Dalos Margit vagyok. Tisztelettel bemutatkozom, mert tudom, hogy amíg élünk, számunkra objektív idő alig létezik, és ami nekem tegnap volt, mégpedig nagyon boldogító tegnap, az másoknak évtizedekkel ezelőtti közönyös idő lehet csupán, vagy ezeknek a fenti képeken megjelenő üde fiataloknak a létezése előtti időből előgomolygó… mi is? Tényleg, mi is? Ki is?

Hát nem tudom megmondani. De ha elolvassák, amiket eddig írtam, talán kiderül. Nem kell túl sokat olvasniuk, összesen négy kötet, három novellás-, egy kisregény.

És hogy mitől volt nekem boldogító az a régi tegnap? Attól, hogy valaki felvállalt, egészen felvállalta az egyszál magamban álló kezdő íróságomat. Mészöly Miklósnak volt kíváncsisága, érdeklődése, tekintélye és – elnézést a szóért (vegyék öniróniának) – kiváló irodalmi megérzése.

Mészölyben megvolt az a képesség, ami az elmúlt ezredforduló előtti főszerkesztőkből jórészt hiányzott: a ráérzés, a bevállalás, az elkerülhetetlen kockázat vállalása. Azt hiszem, ez a két utóbbi volt a legnagyobb hiánycikk. (Persze voltak, akik a felvállalásaikra ráfizettek.)

De írók, jó írók voltak a szerkesztőségekben, akik válaszoltak is. Ha jónak találták a küldött írást, azt meg is írták, azt is, hogy közlésre javasolják. Aztán a néma csend. Dehogy néma csend. Szél dúlta, kétség cibálta veszkelődes az óceánon, aminek a mélyén már rég elázott a jónak ítélt írás papírfecnije.

Lázár Ervin a levelében azt írta, hogy mindkét írásomat nagyon jónak tartja, az egyiket közlésre javasolja (az Élet és Irodalomban). Ez 1970 februárjában volt. Nagyon örültem, és vártam.

Vártam… Talán egy évig is. Nem tartottam illendőnek a türelmetlenkedést. Végül is rákérdeztem. Sajnos Lázár Ervin ez idő alatt hosszú szabadságon volt, s közben minden összekuszálódott. Beadja újra – írta.

Vártam… Most talán még egy évnél is tovább. Vagy csak nekem tűnik úgy?

Közben az újságban az egyik oldal alján közöltek egy kis nyúlfarknyi… mit is? Nem tudom a műfaját, de körülbelül így hangzott: „Olvasom a villamoson a hirdetést: Szegbelövést vállalok. De én nem szeretem, ha szegbelőnek.” Már nem tudom, hogy valóban ott volt-e alatta az L. E. monogram, de az emlékeimben így él. Ez egy rokonlélek, mondtam, mert a hirdetésen nagyjából mi is így élcelődtünk itthon. Egy rokonlelket az ember nem zargat folyton.

Vártam.

1971 februárjában aztán jött is egy levél a szerkesztőségből, de ezt már nem Lázár Ervin írta, hanem Lengyel Péter. Aha, változtak a szerkesztők, gondoltam, s azon sem csodálkoztam, hogy olyan hangon szólt a levél, mintha csak egy napja küldtem volna el a bizonyos novellát. (Mert a másikról már szó sem volt, amit L. E. szintén nagyon jónak talált.) Mindegy, a kétség cibálta veszkelődés enyhült, csak az egyik írás papírfecnije ázik az óceán mélyén, és…

Vártam.

Lengyel Péter levele nagyon korrekt volt, megírta, hogy a végső döntés nem rajta múlik, az első írások közlése nem szokott könnyen menni. Mindenesetre írjak magamról egy pár sort, a foglalkozásomról, mióta írok, valahol megjelentem-e már. Ha Pesten járok, hívjam telefonon, személyesen is megbeszélhetjük. Pesten nem jártam, de mindent gondosan megírtam, és… Vártam.

Aztán hogyan, hogyan nem, 1972 tavaszára valamitől túlcsordult minden, írtam ennek a jó írónak egy erős hangú (tán indulatos) levelet, amire harmadnap megjött a válasz, melyben azt írta, hogy igazam van, és nem tehet mást, minthogy mellékeli a tavaly ősszel nekem írt levelét, amit a posta felbontatlanul visszavitt a szerkesztőségbe.

És valóban, megvolt még a levél: borítékostól, összehajtva ott volt az új levél mellett az új borítékban, rajta a jel, hogy „vissza a feladónak”. Persze Dalos Margitnak címezve, aki akkor én még nem lehettem, mire föl lehettem volna. Hisz még nem jelentem meg sehol.

Gyerek- és kamaszkoromat nem ebben a városban éltem, lánykori nevemet a szomszédok sem tudták, a postaládánkra a férjem neve volt kiírva, amit a régi módi szerint én is viselek. Amikor az eseten okulva a postaládánkra és a később fölszerelt kapucsengőre az eredeti (vagy tán mégiscsak későbbi) nevemet is fölírtam, sokan idegenül, kíváncsin, fürkészve néztek ránk: mi baj lehet? Volt, aki nyíltan meg is kérdezte, hogy ez meg minek. Mit mondhat erre egy túlkoros, eddig meg nem jelent író? Vonogatja a vállát.

