Szirok Szergej. Krím, 1976

A Túró Rudi szinte hungarikum, a tömegével külföldre kényszerült magyar fiatalok számára a haza jelképe lett. Valójában szovjet találmány. Ízesített túró csokiban.

Amikor a kolerakaranténból kikerülve lábadoztam, tavasszal már nem akartam kihagyni a Krímbe, a görög nevű Feodoszijába szervezett egyetemi tanulmányi kirándulást. Ez a városka valaha, még a szovjet idők előtt jeles irodalmi központ volt, a különc költő, Makszimilian Volosin vett ott egy birtokot a közeli tatár nevű Koktebelben és nagy házában hetekig vendégül látta írótársait.

A prekolera időkben, már az első 1973-as egyetemi csoportos utazásom alatt megjártam még a csodás Jaltát, benne a Csehov-múzeummal. Pedig hancúrozás miatt kialvatlanul indultam, és a hajóúton odafelé elkapott a tengeribetegség, így félholtan érkeztem. Annál jobban elvarázsolt a már nem imbolygó város és a novemberben is lágy levegő. Most is csábított a Krím irodalmi levegője.

Szépen indult minden. A szimferopoli reptérről, bármily abszurd, két és fél órás trolibuszút vezetett át a hegyeken a tengerparti Alustába. A troli a hágón megállt, hogy élvezhessük a félsziget legmagasabb pontját. A Krím-félsziget délkeleti negyedét elfoglaló hegység hangulatát, a tengernél meredeken vízbe zuhanó sziklás partot, a fennsík mediterrán erdeit és zöldjét, fentről a végtelen víz látványát jó húsz évvel később viszontláttam Nabokov nosztalgikus soraiban, innen emigrált 1919-ben. A Tündöklést harminc évvel később fordítom majd le. „az a bizonyos éj, a meleg krími éj, a holdfényben a ciprusoknak a mészfehér és kísérteties tatár házfalakon kirajzolódó kékes feketéje… a ciprusok, az eksztázisba emelő ég, ezüstösen csillogó pikkelyeivel a csodálatos kék tenger”. Kerge Krímnek is nevezte. Nyilván tarka történelmére gondolt, nem sejtve, mi jön még a 32 ezer éves ősember, a görögök, rómaiak, szkíták, hunok, gótok, kazárok, mongolok, velenceiek, bizánciak, szlávok, tatárok, törökök, ukrán kozákok, oroszok és náci németek után a szovjet, ukrán, majd orosz fennhatóság alatt.

Amit a többiek ettek, nekem veszélyesnek tűnt, a kirándulás első napján inkább minden étkezésnél kétszersültet majszoltam. Végül este vakmerően vásároltam magamnak reggelire két darab szirok nevű terméket, ami egy csokoládéval bevont édes túrókocka, vaj nagyságú fóliázott csomagban (szirok v sokolagye). Mondanom sem kell, Odesszában ilyen nem volt, mert a város a harmadik ellátási övezetbe tartozott, és annak választékába a Túró Rudi – ami szabad fordításban talán lehetne Szirok Szergej – nem tartozott bele, úgy látszik. Amikor naivan megkérdeztem, vajon miért a harmadik (legrosszabb) ellátási övezetbe tartozik a város, azt felelték, hogy mert a lakosság kétharmada zsidó. És melyik az első övezet? A fővárosok, a zárt városok, a Baltikum… És mi harmadik övezet még? Az északi vidékek, távolkeleti központok, például Kolima (a lágervidékek). Nem hangzott túl biztatóan.

Hivatalosan azonban nem egészen így volt. Az övezetek az árakra vonatkoztak, nem az ellátásra, és a harmadikban volt a legdrágább minden, körülbelül tizedével drágább ugyanaz az áru. És még egy csavar, hiszen a bonyolultság és átláthatatlanság a szovjetrendszer veleje: a harmadik övezetben helyenként viszont kárpótlásul magasabb fizetéseket adtak, éppen plusz egytizednyi úgynevezett északi pótlékot, következésképpen a második övezet lett a legdrágább és legmostohábban ellátott. Ezzel sincs vége a szisztéma titkainak: egyes árukat csak egy övezetben árultak, például habzóbort csak a második övezetben. A takarékos élethez mindent más és más övezetben kellett beszerezni, ami természetesen elősegítette a testvéri összefogást a távoli vidékek között, a kölcsönösen jövedelmező barátkozást.

Szóval a szirokokat gondos háziasszonyként éjszakára a kinti ablakpárkányra, hűvösre helyeztem, és a tavaszi madárcsicsergésben elaludtam a kollégiumi priccsen. Reggel boldogan nyúltam az édes reggeli után, de mindkettő barbár módon felszaggatott csomagolásban hevert a párkányon, és jócskán hiányzott belőlük. El nem tudtam képzelni, ki dézsmálhatta meg, csak nem lop valaki a szobatársaim közül? Nem túl hamar, de rájöttem, hogy a csicsergő madarak tekintették saját reggelijüknek. Komoly kétségek között vergődtem, megegyem-e a maradékot, és nyilván megettem, mert estére már görcsökben fetrengtem. Na igen, Mr. Laktóz ördögi cselvetései… Másnap délelőtt visszareptettek Odesszába, ápolásra.

Soha nem láttam meg Volosin legendás házát, aki 1917 novemberében is ott dekkolt, és a nagy petrográdi felfordulás hírére 2022-re is nagyon érvényes verset írt, Béke címmel. Éppen a pályaudvari hetek után került a kezembe, az orosz irodalom nagy átértékelési hullámában, és visszhangzott bennem az apokaliptikus önvád. Kábé így hangzik, nem versformában.

Oroszországnak vége… Végül
Szétgajdoltuk, szétfecsegtük,
Szétszotyoláztuk, szétittuk, szétköpdöstük,
Beszennyeztük a mocskos tereken,

Kiárusítottuk az utcán, kinek kell
föld, pár köztársaság, némi szabadság
vagy polgári jogok? És a nép maga vonszolta ki
a hazát a rothadó szemétdombra, akár egy dögöt.

Ó Uram, szaggass szét, szórj szét bennünket,
Küldj ránk lángokat, fekélyeket, korbácsokat,
Nyugatról germánokat, Keletről mongolokat.

Vess szolgaságba újra és mindörökre,
hogy alázatosan és mélyen megváltsuk
Júdás bűneit még az Utolsó ítélet előtt.

Apokalipszis, a nyugat és kelet között vergődő, sőt pusztuló ország vallásos fohászkodása… Sajnos, Volosin előtte és utána is azt hitte, hogy Oroszország nagy, szent, kivételes és messiás szerepű, és ennek jegyében rögtön tisztséget is vállalt a bolsevik kulturális életben. Elpanaszkodtam ezt orosz kolléganőmnek is, de nem volt vevő a kételyeimre. „Nagyon szépen rajzolt” – válaszolta diplomatikusan.

[…]

(Bélyegkép: Kalligram Kiadó)