Hašek, Jaroslav írásai a Jelenkor folyóiratban>

 

 

Annak az embernek, aki az utazásai során teljes képet szeretne alkotni egy adott városról, jó adag kíváncsisággal kell rendelkeznie. A megalszik a tej a szájában típusú turista az idegen városról csupán felszínes ismereteket szerezve tér haza. Ha azonban elég kíváncsi az ember külföldön, sok bosszúságot spórolhat meg bizonyos őslakos fickókkal kapcsolatban, akik mindenáron igyekeznek ránk erőltetni magukat, hogy megmutassák a várost.

Hasonló tapasztalata lehet a külföldinek a magyarországi, Balatontól nem messze fekvő városban, Nagykanizsán, Kisbazányi Árpáddal.[2]

Nagykanizsa az utolsó magyarországi török pasaluk székhelye volt. A törökök azelőtt innét szállították a keresztény foglyokat a rabságba, valamiféle fő raktára volt ez a keresztény rabszolgáknak. Manapság innét exportálják a sört a Közel-Keletre és Egyiptomba. Ezenkívül bort is hamisítanak itt, a szilvából pedig konyakot párolnak, amelynek üvegjét nem szégyellik mérhetetlen arcátlansággal francia címkével ellátni. A néppárt vesztes képviselőjelöltje, Géza gróf afféle útszéli városnak nevezte Nagykanizsát. A felsőmagyarországi Illava büntetőintézet – ahol a legválogatottabb társaság szokott összejönni Szent István koronájának tartományaiból – lakosainak, azaz fegyenceinek 33%-a arra a kérdésre, hová valósi, azt feleli: „Nagykanizsára!”*[3]

A hírhedt betyár, Savanyú Jóska[4] itt született egy kis házban a régi városkapunál a körmendi úton. Amikor elfogták, utolsó akaratát tiszteletben tartva szülővárosában akasztották fel.

A kivégzéséhez minden tisztelője összegyűlt a környékről, így lett kifosztva a fél város.

Utolsó szavai szintén közismertnek számítanak. Afelől érdeklődött nagy gondosan, hogy vajon az akasztófa megtartja-e őt, nehogy még valami baja essen zuhantában.

Azt hiszem, a prágai rendőrségi albumban is szerepel két jól iskolázott nemzetközi csaló, Zebáry és Radmör fotográfiája. Ezek is nagykanizsaiak voltak.

Hogy ezzel a várossal sosem volt minden rendben, abból is látszik, hogy a ’48-as esztendő után körömszakadtáig ragaszkodott ahhoz, hogy a pallosjogát továbbra is megtarthassa, és emiatt különleges küldöttséget is menesztett Bécsbe, hogy a várostól e jogot el ne vegyék. A küldöttség sajnos nem járt sikerrel, ráadásul az a szerencsétlenség érte, hogy két tagját Bécsben lecsukták valami ruhával teli koffer miatt, amelyet egy átkozott svábtól vettek el a fogadóban. Nagykanizsán ugyanis az a bevett szokás, hogy a turistát kivezetik a városból, hogy megmutassák a török bástyák maradványait.

Alaposságuk mellett tanúskodik, hogy valóban megmutatják neki, amit ígértek, s csak ezt követően fosztják ki. Egyszer pedig valakit – legalábbis annak alapján, amit Körmenden hallottam – teljesen levetkőztettek, bekentek szurokkal, s beszórtak tollal, puszta mulatságból. (A vidámság: fél egészség.) Aztán amikor az összeverődött lakosok szeme láttára hivatalba ment panaszt tenni, nem tettek azok szinte semmit, csak egy parancsnok kölcsönözte neki a széles zsebkendőjét, és csendőrkíséretet rendelve ki mellé felültették a Pestre induló vonatra. Állítólag máig Vácon ül emiatt szurokkal bekenve, tollal beszórva. Állítólag már elkezdett vedleni.

Mindebből világos, hogy Körmend és Nagykanizsa között van némi megosztottság.

