[…]

Tisztelt Ítélőszék, mélyen tisztelt bíró urak, önökhöz fordulok, így szólítom meg önöket, mert a bírósági szolga rendre utasított: többé nem az elvtársak, hanem az urak ítélkeznek felettem. Ahogy az életrajzomban megírtam, sváb faluban egy földszintes úriházban, zsidó úricsaládban nevelkedtem. Értesültem róla, hogy emiatt önök zsidónak titulálnak. Nos, ezen a ponton álljunk meg. Zsidó vagyok, azzal, hogy sosem tartoztam közéjük. Vagy azt róják fel, hogy nem tartoztam sehová? Még a zsidókhoz sem? Nos, ezt nem tartom bűnnek. Az igaz viszont, hogy zsidóságom miatt nyomasztó gyerekkori emlékek maradtak rám. Amikor csak kiléptem az utcára, a helyi sváb parasztfiúk kavicsokkal dobáltak meg, sértegettek, gyakran lefogtak, kigombolták a rövid nadrágomat, hogy megnézzék a zsidó fütyülőmet. Utána „Jud! Jud!” csatakiáltással az árokba taszítottak. Már akkor megértettem, hogy nem az a zsidó, aki annak tartja magát, hanem az, akit mások annak bélyegeznek. Egy napon mindenki zsidó lesz, aki a saját fejével gondolkodik. A velem történt esetekből egy életre szóló tanulságot vontam le. Nem haragudtam a gyalázkodó sváb gyerekekre, sőt az apámnak sem vallottam be, hogy mit műveltek velem, hiszen ő biztosan szólt volna a rendőrfőnöknek, aki már csak apám iránti barátsága folytán is megbüntette volna a sváb kölyköket. Nem, nem, nem akartam erőszakkal élni.

Utólag hálás vagyok a történtekért, mert a sváb fiúk rádöbbentettek, hogy tartoznom kell valahová. Felébresztették bennem a közösség iránti vágyat! Ezért nem lettem eltökélt individualista, bár ellenfeleim sokszor azzal vádoltak, hogy fittyet hányok a közösségi sorsra. Ez szemenszedett hazugság! Akkor sem vállaltam ezt a szerepet, amikor kívánatos volt. Utólag elismerem, ez könnyített volna a sorsomon, jobbá tette volna az életem. Ha így teszek, sosem kerültem volna az önök színe elé. Írtam volna ártatlan modern prózát, bevonultam volna az elefántcsonttoronyba, szenvelegve, fájdalmas lélekkel utasítottam volna el a valóságot és a közösséget, önök pedig mindennek hallatán kitüntettek volna. Olyan művész lettem volna, amilyet önök magasztalni tudnak. Lehettem volna az Arany Sas-érdemrend viselője. Mi több, a nemzeti Pantheonban is helyet kaptam volna.

Balszerencsémre azonban ifjú gimnazistaként fellángolt bennem a közösség utáni vágy a szabadkai szociáldemokrata munkásotthonban. Az urak színe előtt bevallom, ezek voltak életem legszebb évei, bár ez az illúzió végérvényesen mély sebet ejtett rajtam. De erre majd később térek ki, noha sejtem: az urakat felháborítja, hogy a világháború kitöréséig abban a gyanús közösségben boldog mámorban élveztem az életet. A munkások között senki sem törődött a fajjal, a felekezettel, a nemzetiséggel; magyar, szerb, német munkások ültek együtt; életemben először kezdtem remélni, hogy azokból a sváb gyerekekből jó emberek lesznek. Ahogy Pál apostol mondta: Krisztusban nincs zsidó, sem görög, sem szabad, nincs férfi, sem nő, nincs szolga, mert mindnyájan egyek vagyunk a Jézusban. Ha pedig Krisztuséi vagyunk, akkor Ábrahám utódai vagyunk, és ígéret szerint örökösei.

Olvasom az urak arcáról a kételyt. Sejtem, mit gondolnak. Miféle munkásság, miféle munkásosztály, miféle testvériség? Miféle nemzetekfelettiség? Miféle világforradalom? Ismerem a véleményüket, nincs többé munkásosztály, nincs többé osztályharc, nincs többé osztályszolidaritás, nincs többé forradalom. A mun kás a munkásnak farkasa. Nincs többé jótékony egyetemesség, csak nemzeti szolidaritás van. Felejtsük el Pál apostolt!

Azt javaslom, uraim, hogy tegyék félre ezeket az új uralkodó osztályt kiszolgáló elméleteket.

Forradalom? No, majd kiderül egy szép napon.

