanulmányoz, néz, és ez a nézés hol iszonyúan magányos („mintha egyetlen hatalmas szem volnék”), máskor politikus tekintet, a részvét gyakorlata (közösséget formál a látvány), aztán moziba megy (a Róma, nyílt város című filmre), bolyong a szegénynegyed viskói között, a vers pedig követi, éhes, bármit beenged, ezért egyszerre szabad és sérülékeny, de soha nem fordul el, soha nem csukja be a szemét.

Ezért választottam a mottót: a nézés kettős természete miatt, és mert Pasolini nélkül nem írtam volna meg a szöveget. (Később róla is írtam egy verset, ez a Negyedben jelent meg decemberben.)

Örülök, hogy a vers a Jelenkorban jelenhetett meg, és örülök, hogy egy kedves barátom, Vida Kamilla verse mellett – amelyben ráadásul névtelenül szerepelek is: progresszív szövegetikai kérdésekkel zaklatom, miközben beázik a lakása.

Illetve tartoztam is már ezzel a publikációval egy másik nagyon kedves barátomnak, Nagy Zalánnak, akinek a szöveget ajánlottam.

Magamról: Bánfalvi Samu vagyok, 2002-ben születtem, jelenleg elsőéves vagyok az ELTE szabadbölcsész szakán, verseket írok.