A körmendiek amiatt dühösek, hogy nem olyan kiválóak, mint a nagykanizsaiak, noha más, elfogulatlan szakértők azt állítják, hogy mindez a vadászat miatt van. A nagykanizsaiak ugyanis teljesen nyugodtan vadásznak Körmend város vadászterületén, de senkinek sem jut eszébe, hogy ezt megfordítva próbálja ki. Csak egyszer ment a körmendi királyi jegyző fia puskával a nagykanizsai vadászterületre, s puska nélkül tért vissza, sántított, és arról számolt be, hogy nagyon kellemetlen, ha elkapnak valakit, hogy megkötözik, mint a kecskét, és hangyabolyba teszik. A nagy erdei hangyák Kanizsa mélyén bizonyára máig mesélik a régi történetet arról, milyen jó volt a körmendi királyi jegyző fiának a húsa.

A körmendiek tehát elfogultak a legközelebbi szomszédaik iránt.

A Soproni Úrhoz címzett fogadóban mesélte Körmenden maga a tulajdonos azt a közismert dolgot, hogy Nagykanizsán egyetlen keresztelőn sem visel gyűrűt a keresztapa, mivel a gyermek, akit a kezében tart, még lehúzná az ujjáról.

Így hát Nápa úr a Soproni Úrhoz címzett fogadóban serényen gondot viselt rám, és a járás térképéhez vezetett, amelyen Kanizsa városa át volt ragasztva egy darab fehér papírral, a közepén pedig ez a felirat állt: Rablók.*

– Nem lesz semmi baja, ha azt a porfészket meglátogatja – mondta apai hangnemben –, de hogy megspórolja a kellemetlenségeket, hagyja csak itt a kofferét és a köpenyét, és meglátja végül, hogy jó tanácsot adtam. – Elfogadtam e jótét lélek ajánlatát.

*

Nagykanizsán egyetlen vendéglő van, ahol az embernek nem kell félnie, hogy az éjjel felfalják az ágyában. E kiváló hely A Három Pandúrhoz címzett városi szálloda. Igaz ugyan, a hatalmas címerre csak kettőt festettek, de a városiak elmagyarázták, hogy a festő azért nem festhette fel a harmadik pandúrt, mert néhány évre Illavába vitték őt a szegény megboldogult fogadós miatt, aki egy özvegyet hagyott maga után. Azt akarta ugyanis, hogy a pandúroknak piros csákójuk legyen, miközben a festő kék csákókat festett nekik. Az egész szerencsétlenség abból fakadt, hogy a festőnek sokkal keményebb volt a feje, mint a befejezetlen címer birtokosáé.

Ne gondolják azonban, hogy A Három Pandúrnál nincsen semmiféle rovar. Ellenkezőleg. Van azonban fürdőkádjuk.

És ez nagyon célravezető berendezés. Ha hozat az ember némi vizet a kádba, átaludhatja az éjszakát a vízben.

Amikor reggel kimásztam a vízből, és lementem megreggelizni, már várt rám egy férfi régimódi kabátban, kopasz koponyával és lapos homlokkal, ami olyan benyomást keltett, mintha egyáltalán nem is lenne homloka. Az egész feje a szemével együtt illett volna egy különféle típusú született bűnözőket bemutató könyvbe.

Ő maga úrnak szólíttatta magát, és Kisbazányi Árpádként mutatkozott be, és azt állította, hogy éppen rám várt, hogy megmutassa, hol aludt Kossuth a városban, mielőtt Amerikába menekült az államkasszával,[5] valamint egy török bástyát, ahol a törökök meggyilkolták a cseh királyt, Lajost, amikor Mohács felől menekült.[6] Ez állítólag közel van a városhoz, és teljesen elhagyatott hely. Ez a kis földrajzi ellentmondás nem lepett meg túlságosan, az viszont annál inkább, hogy már az első napon ilyen rövid úton akar elintézni ahelyett, hogy várna még két napot, és arra számítana, hogy a városnézés közben a vendégem lesz. Úgy tűnik, attól félt, hogy közben valamit önmagamra is költenék a pénzemből, ennek következtében pedig végső soron őt károsítanám meg anyagilag, ha majd kifoszt.

