Az ukrajnai háború egyik furcsa – meglepő? – következménye, hogy a korábban szinte már halottnak tetsző műnem, a költészet mintha új életre kelt volna Oroszországban. Na jó, óvatosabban fogalmaznék, nem halottnak tetsző, hanem a széles olvasóközönséget nem különösebben érdeklő… Bár ez sem pontos, mert verset, minden tapasztalatom szerint, rendületlenül írtak az oroszok – oroszok százezrei (milliói?) – a háború előtt is, hiszen azon az ő lágy, susogó-ropogó, rímekben tobzódó, zokogós-jajgatós ritmusra járó, hanyag és tékozló nyelvükön könnyű verset írni, szinte túlontúl könnyű: magától születik a költemény, csak győzze írni a szerelmes kamasz fiú vagy megcsalt leány, vagy akár az orosz sors átkozott kérdésein vívódó ifjú hazafi. De főleg csak maguknak írtak, meg a saját – kicsi? – szubkultúrájuknak. Különben Oroszországban, ebben a fura, posztmodern diktatúrában annyi a szubkultúra, mint égen a csillag: majdhogynem minden fiatal kiválasztja magának a magáét – részben azért, hogy figyelnie se kelljen a mocskos politikára –, és sokáig úgy tűnt, talán először az orosz történelemben, hogy a hatalmat ez csöppet sem izgatja: lehetsz buddhista, kommunista, anarchista, emo, punk, gót, laposföldhívő, rendszerellenes költő, akármi, csak a hatalom korrupciós ügyeit ne feszegesd, és főképp ne azokat a házrobbantásokat 1999-ben, Putyin hatalmának hajnalán.

Egyszer elmentünk a feleségemmel Moszkvában egy kávéházba, az év legjobb versesköteteinek járó díj ünnepélyes átadására. Nem gondoltam volna, hogy ez a szélsőséges kultúrsznobizmus aktusa lesz (amitől persze mi sosem ódzkodunk): a költőkön kívül – megszámoltam – nyolc néző volt jelen. Most ezt egy pillanatra hasonlítsuk össze, mondjuk, Jevtusenkóék stadionbeli fellépéseivel az 1960-as években! Vagy azzal, hogy Mandelstamék idején a jó és bátor vers még annyira fontos lehetett, hogy a hatalom meg is ölhette miatta a költőt! A díjazott kötetek mindegyike csupán néhány száz példányban megjelent füzetecske volt – a százötven (vagy már csak száznegyven?) milliós Oroszországban –, nem mintha ez mondana bármit is a versek színvonaláról (vagy mégis?). És, igaz, amennyire tudom, slammersztárok ott is akadtak – a mi Simon Mártonunkhoz mérhetően népszerű Vera Polozkova például, akit próbáltam is olvasgatni, de az ügyes, profi felszín alatt csak sekélyes szentimentalizmust véltem találni – talán mert felszínesen olvastam, vagy előítéletes, már-már ruszofób nyugatiként (vagy magyar hazafiként: mert azért hol van ez a mi költészetünkhöz képest?). Akárhogyan is, szó mi szó, bár félek ezt leírni, mert szinte biztosan tévedek, de akkor is: Mandelstamtól kezdve Brodszkijon és Prigovon át Ilja Kormilcevig és Grigorij Dasevszkijig jó pár zseniális orosz költő buzgó olvasójaként olyan érzésem volt éveken át, hogy Pelevinnek igaza lett: azzal párhuzamosan, ahogy elenyészett a hit az örökkévalóságban (vagy bármiben?), Oroszországban a költészet jóformán egyik napról a másikra szinte megszűnt – vagy fölszívódott, főleg a rockba, a rapbe vagy újabban a meghatározhatatlan műfajú – neokonceptualista? – zenészek szövegeibe: azaz a szó mintha visszaváltozott volna zenévé – hogy megint (mint már jó párszor, amikor erről volt szó) Mandelstam híres versét, a Silentiumot idézzem.

