Nehéz most általános írói bemutatkozás helyett nem a pillanatnyi állapotomról írni. A pillanatnyi állapotom fél éve tart, ekkor kezdtem el életem első igazi civil munkáját – egy civil szervezetnél. Óriási mázlistának érzem magam, és néha rájövök, hogy, na, mondjuk ki, egy álmom teljesült. Mint azzal, hogy néha kimondom: író vagyok. Na de. Kicsit nehéz beilleszteni az írást. Most, hogy már otthonosan érzem magam a munkahelyemen, a két otthont egyesíteni kell. És ott van a harmadik is: a disszertációm befejezése.

Az írás egyébként belül volt mindig is otthon. Már mielőtt írni tudtam volna, hablatyoltam, dumáltam, meséltem. Szóval lételem. Kívül nehézkesen lett otthon, de nem baj, meg kell érni mindenre. A szorongás miatt – amely néha visszatér – sajnálom a régi énem, persze, nem volt jó a képzelt fal mögött álldogálni, de nem érzem, hogy bármit máshogy kellett volna csinálnom.

A könyvem megjelenése előtt pár évvel kezdtem végre kinyílni, azóta is nyitva vagyok, csak mostanában kicsit hátrébb léptem.

Kivéve, amikor nemrég tettem egy elefántlépést. Munkába állásom előtt elindult bennem, 2019-es kötetem megjelenése óta először határozottan, egy új könyv – csak akkor még nem tudtam róla. A Jelenkornak viszont már tudatosan küldtem verseket belőle, amelynek előtte soha, otthonosság ide vagy oda, nem volt az a mersz.

A pozitív visszajelzés, az új kötet iránti érdeklődés izmos kar, amely visszahúz az otthonomba. Nagy köszönet és hála.

Kezdhetek folytatódni.