Jászberényi Sándor írásai a Jelenkor folyóiratban>

 

 

 

 

 

 

1.

Már pénteken elkezdtünk készülődni a látogatásra.

Mindenkinek fürödnie kellett, tiszta pizsamákat kaptunk, az orvosok pedig azokat a betegeket sem nyugtatózták, akiket egyébként kellett volna.

Reggel tíz és délután öt óra között az intézet megtelt látogatókkal.

Ha jó idő volt, mindenki a szanatórium ősfás parkjában sétálgatott a platánfák alatt, vagy a padokon ülve élvezte a napsütést.

Egyedül a rossz idő száműzött minket az intézet falai közé. Ilyenkor a látogatások mindig rövidebbek voltak. A neonlámpák és a fertőtlenítő szaga minden vendéget emlékeztetett arra, hogy orvosi intézményben jár, a szorongásukat pedig csak fokozta, hogy más betegekkel és azok látogatóival kellett osztozniuk a téren.

Szóltam is a feleségemnek, hogy ne jöjjön, ha rossz az idő.

 

2.

A jelenet, aminek a szemtanúja voltam, egy szombat délután történt.

Odakint zuhogott az eső. Egy betegtársammal ültem az ebédlőben, de nem zavartuk egymást.

Én Shelley-t olvastam, ő a kerekesszékében ült a szoba túloldalán.

Néha felnéztem a könyvből. Ilyenkor végigfutott a tekintetem az asztalokon, a kátrányszínű égbolton odakint, de végül mindig rajta állapodott meg.

Jóképű, huszonéves fiú volt, tetoválásokkal a karján. Artemnek szólították az orvosok. Olyan volt, mint egy szobanövény. Bárhol futottam vele össze, mindig a kerekesszékében ült, és a falat bámulta. Biztosra vettem, hogy komolyan gyógyszerelik szegényt.

Legtöbbször a szülei látogatták. Jómódú, jól öltözött emberek voltak, és drága terepjáróval érkeztek a szanatóriumba. Egyszer láttam, ahogyan üdvözlik a fiukat, de Artem nem ismerte fel őket. Hosszasan tologatták a kertben a platánfák alatt, és beszéltek hozzá, de a fiú semmire sem reagált.

Éppen az Ozymandiast olvastam, amikor kinyílt az ajtó. Dr. Magda lépett be a szobába, mellette egy harmincas férfi ukrán tiszti egyenruhában. Ezredesi rangjelzés volt a vállán.

„Sajnos egyre hosszabban tart a Stupor. A külvilágra ritkán és agresszívan reagál” – magyarázta Dr. Magda, miközben a fiúhoz vezette a tisztet.

„Értem” – felelte a férfi.

„Akkor én most magukra hagyom önöket.”

„Mi van veled?” – kérdezte a katona, miután az orvos bezárta maga után az ajtót.

A könyvbe temetkeztem, mintha ott sem lennék.

„Artem” – mondta a tiszt. „Beszélj hozzám.”

Csend.

„Szólalj már meg, az Istenért!”

A kerekesszék fém karfái felsírtak Artem szorítása alatt. A fiú nyüszíteni kezdett. Először halkan szűkölt, aztán egyre hangosabban. Végül az üvöltése betöltötte az ebédlőt.

„Artem” – mondta újra a tiszt.

Abban a pillanatban, ahogyan kiejtette a száján a szavakat, a fiú felugrott a székből, és vigyázzba vágta magát. Lélegzet-visszafojtva figyeltem.

„Pihenj” – mondta a tiszt, mire Artem hátrakulcsolta a kezét.

„Kérek engedélyt beszélni, Uram.”

„Beszéljen.”

„Azonnal tüzérségi támogatásra van szükségünk. Folyamatos aknatűzben vagyunk, és fogy a lőszerünk.”

„Én vagyok az, Makszim, a bátyád. Nem ismersz meg?” – mondta a tiszt a világ összes fájdalmával a hangjában.

„Nem adhatjuk meg magunkat!” – kiabálta Artem, és nekiugrott.

Az üvöltözésre berohantak az ápolók. Hosszas dulakodás kezdődött, hárman tudták csak lefogni a fiút. Végül megérkezett Dr. Magda, és injekciót szúrt a nyakába. Másodperceken belül Artem újra szobanövényként ült a székében.