Az 1969-ben elküldött novellák fölé természetesen a keresztségben kapott nevemet írtam, de minden borítékra, feladóként az asszonynevemet és a pontos címemet.

És hogy mi volt a fél évvel ezelőtti, nem kézbesített levélben? Azt kivonatolni nem tudom, inkább idemásolom.

„Kedves D. M., nagyon régen gyötör a lelkiismeret: egyszerűen nem tudom megtalálni a kéziratát. És tudom, hogy Maga vár. Most szerencsére előkerült a levele, így tudtam egyáltalán a címét megtalálni. Még annak idejen, amikor az írásáról munkatársaimnak beszéltem, látatlanban azt a félelmüket hangsúlyoztak, hogy ha csak olyan keveset írt még, nem lehetnek biztosak abban, hogy kialakult hangja van-e.

Én az írás alapján úgy érzem, hogy igen. Nagyon kérem, nézze el a hibámat, és őszintén remélem, hogy van másodpéldánya a novellából. Kérem, küldje el, s ha csak ez az egy volna már, lemásoljuk és visszaküldjük. Akkor továbbadom, a többit meglátjuk.

Szívélyes üdvözlettel: L. P.”

Ugye ez egy szép, őszinte, segítőkész levél. Mai napig szeretettel gondolok L. P.-re. Meg L. E.-re. De a többiből, aminek a meglátását L. P. kilátásba helyezte, mélységesen elegem lett. És a levélben foglaltak a fél éves kallódás alatt el is évültek.

CSERÉPTÖRÉS, CSERÉPTÖRÉS, kiabálta bennem a gyerekkoromból megmaradt hangom, pedig akkor még a Cseréptörést nem is olvastam, mert csak később jelent meg. De ebből a későbbi időből is visszahatottak az olvasottak az eseményekre: a gyerekkoriakra, a későbbiekre, a megjelenésekre, a meg nem jelenésekre. Mert hát egyidős vagyok L. P.-rel, s időnként úgy éreztem, hogy az én szabad csatangolásaimat, a mi bandázásainkat is átélte egy jóval kijjebbi, de szintén Duna melletti kerületből, évre-hónapra, tanévekre, szünetekre vonatkozóan majdnem ugyanúgy. De persze mégsem ugyanúgy. Ő például nem írta, hogy Hekus Döncitől rettegett volna, bár emlegette, de én hosszú ideig minden lefekvés előtt benéztem az ágyak alá, mert a Magyar Nap című újságban benne volt, hogy a börtönből megszökött, lemászott az ereszcsatornán. És ettől az összes gumicipőben járó settenkedő bemászhatott a nyitott ablakunkon, belopózott az ajtón, amikor nem figyeltünk. Mire besötétedett, már ott lapultak az ágyak alatt. Szorongásaim nagyobbak voltak, mint Lengyel Péteréi.

Szerkesztőségekhez aztán már nem küldtem semmit. A városunkbeli fiatal írók társasága rátarti, harcias ifjakból állt, akik egymással is vetekedtek, és fúrták egymást. Ahogy a csendes éveim teltek, egyre túlkorosabbnak éreztem magam, és az évek ellenére mintha Hekus Dönci visszajött, utánam jött volna a messze városba is, láthatatlan módon, amorf kiterjedéssel, ó, már nem is akart az ágyak alá bújni. Tudtam, hogy ide már ördögűzés kell, egy figyelmes, avatott ördögűző, aki érti az emberi, ördögi és talán még az ezek fölötti dolgokat is, tudja az elmondhatóság mikéntjeit és határait, és képes az önköréből kifelé is nézni.

Ördögűzőmnek Mészöly Miklóst kértem meg, akit személyesen nem ismertem, de az írásait nagyon. Éreztem, hogy ő tud szikáran szigorú lenni: ha kell, az ördög fejére üt, ha kell, az enyémre. Úgy bíztam a véleményében, mint azéban, aki az utolsó ítéletet mondja.

Nem mondom, hogy hamar jött a válasz, de hát én már edzett voltam, azt a gondolatomat is túléltem, hogy az írásaim szóra sem érdemesek.

De Mészöly Miklós úgy ítélt, hogy igenis érdemesek, mert nemcsak elküldte azokat a Jelenkorhoz, hanem bemutató szavakat is írt, szép szavakat. Ilyeneket: „Lebilincselő érettség.” „Igazi, hiteles próza.” „Felidézéssé forrósítás.” „Fűszerező irónia.”

És ezek a szavak a szorongásokat lehelő, teli tüdővel fújó ördögöt tényleg fejbe verték. Mészöly Miklós tudott ördögöt űzni. Még a gyerekkor fekete éjszakáinak Hekus Döncije is elpucolt a régi ágyak alól.

És ezzel a Jelenkor olvasóinak be is lettem mutatva 1985 áprilisában. Ennél szebben és jobban bemutatkozni nem tudok. (Ízlésem sem engedné.) Ennél rosszabbul (isten ments, rosszabbnak) nem akarok.

Óvónőként dolgoztam harminc évig. A kisgyerekek világlátása majdnem olyan, mint Ádámé lehetett, amikor az Isten lelket lehelt belé. Új a világ, új maga az ember is, a világot is tanulni kell, meg önmagát is. Önmagát a világban, a világot önmagában. Meglepő eljátszásokat, lerajzolásokat, újraalkotott élettöredékeket láttam és hallottam. Több volt, mint tanulságos.