Most pedig, amikor szinte elképzelhetetlen, hogy a 2022. február 24-én kezdődött új korról (vagy akár az ahhoz vezető folyamatról) egyhamar érdemi prózai mű szülessen (húsz év múlva, persze, ha létezünk még akkor, minden második regény erről fog szólni), a költészet egyszeriben átvette ezt a szerepet: hogy alkosson valami irodalomnak nevezhetőt – mert anélkül mégiscsak vak bányalovakként keringünk a megkergült, kormos világban – arról, amik most történülnek, s amire természetesen mindannyian nehezen találjuk a szavakat (sérült aggyal: mintha légnyomást kaptunk volna).

A költészet tehát hirtelen mintha fontossá vált volna megint, jóllehet a költők jelentős része megfogalmazza valamiképpen a versírás lehetetlenségét. És ezek nem puszta szavak a részükről, nem afféle affektálás, pózolás: verset írni arról, hogy miért nem lehet verset írni – volt ebben korábban némi posztmodern fennhéjázás, de most ez nem az.

Nem az, amikor például a Kisinyovban született, Amerikában élő, pszichológusként dolgozó Julija Belocerkovszkaja azt írja: „Tudom, tudom, nem költészet / Ez, csak visítás…”

Vagy amikor a Vilniusban született, Moszkvában felnőtt, de régóta New Yorkban élő Anna Galberstadt úgy fogalmaz: „Megnémultunk / mert ami történt / attól bennünk szakadt a hang”.

Vagy amikor a belorusz (és Belaruszban is élő) Szasa Metlickaja úgy ír verset, hogy azt eleve nem tekinti versnek: „az igazi költők / verseket írnak a háborúról / én meg nem tudok / egyetlen verset sem írni / a háborúról” – majd a „mégis-vers”, vagy „muszáj-vers”, vagy „nem-vers” puszta felsorolásokból áll: „minszk, moszkva, mozir, mariupol” stb.

Mondanék egy példát arra is, amit – most egyébként mégis úgy érzem, hogy túlságosan fennhéjázva – „affektálásnak” neveztem: Dmitrij Prigov, akit időnként „a szovjet korszak utolsó nagy költőjének” is neveznek (miközben a legkevésbé sem volt „szovjet költő”), s aki afféle szoc-art költősztahanovistaként és all-round performanszművészként naponta több „költeményt” is írt, s így az össztermése (kábé harmincötezer) alighanem világrekord lehet, az egyik legismertebb (a nyolcvanas években született) versében így ír: „Már a legelső versszak legelső soráig / Se nagyon voltam képes bírni szusszal, / Ugyancsak vánszorogva jött a harmadik; / De lám, a negyedik szinte kicsusszan”. Ez a malevicsi négyzet (fehér négyzet?) adaptációjának hat: költemény magáról a versírásról, vagy inkább a semmiről; s egyben persze gesztus – mindegy, hogy miről szól a vers (miközben ő maga, mint egy költőenciklopédista, írt gyakorlatilag minden témáról), mert lényegében semminek nincs semmi tétje, jelentősége a brezsnyevi pangás világában; de annak, hogy mégis szülessen vers, mégis van tétje: valamit őriz egy olyan semmi-korban, amely azt a „valamit” elpusztítaná, és még csak nem is a kegyetlenségével, hanem a semmilyenségével.

„Megnémultunk”, „ez csak visítás” és így tovább; az ilyen verseket olvasva szinte érzi az ember – ha különben nem érezné, mert, mondjuk, közelről, egzisztenciálisan őt nem érinti a háború, egyelőre – a légszomjat, a fulladozást, az izmok és a lélek közös görcsét, egyszóval egészen vegetatív tüneteket, amelyek a megszólalást legalábbis megnehezítik, dadogóvá-hebegővé teszik; bár ez éppenséggel – olykor – akár hasznos is lehet. Mert nagy költészet, sok példából tudjuk, gyakran a halál közelében születik; sőt gyakran ez a közelség oldja fel a dadogást.

