Szerintem nem csak én vagyok bajban, amikor azt kérik tőlem, mutatkozzak be. Ha valaki azt várja hirtelen, hogy röviden próbáljam meg definiálni ezt a létformát, ami André Ferenc néven működik a világban, nekem azonnal kercegni kezd az agyam. Mert meddig költő, honnan műfordító, mikortól szerkesztő stb. az ember. Netán mondjak ilyen személyesebb dolgokat, hogy nagy dohányos voltam, de leszoktam, vagy hogy szóviccfüggő voltam, de sikeresen haladok a gyógyulás útján? Hogy minden egyes kutyát durván megbámulok az úton? Hogy nem tudok biciklizni? Vagy azt, hogy egyszer szavalt nekem a rendőr?

De most mégis egy irodalmi folyóirat hasábjain mutatkozom be, szóval efelé kéne fókuszálnom. Valahogy úgy vagyok a folyóiratközléssel, hogy nem csak azt akarom, hogy lássam a nevem „díszes társaságban”, az szép és felejthető. Éppen ezért is közlök viszonylag ritkán: folyóiratban közölhető, egész jó verset bizonyos rutinnal és ráérzéssel meg lehet írni. Viszont az utóbbi időben olyan verseket küldök már a lapoknak, amelyeket számomra kihívás volt megírni: nem csupán hoztam azt a versírói gyakorlatot, amire tudom, képes vagyok, hanem valahol feszegetem a saját határaim, olyan témákat, nyelvi megoldásokat alkalmazok, amelyek piszkálják a komfortzónám. És nem nevezném magam már pályakezdőnek, de azért még mindig félek is, mai napig, amikor elküldöm a verseim közlésre bármely folyóirathoz: lehet, hogy az adott kísérletezés épp nagyon balul sült el, és a szerkesztő úgy visszakézből dobja vissza a versem. Persze, nyilván ilyenkor fáj, ahogy azt illik, de azért jövőbeli énem hálás a szerkesztőnek, aki megóvott egy kínos közléstől.

Szóval ezért is vagyok kiváltképp boldog, hogy egy versem megjelenésre érdemesnek találta a Jelenkor. Már régóta szerettem volna küldeni verset nekik, de nem akartam valami csuklógyakorlatokkal letudni ezt. A Királytükört már bő fél éve érleltem magamban, mire sikerült formát találnom neki. És most, hogy a szerkesztőség rábólintott, mivel még nem bejáratott számomra ez a versnyelv, még mindig emésztem. Mindenesetre, fontosak, szükségesek számomra az ilyen visszajelzések, mert bár apróságnak tűnnek, számomra mégis mérföldkőnek számítanak.

De, hogy a lényegre: 1992, költő, műfordító, szerkesztő, slammer, hobbizenész. Gitározni tudogatok, zongorázni szeretnék tudni, szeretnék tudni prózát írni, de nem merek, többször költöztem már, mint szerettem volna, imádom a death metalt és Dzsúdlót, nem szeretem Bukowskit, és bár a Hargita lábánál nőttem fel, nem tudok sem sízni, sem korcsolyázni, de még medvét sem láttam a szabadban.

(Fotó: Márkos Tamás)