Az önök színe előtt beismerem, hogy a Nagy Háború előtti napokban nem voltam egyedül, befogadott egy közösség. A melósokat, a napszámosokat, a zselléreket tanítottam írni és olvasni, akik azzal is kitüntettek, hogy felkértek, hozzam rendbe a könyvtárukat és javasoljak nekik megfelelő olvasmányokat, amelyekből tanulhatnak. Felébredt a pedagógus lelkem, a híres és csodálatos pedagógiai Erósz.

Ez hiányzik önökből, uraim! Mert tulajdonképpen mit művelnek önök? Reality show-val, giccses olvasmányokkal ámítják a népet, a szegény nép pénzéből finanszírozzák a pornográf újságokat. Szexet és drogot kínálnak, nem pedig tudást és szellemet.

Tudom, nagyon jól tudom, azt vetik a szememre, hogy elhanyagoltam a gimnáziumi tanulmányaimat. Igaz, valóban elhanyagoltam, mert ott nem találtam olyan közösségre, mint a munkásotthonban. Nem érdekeltek a gimnazista úrifiúk. Szolgalelkű tanáraimmal szemben bizalmatlan voltam. Az is maradtam. Néhány tanárom elsettenkedett a munkásotthon közelében levő parkba, kíváncsiak voltak, leskelődtek és engem faggattak. Mi történik odabenn? Fenik a prolik a késeket? Bosszúra készülnek? Szegények, bevallották, hogy gyanús helyeken nekik tilos megjelenni. A szerencsétleneket mindig szemmel tartották. A szocializmusban is kötelező volt a párttagság. Akkor is megfigyelték őket. Csakhogy a szocializmust könnyebben elviselték, ismerték a játékszabályokat, mert csupán egy párt létezett, tudták, mit szabad és mit nem. Önök kiátkozták a szocializmust és titkolják a játékszabályokat. Hol így, hol úgy, hol amúgy. Mostanság nemcsak a tanároknak kötelező betagosodni, hanem a takarítónőknek is. De még az iskolaszolgának meg a kávéfőzőnőnek is. Önök sokkal keménykezűbbek, mint a kommunisták, akik a végén nem is voltak igazi kommunisták, csak annak nevezték magukat, de legalább voltak eszményeik, amelyekben ugyan csak félig-meddig hittek, azonban önök semmiben sem hisznek, de titkos eszményeik sincsenek, csak a zsebüket tömik. Önök ügyes szemfényvesztők, több pártot alapítottak, hogy úgy tűnjön, mintha beköszöntött volna a szabadság. De miféle szabadság az, amelyben a tanárok az egyik pártból a másikba tagozódnak, hogy megőrizzék a munkahelyüket? Tudják-e önök, hogy szörnyen megalázzák őket azzal, hogy négyévenként más-más pártvezért kell isteníteniük? Ez olyan, mintha a híveket arra kényszerítenék, hogy négyévenként más-más istenhez fohászkodjanak.

Tisztában vagyok vele, uraim, hogy bűneim közé sorolják azt is, hogy a munkások között otthonra találtam. Velük voltam, amikor sztrájkoltak és akkor is, amikor kivonultak a szabadkai utcákra. Közéjük álltam, velük énekeltem az Internacionálét, föl-föl, ti rabjai a földnek, föl-föl, te éhes proletár, harsogtam teli torokból és velük együtt elátkoztam a kormányt. Boldog voltam. Biztos voltam benne, hogy a kétkezi munkások elszántak, le fogják rombolni az országhatárokat, a kaszárnyákból múzeumokat és iskolákat fogunk létesíteni és megvalósítjuk a próféták legmerészebb álmát, testvérek országává formáljuk a világot.

Úgy van! Nem tévednek, uraim, amikor azt állítják, hogy tizenhat éves koromban vallásom lett a szocializmus. Biztos voltam benne, hogy hónapok kérdése csupán, a szocialisták egy emberként fognak ellenszegülni a háborúnak, amire az urak a színfalak mögött készülődtek. Elkergetjük az uralkodó osztályt és megszületik az örök béke. Aztán következett a hideg zuhany: 1914 júliusa. Döbbenten láttam, amint a szomszédunkban lakó asztmatikus kis szatócs a tikkasztó júliusi napon magából kikelve ordít az ablakom alatt: „Éljen a háború!” „Vesszen, vesszen a kutya Szerbia”, skandálta a város főterén a tömeg. A polgármester szónoklata után lelkesen énekelték:

Boszniának hegyei,
A fekete kövei
Az magyar királyé.
Mégis az a Szerbia,
Az a kutya Szerbia
El akarja venni.