Igaz, ez csak a zsenikre érvényes, úgy-ahogy, zseni pedig mindig kevés akad.

Így vagy úgy, igazán jó vers ritkán születik most is (mint egyébként mindig) – de a költészet hirtelen mégis sokkal fontosabb lett Oroszországban, mint volt: és az átlagos termés – poétikailag legyen bármilyen színvonalú – nyilván erőteljesebb: hiszen jóval nagyobb a tét. Még persze nem olyan nagy, mint Mandelstam idejében volt, akit a rendszer meggyilkolt egy Sztálint gúnyoló verse miatt – meg Gumiljov, Majakovszkij, Blok, Jeszenyin, Cvetajeva, Harmsz, Zabolockij idején, és sorolhatnám tovább a példákat, meggyilkoltakét, bebörtönzöttekét, száműzöttekét és éhenhaltakét, egészen Brodszkijig. Hogy mekkora, azt nem tudom, és talán senki sem tudja – a költők sem, akik most még nem az életüket kockáztatják. Bár talán azt is. És ezért, például, Putyinról nem írnak verset, amiben mondjuk „csekista rémnek” nevezhetnék – azért biztosan börtön járna, és a börtön Oroszországban már hajszálnyira van a haláltól.

Persze nem biztos, hogy mindent jól érzékelek innen a távolból, miután jó pár éve nem jártam Oroszországban, és amíg ez a rendszer – vagy egy akár viszonylag szelídebb, de a Putyin-örökséget folytató utódja – létezni fog, aligha kockáztatnék meg egy utazást. Ki tudja, miféle listákon vagyok rajta. (Vagy ez egy ruszofil ruszofób paranoiája?) Meg hát nem is szeretném nézni a hatalmas Z-ket a házak falán – vegetatív tüneteim vannak bőven anélkül is –, és nem szeretnék a háborúról vitatkozni olyan patrióta oroszokkal, akiket egyébként kedveltem, becsültem – egy előző korban.

Hübrisz volna azt mondani, hogy ez az írás az új orosz költészetről szól; igazából csak impressziók sora egyetlen antológiáról, amely egy pétervári kiadónál (Izdatyelsztvo Ivana Limbaha) jelent meg 2022 vége felé; a címe: Poezija poszlednyevo vremenyi (Az utolsó idő költészete), és több mint száz költő több száz verse olvasható benne. Mindegyik a háború okozta sokkot próbálja feldolgozni. Címe nagyon kevésnek van közülük, csak dátumuk van, hogy mely napon születtek – vagy éppen a háború (és az új kor) kezdete óta eltelt hányadik napon –, ezért hát én is a dátumokkal fogom megjelölni a verseket.

Az első benyomásom, amikor elém került a kötet, és nagyjából elolvastam (s persze csak egy részét – töredékét – értettem, mert a költészetet még az anyanyelvünkön sem mindig könnyű felfogni, értelmezni, átérezni, nemhogy bármely idegen nyelven), az volt, hogy hát ez meg hogyan lehetséges. Ezt engedélyezték? És mi lesz a költőkkel, akik ezeket a verseket írták? (Mert sokan közülük külföldön élnek, de azért nem kevesen, nagyjából minden második, Oroszországban, ahol egy-egy ilyen versért elvileg börtön is járhat.) És mi lesz a kiadóval? Persze attól függ ez, mi lesz Oroszországgal ennek az eszeveszetten felgyorsult és öngyilkosnak tetsző folyamatnak a végén. És ez talán még keservesebb kérdés – nem mintha a rendszerellenes orosz értelmiségiek sorsa ne lenne keserves kérdés önmagában is.

Hogy mi lesz ezekkel a költőkkel?

Nem tudom.

Gondolom, ők sem tudják.

És talán félnek.

Talán nem.

[…]

(Bélyegkép: M. Nagy Miklós. A kép forrása a Könyves Magazin)