A tiszt mindezt már nem várta meg. Amint lerángatták róla az őrjöngő beteget, megfordult, és kiment a szobából.

Miután megnyugodott, Dr. Magda és két ápoló kitolta Artemet. Az ajtó előtt még hallottam Dr. Magda szavait:

„Innentől kezdve nem állunk le az olanzapinnal, a hétvégékre sem.”

A harmadik ápolóval, Hansszal maradtam az ebédlőben. Hans holdvilágképe vörös volt még az erőlködéstől, gyorsan kapkodta a levegőt.

„Te jól vagy?” – kérdezte.

„Egy kicsit megijedtem.”

„Gyere, lemegyünk elszívni egy cigit.”

Belebújtam a papucsomba, és mentem Hans után.

Ő volt a kedvencem az ápolók között. Dohányzott, azokon az éjszakákon pedig, amikor ő volt ügyeletben, megengedte, hogy kimenjek vele elszívni egy cigarettát. Vörös hajú osztrák homokos volt, operarajongó, a férjével mindketten az egészségügyben dolgoztak.

Kimentünk a folyosóra, le a lépcsőn a főbejárat elé. Amikor kinyitotta a mágneskártyájával az ajtót, az arcomba vágott a szél.

A parkoló mellett volt a kijelölt dohányzóhely, harminc métert sétáltunk odáig. A papucsom alatt csikorgott a murva.

„Mennyire ijedtél meg?” – kérdezte Hans, és tüzet adott.

„Őszintén nem a verekedés zavart. Csak belegondoltam, hogy én is lehetnék ilyen.”

„Milyen?”

„Szegény ördög ott maradt a háborúban. A lelke legalábbis.”

„Ez a fiú sosem járt a fronton.”

„Nem?”

„Nem.”

„Akkor miért hiszi, hogy a lövészárokban van?”

„Nem tőlem tudod” – mondta Hans, és elnyomta a cigarettáját a hamutartóban.

 

3.

Az idősebb testvér hazatérésével kezdődött minden.

Makszim nem telefonált, nem küldött üzenetet, egyszerűen csak beállított
a Kresatyik utcai lakásba.

Verőfényes napsütés volt Kijev belvárosában, a kávéházak teraszai tele voltak emberekkel.

Artem anyja, Olga nyitotta ki az ajtót. Felsikoltott, amikor meglátta a fiát.

A fiú szőrös volt, húsz kilóval kevesebb, mint amikor elment a háborúba. Nem szólt semmit, csak megölelte az anyját.

„Mindenhol kerestünk, de sem a hadseregben, sem az önkéntes hadosztálynál nem tudtak rólad semmit. Azt hittük, meghaltál” – zokogta Olga.

A fiú mosolygott. Bementek az ajtón.

„Éhes vagy?” – kérdezte Olga az előszobában. Négyszobás, polgári lakásban laktak. Olajfestmények lógtak a falakon.

„Összeütök valami ebédet, és szólok apádnak meg Artemnek, hogy jöjjenek haza. Addig fürödj meg.”

Makszim bólintott. Ledobta a málhazsákját a szobájában, majd bevonult a fürdőszobába.

Frissen borotválva, jószagúan jött ki egy órával később.

„A többiek úton vannak, de addig is egyél. Édes Istenem, kilátszanak a csontjaid. Halálra aggódtam magam miattad” – mondta az anyja a konyhában.

Makszim leült a konyhaasztalhoz, és enni kezdett. Disznópörköltet evett csőtésztával, az anyja pedig mosolyogva nézte.

Makszim már a második tányérnál tartott, amikor hangokat hallott a folyosóról. Az apja, Iván érkezett haza. Sírt, és csókolgatta a fiút, Olgának kellett rászólnia, hogy hagyja már nyugodtan enni.

Csendben ültek a konyhaasztal körül.

„Hazajöttél végleg, ugye? Hallottuk, mi történt Debalcevében.”

Makszim megállt az evésben, és bólintott.

„Mi van, elvitte a macska a nyelvedet?” – kérdezte az apja.

„Hagyd békén, nem látod, hogy milyen kimerült?” – mondta az anyja. „Feküdj le, kincsem, nemsokára megjön Artem is.”