Úgy van, uraim! Azokban a júliusi napokban az önök háborúja bemocskolta ifjúkori álmaimat. Tizenhat évesen bekényszerítettek a nyomorúságos férfikorba. Álmatlanul forogtam az ágyban és csalódottan azon töprengtem, hogy elárult a közösségem. Akkor vesztettem el először a hazámat. Persze az urak kárörvendve bölcselkedhetnek: megérdemeltem a sorsom, ebadta közösséget választottam, cserbenhagyott a munkásosztály. A markukba röhögve mondogatták, hogy a proletárok énekelve meneteltek a háborúba. Miközben ők dalolva a vesztükbe masíroztak, önök a kávéházakban tivornyáztak, és eszük ágában sem volt a frontra vonulni. A lányaik meg a fiaik a palicsi tó partján hűsöltek, élvezték a tóparti nyarat. Milyen hazafiak azok, akik a haza érdekében másokat küldenek a halálba? Mennyire nemzethűek azok, akik gondtalan szivarozgatás közepette arról eszelnek, hogy harcoljanak mások; mások dögöljenek meg a nemzetért! Ez volt, uraim, az önök első nagy nemzeti prostitúciója. Akkor kellett volna nekirontani önöknek, védelmezzék önök a pátriát, ez a haza nem a miénk, hanem az önöké. Sosem volt a miénk, és sosem lesz az. Önök több mint száz éve fosztogatják ezt a hazát. Nietzschével állítom, mi, a jó hontalan európaiak, nem lehetünk otthon az önök hazájában.

Fiatalon lettem hazátlan árva. Tehetetlennek éreztem magamat. Ady Endrének köszönhetem, hogy nem törtem össze véglegesen. A húszmilliós Magyarországon, az önök nosztalgikus Nagy-Magyarországában ő volt az egyetlen, aki hű maradt önmagához; az egyetlen patrióta, aki ki merte mondani a NEM-et. Amikor valamennyien a nemzeti dobot verték és teli szájjal hirdették a magyarságukat, ő volt az egyetlen nemzetben gondolkodó. De mindhiába, az urak elégedetten dörzsölték a tenyerüket, pezsgőztek, kártyáztak, miközben megjátszották a patriótát, az utcák elsötétültek, tolvajok és rablók garázdálkodtak, akik nem a gazdagok villáját rabolták ki, mert azt őrizte a csendőrség, hanem az elszegényedő, az egyre nagyobb adók terhe alatt nyögő iparosok műhelyét, családi házát. A frontról hazaszállítottak koporsói előtt jajveszékelő anyák sem tudták észhez téríteni önöket, meg a népet, amelyet önök mételyeztek meg.

A világ óriási kaszárnyaudvarrá változott. Véres, vérszomjas csenddel kerültem szembe, kozmikus arányú katasztrófával, mely a dantei pokolnál is embertelenebb pokollá alázta a földet. Katonaruhában megtapasztaltam, mit jelent vezényszóra mozogni, feküdni, térdelni, állni, szaladni, kúszni, énekelni, enni, lelkesedni és álmomban is a durva altisztek és a nyegle tisztek kommandójától visszhangzik az agyam. Tehetetlen voltam akkor is, amikor a laktanyában a szemem láttára végeztek ki két fiatal katonaszökevényt csak azért, mert megtagadták a parancsot, mert nem akartak hadba menni az önök hazájáért. A fiatal katonaszökevényeket a laktanya udvarán egy farakás elé vezették, két fehérre gyalult koporsó elé állították, előbb az egyik, majd a másik elé hat katonát vezényeltek, akik parancsra főbe lőtték őket. A kaszárnya legénysége vigyázzállásban nézte végig a kivégzést. Köztük én is. Szégyelltem magam miatta. Nem a haza védelme, hanem az önök vagyonának érdekében végezték ki őket.

Ugye, emlékeznek még arra, amikor ők a frontvonalon hősi halált haltak, önök meg a hadiszállítmányokkal kupeckodtak? Tisztában voltam vele, hogy ez a háború a kapitalizmus édes gyermeke, mi pedig a kapitalizmus gyáva cinkosai lettünk; bűnösök voltunk mindannyian, akik részt vettünk az átkozott háborúban. Igen, már akkor, 1914-ben fel kellett volna fegyverkezni a kapitalizmus ellen. Személy szerint én is bűnös vagyok, amiért némán, vigyázzállásban jelen voltam a katonaszökevények kivégzésén. Amennyiben emiatt akarnak büntetni, ám legyen.

Önökkel ellentétben én szenvedtem a gyávaságom miatt. Elvesztettem illúzióimat, reményeimet, karnyújtásra levő hazámat, a közösségemet, amelyre a munkásotthonban rátaláltam.

Kérdem én, uraim, lehet-e hazát veszíteni anélkül, hogy valami belőlünk ott ne maradjon?

Csakhogy, ne nagyon örvendjenek az urak, a pokol bugyraiban új remény született.

[…]

(Bélyegkép: Szabad Magyar Szó)