Azt mondtam neki, egyedül nézem meg a várost. Esküdözött nekem, hogy gondoljam meg magam, ő mindenféléről mesél majd nekem, s megmutat minden kődarabot. Hogy a város mögött áll a régi lőporraktár bájos, régi boltívekkel a föld alatt, ahonnét alagút vezet egészen a Balatonig. S hogy rögtön utána ellátogatunk egy torony romjaihoz, amelyben a törökök a keresztény foglyokat szokták megfojtani. Ott szintén gyönyörű boltívek vannak.

Amikor újra elutasítottam, kissé feldühödött, és biztosított afelől, hogy ez az én bajom, és hogy visszajön délután, pisztolyt hoz magával, amit majd elsütünk a föld alatti boltívek alatt, ahol hármas visszhangot hallani, majd meglátom, milyen szép.

Az utóbbit olyan különös hangsúllyal mondta, hogy a hideg futkosott tőle a hátamon. Újra elutasítottam az ajánlatát, mire nagy morgással eloldalgott.

Tartotta a szavát, s délután valóban pisztollyal állított be. Valamint két úrral, akik szintén nem tűntek túl megnyerőnek, és akik elmondásuk szerint azért jöttek, hogy ne féljek egyedül Kisbazányi Árpáddal. A városon túli török bástyák között ugyanis cigányok táborozhatnak. Bizonyítékként, hogy nincs mitől tartanom, megmutatták, hogy fokost is hoztak magukkal, szép, a szokásosnál vastagabb nyelű baltákkal.

Emlékszem, a hónom alá nyúltak és egészen baráti módon húztak ki a szobámból, majd vezettek végig a lépcsőkön, majd az utcán a Varasd felé vezető úton.

E hamarság közben jutott eszembe egy különös gondolat, amely remekül illett Nagykanizsához.

– Kedves barátaim – szólaltam meg –, az istenért, nehogy a csendőrség felé vezessetek.

Erre megtorpantak, majd Kisbazányi Árpád élesen megkérdezte:

– Miért, barátom?*

– Azért, mert nem láthatnak meg.

– És mért nem láthatnak meg? – kezdett tegezni Kisbazányi úr.

– Mivel szökésben vagyok.

Tanácskozni kezdtek, majd Kisbazányi úr idősebb barátja odalépett hozzám, és így szólt:

– Nos így, barátom, tehát ezért nem akartál odakint mutatkozni! Nézd el nekünk, hogy olyan kíváncsiak voltunk. Most már nem kérdezünk semmit. Csak ha elvégezted a dolgodat. Hova mennél aztán?

– Körmendre.

– Akkor Kisbazányi megmutatja neked a gyalogutat a dombvidéken át, amerre nem járnak csendőrök, és a két sziklánál várjatok meg.

Itt aztán búcsút vettek tőlem, Kisbazányi pedig ráírta egy cetlire, hogy Körmend után menjek Pusztarigványra,[7] és érdeklődjek Fehér úr után, aki épp egy hónapja tért haza Illavából, s adjam át neki a másik udvar 16-os számának üdvözletét. „Ő majd megmutatja az utat a Felföldre”, búcsúzott tőlem.

Amikor a gyalogúton Körmendre értem a Soproni Úrhoz címzett fogadóba, és a kofferem és a köpönyegem után érdeklődtem, amelyet Nápa úrnál hagytam, akkor Nápa úr a legártatlanabb pillantással mondta:

– Hogy maga nálam hagyta volna a holmiját? Hiszen mindenét magával vitte Nagykanizsára, pedig én figyelmeztettem, hogy rossz vége lesz. Hozzak magának egy kancsóval abból a somogyiból? Fehéret vagy vöröset szeretne?

A körmendi vasútállomáson, ahonnét a vendégbarát Vas vármegyéből távoztam, elmeséltem mindezt a csendőrőrmesternek, aki ott állt velem a peronon.

Moccanatlanul, szemrebbenés nélkül állt és azt mondta:

– Nem, a körmendiek nem vétkesek, a körmendiek rendes emberek, de Nápa úr egy oda valósi özvegyasszonyt vett el, akinek az unokaöccse nagykanizsai…

Isten áldjon benneteket, jóemberek, mindkét kiváló városban!

Száz Pál fordítása

 

(A kép forrása a Wikipédia)