Nem egy égrengető megállapítás, de kénytelen vagyok ezzel kezdeni: a kisebb-nagyobb távolságok, különbségek, idegenségek leküzdésére valók a hidak. Akár szó szerint, akár átvitt értelemben. Akár a valóságban, akár a valóságra vonatkozó elképzelésekben. Előbb volt meg Széchenyi elméjében a Lánchíd gondolata, eszméje, mint a Pestet Budával össze- kötő építmény – amelyen azután nemcsak közlekedni lehet, hanem bármikor metaforikus használatba is vehetjük. Mondjuk a „hídember” poétikus szóösszetételének formájában. Ahogyan Térey János is tette egy-két nyilvános megszólalásakor. A metaforikus önértelmezés – a költő mint kulturális „hídember” – azonban nem pusztán Térey közéleti szerep- elképzeléséről vagy -kényszeréről árulkodik, hanem emlékeztethet minket az ő jellegzetes észjárásának topográfiai kihegyezettségére is. Ahogyan a költői vagy epikus műveiben szereplő hidak formálódnak rétegezett térszervező elemekké – mind az ábrázolt terepen, tárgyszerűen, mind az ábrázolás nyelvi terepén, metaforikusan. Ezek az építmények nála olyan távolságokat hidalnak át, amelyek egyszerre fizikaiak és kulturálisak. Merthogy sok esetben a hidak eleve ebben a kettős térben léteznek.

Ahogyan például – hogy minél nagyobbat mondjak – Európát és Ázsiát köti össze a Boszporusz híd (amelyet azért tehermentesít a földrészeket összekapcsoló metróvonal: először Lakner Antal Metro Istanbul című, 1997-es installációjában fikcionálisan; majd azután 2013-tól funkcionálisan is, a Márvány-tenger alatt vájt Marmaray alagút jóvoltából). Vagy ahogyan a Brooklyn híd teremt értelmezhető kapcsolatot Manhattan és Brooklyn között, például Paul Auster regényeiben (a 2001. szeptember 11-e után keletkezett művekben az előbbi városrész a pusztulás, az utóbbi a gyász terévé alakul). Vagy ahogyan az Öresund híd válik a Koppenhága és Malmö között szövődő bűnügyi történet főszereplőjévé a Híd (Bron/Broen) című dán–svéd filmsorozatban. Mint ahogyan a török hódítók által a boszniai Višegradban épített Sokolović híd lesz cím- és főszereplője Ivo Andrić évszázadokat átívelő, tragédiákat és pusztításokat bőséggel ábrázoló, Híd a Drinán című regényének. És ugyanilyen tanúszerepet kap a drezdai Ó- és Újvárost összekötő Augustus híd, nemcsak az 1945. február 13-i bombázás során, hanem Térey Drezda februárban című verseskötetében is. És persze nem hagyhatjuk ki a Duna pesti és budai oldalait összekötő hidakat, amelyek a két városrész közötti kulturális, társadalmi, mentális és más egyéb távolságok megjelenítését és átjárhatóságát szolgálják a Térey-pályán kibontakozó lírai-epikai-drámai fejlődésregényben (lásd a 2014-es kötet jelképes hangzásterű címét: Átkelés Budapesten).

A műnemekben és műfajokban gazdag Bildungsroman legfontosabb helyszínei (elte- kintve most a nem magyarországiaktól): a gyerek- és fiatalkor Debrecenje, a Jeremiás avagy Isten hidege című misztériumdrámában ráadásul metróstul (csak éppen itt nem követte később a városfejlesztés valósága a művészi képzeletet, mint Isztambulban); a kora felnőtt évek pesti terei, például Zugló vagy Újlipótváros; végül az érett férfiévek budai övezete, például a Hármashatár- vagy a Svábhegy. Számos Térey-vers vagy -regényrészlet alapján (talán) mondhatjuk, hogy a városokhoz és városrészekhez kötődő önnevelődési történet (mintha) beteljesedett (volna) Budán, illetve a Budához köthető értékképzetekben: férfikor, beérkezettség, család, hagyományápolás, közösségtudat… De már az Asztalizene ironikus helyi értékű Márai-mottójából is sejdíthettük, hogy Térey és hősei számára Budán lakni nem bizonyosságot nyújtó „világnézet”, hanem inkább bizonytalanságokat szülő közérzet. Személyes közérzet – egy közösségi térben.

És éppen ez a közösségi térben megnyilvánuló közérzet kap szerepet Térey kulturális-közéleti szerepfelfogásában is – a „hídember” metafora elmozduló hangfekvésű és jelentésű használatában. Mégpedig két fokozatban: egy patetikusabb és egy analitikusabb változatban.

