Huszonkét éves vagyok, tehát már elmúltam huszonegy.[1]

Erre ébredtem az albérleti ágyamban. És hogyha én huszonkettő vagyok, akkor bármire képes. Akár halhatatlanságra is, feltéve, ha vállalom önmagam elpusztítását. De nem ám öngyilkosság formájában, arról szó sem lehet. Hanem hogyha hajlandó bármijét megszüntetni, kivéve az életét. De nem ám odadobni, hanem elhagyni. Igen, ez a jó szó: elhagyni. Elhagyatottnak lenni, akárcsak én itt most.

Mi kell még? Egészség. De a szó szoros értelmében, azaz én egészben vagyok itt, huszonkét évesen. Meztelenül, az ágyban. Judit elhagyott, más nem kell nekem.

A napokban elvesztettem a karórámat a csuklómról. 22 évesen magam előtt láttam a két számjegyet, azt a kettős kampót a levegőben, mialatt kiléptem csupaszon a padlóra, és magamra kapkodtam az oda elszórt ruhadarabokat. Utolsónak a cipőt, amivel most majd útra kelek.

Mert útra fogok kelni.

A távolban csöngött egy telefon. Mennyi lehet az idő? Befűztem a cipőmet. Nagyon szép, de minek? Most kilépek az albérleti odúmból a konyhába, határozom el már az előszobában, ahol hallottam, hogy Lujzi néni, a főbérlőm bentről kiabálja a keresztnevemet.

– Gézi, Gézi, Gézukám! Telefon!

Visszafordulás a bejárati ajtótól. Bejáratom közben a hangom: „Megyek, Lujzi néni, drága életem. Már megyek!” Mert valóban az életem nekem ő, és hogy valóban az életem, azt az is bizonyítja, hogy Lujzi néni már ott sincsen, amikor bemegyek a szobájába, csak a felvett kagylót hagyta ott a készülék mellett, ő maga visszahúzódott a szalonjába. Vagy azon is túl, a hálójába? Vajon pongyolában van még a drága?

Hat megfontolt lépésnyi időm alatt a torkomat köszörülve máris tudom, csak Judit hívhatott, egyedül neki adtam meg Lujzi néni telefonszámát.

Dehát Judit, miután megcsalt a Riválisommal, az én sértett biztatásomra összeköltözött vele, majd tőle visszament az anyjához, hogy mégis inkább énvelem folytassa a diákszerelmet, de az már nem lett olyan, mint régen volt velem, ugyanis közben a Riválisom elhagyta a feleségét, egy vagy két gyermekét, lakást bérelt és visszavárta Juditot oda. Meg is kapta megint. De akkor már úgy lett Judit terhes, hogy nem lehetett tudni, ki az apa, én, az egyetemi diákszerelem, vagy a Riválisom, aki leszögezte: „neki mindegy, melyikünké, ő szeretni fogja azt a gyereket, mert neki az a fontos, hogy Juditból jöjjön elő”. Ellentétben énvelem. Mert én határozatlan voltam, ugyanúgy, miként az a magzat.

Így hát Judit elhagyott mindkettőnket, visszatért az anyai lakásba, ahonnan most telefonál nekem. Vagyis remélhetőleg mellettem döntött.

És akkor az előszobában én el is döntöttem. Elveszem feleségül Juditot, és apa leszek, pedig nem is számítottam arra, hogy engem fog felhívni, jó, akkor nekem családom lesz, ha Judit engem hív most, nem a Riválisomat.

Elvégre huszonkét éves vagyok. Elvégzem az egyetemet, lesz belőlem oktató, magyar–olasz szakos tanár. És láttam is azt a jövendőt, mert én akkor már bármit el tudtam képzelni, miként Judit. Mondta is egyszer nekem a nálam érettebb, legalább harmincöt éves Riválisom: „Hát miket képzeltek ti magatokról, te meg Judit?” Akkor határoztam el, hogy bárhogy dönt Judit, én azt az irányt veszem. Fej vagy írás. Mint aki feldob egy pénzérmét. Igen, az pörgött a levegőben, míg oda nem érkeztem Lujzi néni telefonjához.

Fülemhez szorítottam a fekete kagylót. Beleszóltam.

– Halló! Na végre!

Jó hangot ütöttem meg. Részemről rendben voltam. És gyors, mint egy öntelt villám, olyan.

Férfihang volt. Először hallottam telefonból életemben a Riválisomat:

– Halló. Te vagy az végre? Találkoznunk kell sürgősen. Azonnal. Hallasz?

Egyszerű, fáradt hang, mégis azt mondtam neki:

– Mi van? Mért ordítasz? Mi ütött beléd?

Mert ő csakis Judittól tudhatta meg Lujzi néni telefonszámát. Ugyanis Judit mondta nekem ugyanebből a telefonból, hogy ő most visszaköltözött az anyjához, és mind a ketten hagyjuk őt békén, aludni akar. És azt is hozzátette, végleg szakított a Riválisommal, és most egy kis időt kér tőlem. De vigyázzak, mert ő „kiszedte belőle” az én telefonszámomat. Viszont az nem számít, mert ők az életben nem fognak találkozni többet. Nyugodtan küldjem el a fenébe a Riválisomat. Nem is emlékszik, hogyan tudta „kiszedni belőle” a telefonszámomat az az erőszakos. Pedig ők már leszámoltak egymással, állította egy hete nekem Judit a telefonban, majd pihenő időt kért éntőlem, és állítása szerint a Riválisomtól is.

– Várj meg, hívlak. Nagyon akarlak már látni – fejezte be Judit. – Neki pedig megmondtam, hogy őt soha többé.

– Azonnal gyere az irodámba. A Lipótra – erősködött velem ugyanabból a telefonkagylóból egy hét múltán a Riválisom.

– Történt valami? Mi van?

– Gyere, gyere! Élet-halál. A Lipóton várlak.

[…]