Nézzük először, mit mond Térey az egyik 2014-es interjújában A Legkisebb Jégkorszak utópisztikus „nagykoalíciója” kapcsán – az akkori magyarországi viszonyokról, és ezek lehetséges jobbításáról: „Nem hiszek a magyar kultúra fanatikus kettédarabolásában, viszont az egységes, közös értékeket is magáénak tudó kultúrában igen. Abban is, hogy vannak olyan emberek, akik ezt a szerencsétlenül kettétört magyar világot össze szeretnék kovácsolni még a mi életünkben. A hídemberekben hiszek” (A hídemberekben hiszek, Balkányi Nóra és Németh Róbert interjúja, vs.hu, 2014. augusztus 10.).

Majd következzék a metafora jóval temperáltabb, kevésbé patetikus, inkább analitikus újrahasznosítása – éppen egy parlamenti ciklusnyival később, következésképpen jó adagnyi politikai ábrándvesztés után: „A párbeszédben hiszek, de a hídemberszerep mostanra ellehetetlenült. Nem lehetsz hídember ebben az országban, akkor sem, ha komolyan vesz a KMTG vezérkara meg a JAK vagy a FISZ néhány meghatározó szerzője” (A ragyogás inkább az enyém, mint az élőhalottak éjszakája, Fehér Renátó interjúja, litera.hu, 2018. június 10.). Vagy szóljon ugyanez a visszafogott kiegyensúlyozottságigény immár nem az átpolitizált irodalmi intézményrendszerek, hanem a tényleges irodalmi teljesítmények vonatkozásában: „Ez a hídemberszerep valóban jó ideje lehetetlenné vált. […] Én fontosnak tartom Oravecz prózafolyamát, Temesi Ferenc Por című opus magnumát vagy Száraz György kiváló 1956-os regényét, miért is venném zokon, ha velük együtt szerepel a nevem? Ugyanakkor azon sem csodálkozom, ha Nádas Péter vagy Kukorelly Endre is szereplője egy rendezvénynek a Petőfi Irodalmi Múzeumban” (Nem csak a retorika háborús, Balla István és Németh Róbert interjúja, hvg.hu, 2018. szeptember 21.).

És hadd hozzak a közügyekre nyitott Térey metaforahasználatában megfigyelhető modalitásváltáshoz egy viszonylag távoli párhuzamot. Mégpedig a Paulus című verses regénye záróhelyszínéül szolgáló Kalinyingrád, azazhogy Königsberg máig leghíresebb lakosától, Immanuel Kanttól, akinek Az ítélőerő kritikája című könyvében akadhatunk a rendszerfilozófusi ész nyelvi-poétikai cselére. Az ítélőerő rendszertani küldetéséről értekező filozófus szerint a szükségszerűségeknek alávetett megismerő ész és a szabadságigénynek elkötelezett cselekvő ész (vagyis A tiszta ész kritikája és A gyakorlati ész kritikája című munkákban tárgyalt lelki képességek) között nyíló „szakadék” sajnos nem „áthidalható”. Ámde megteremthető közöttük valamiféle „átmenet”, mégpedig a harmadik lelki képesség, az ítélőerő által (például egy műalkotás szépségének esztétikai megítélése során). De csak az egyik irányból a másikba, a gyakorlati ész által mozgósított erkölcsi eszmék világából a tiszta ész által feltérképezett természetbe. Költőien mondva: az ítélőerő viszi át a fogában tartva az erkölcsi eszmét a túlsó partra. Szép és bizakodó filozófiai ajánlat. Az egyszerre testi és lelki lényben, a por és istenpor emberben – mint egyszerre természeti és morális képződményben – nyíló „szakadékot” átívelő „híd” szintézisképzetét gondolja tehát tovább analitikusan az „átmenet” metafora, amely már-már fogalomként hat a látványos hiábavalóságukban izzó szóképek után. Hasonlóképpen cseréli le 2018-ban Térey a „hídember” 2014-es metaforáját a „párbeszéd” fogalmára. Az „áthidalásra” vonatkozó szintézisvágy ugyanaz, csak éppen analitikusan megfegyelmezve és poétikailag lehűtve. 1790-ben Königsbergben is. És 2018-ban Magyarországon is.

Ám a közéleti szerepfelfogás metaforikus (azon belül vagy patetikus, vagy analitikus) értelmezésénél jóval fontosabbnak tűnik, miként jelenik meg a „híd” vagy a „párbeszéd” távolságokat feldolgozó képzete a Térey-alkotások tényleges működésmódjában.

[…]

(Fotó: Bazsányi Simon)