Wirth Imre: – 2019. május 9-én vettem fel az első beszélgetést Takács Zsuzsa lakásán, amit azóta még 17 hangfelvétel követett, többnyire 1-2 óra hosszúságúak, a délutánok évszakokkal változó fényviszonyai és a pandémia meg-megakasztó ritmusára, amit az 56-os villamos megbízhatóan ismétlődő csörömpölése tagolt lélegzetvételnyi szünetekre. Szükségem volt a lélegzetvételre és a szünetre is, hiszen nem csak én kérdeztem, hanem idővel megéreztem a felém irányuló figyelmet is, amire oly gyakran méltatlannak éreztem magam.

Három év labirintusa ez a 17 hangfelvétel, amit a PIM Médiatára[1] őriz – ebből az alkonyi bolyongásból hozunk most felszínre egy-egy szerkesztett részletet.

Takács Zsuzsa: – Egy-egy beszélgetésünk során gyakran érzem úgy, hogy meg kell magyaráznom, miért írok. Tisztáznom kell azt is, hogy a szövegeimben ki beszél. Tudom, hogy vannak költők, akik több személyben léteznek, különböző figurákat szólaltatnak meg, akik mind az ő szerzői énjei. A legismertebb közöttük a portugál Fernando Pessoa, akinek az egyik, sajnos a számomra nem is a legizgalmasabb, teljes kötetnyi „bukolikus” énjét én fordítottam magyarra. A leginkább rávalló, modern ópiumszívó önazonos verse azonban szintén nekem jutott. Szerencsémre én nem vagyok narkomán, bár a több személyben való létezés mámora nem idegen tőlem. Kezdem tehát rögtön a Pilinszky-bevezetővel, amelyet a Költők egymás közt című antológiában (1969) szereplő verseim elé írt, látnoki és elismerő bevezető volt, de mégsem örültem neki. Két dolgot emelnék ki – írja Pilinszky –, hangjának tisztaságát és egyfajta tétovaságát, mely azonban sose hagyja eltéríteni magát. Úgy hittem, hogy nem tétován, hanem épp élesen fogalmazok, gondoltam. Szerettem volna, ha verseimben ráismer a hatásra, amit ő gyakorolt rám, de ilyenről szó sem esett. De hadd tegyem hozzá azonnal a szívemnek és hiúságomnak annyira jóleső sakkjátszma-hasonlatot is: Minden igaz költészet kívülről megragadhatatlan, egyszeri sakkjátszma, mit csak utóbb értékelhetünk. Ami bizonyosat a nyitás után mondhatunk, hogy a játszma valódi... egy valódi költészet széles és gazdag kombinációit rejti magában. Nem sokkal azután, hogy megkaptam a bevezető szövegét, Weöres Sándor üzent, hogy verseim ismeretében szívesen bemutat az olvasóknak, ahogyan Oravecz Imrét és Beney Zsuzsát is bemutatta. Elbizonytalanodtam egy pillanatra, hiszen Weöres a legnagyobbak egyike, ráadásul híres átváltozóművész, de azonnal el is hessegettem a gondolatot. Most megilletődve látom, hogy Pilinszky mennyire világosan látott engem.

– A „bukolikus” én tisztaságában és tétovaságában – ha már ez a csoda megtörtént, hogy Pilinszky mutatta be annak idején – nekem ott van a gyermek szeme, a gyerekkor ős fás rengetege, amiről Pilinszky is annyit írt.

– Ahhoz hallani kell a gyerekkor fáinak a zúgását. Tizenkét évvel ezelőtt járt nálam egy újságíró és egy forgatócsoport. Két napon át tartó születésnapi tévéfelvételt terveztek. A második napot a Normafánál töltöttük. Az újságírónőnek szemmel láthatólag fogalma sem volt róla, hogy mit kérdezzen. Meséljen a gyerekkoráról, javasolta. Kinek nincs gyerekkora és kinek nincsenek első emlékei? – bosszankodtam, de azért belekezdtem. Elmondtam, hogy sokat álmodom, és le is írom szövevényes álmaimat. Hogy első gyerekkori emlékemet is egy álom őrizte meg. Hozzátartozik a történethez, hogy ’44-ben a Lakatos-kormány idején apámat kinevezték Szolnok polgármesterének. Birtokomban is van a Nemzeti Jövőnk című szolnoki lapban 1944. szeptember 15-én (azaz a nyilas hatalomátvételt pontosan egy hónappal megelőző) lapszámban megjelent, a kor hivatalos, irredenta és félnyilas hangvételétől annyira elütő hangú, az emberi méltóságról szóló bemutatkozása. Megindít, ahányszor újraolvasom. A nyilasok hatalomra kerüléséig éltünk apám szülőföldjén, a Felvidéken, a Kassa környéki Jászón. Apám legidősebb nővérénél laktunk, apám csak a hétvégeken járt hozzánk haza. Anyám szoros testközelében töltöttem tehát az időt, az ő szemével láttam a világot. Szegénykémnek biztosan nem volt könnyű apám nélkül, falusi környezetben, Budapesttől távol élnie. Apám másik nővére, aki imádta a szenzációt, elhíresztelte a faluban, hogy anyám lelenc volt – József Attila megfogalmazásával élve –, pedig csak árva volt. Anyám napokig sírt a pletyka miatt. Egyik első emlékemben vele sétálok egy hosszú, alkonyati fasorban, talán éppen a tóparton. Késő délután van, éppen megy le a Nap, a fák, a jegenyék hosszú árnyékot vetnek. Egyszóval, mesélem, sétálunk egy alkonyati fasorban, és arra gondolok, hogy lesz idő, amikor anyám már nem lesz. Hullik a könnyem. Ne ilyen szomorú történetekkel kezdjük! – szakított félbe a riporternő. Elállt a szavam, úgy gondolta-e, hogy háborús gyerekkoromból ennél vidámabb történetet fogok mesélni?

– Utólagos visszavetítés ez, hogy „hullik a könnyem, hogy ő nem lesz”? Megfogalmazódhat ez egy gyerek részéről ilyen korán, mint sejtés, sejtelem?

– Tele voltam halálsejtelmekkel, ahogyan korán elárvult anyám is. A születésem utáni évben tört ki a háború, minket Magyarországon egyelőre csak az előszele ért, de átrendezte máris családi viszonyainkat. Engem az anyám árvaságában való osztozás szándéka vezérelt, és rendkívüli szépsége lenyűgözött. Apám szemével láttam őt, szinte szerelmes voltam belé. Ahogyan apám, szerettem volna én is kárpótolni, kijavítani, megváltoztatni visszamenőleg mindazt, ami vele történt.

– A veszteség- és bűntudat, az áldozathozatal a katolikus hagyománynak is szerves része…

– Igen, biztosan befolyásolt a családi tradíció, gondolkodásmód. De mélyen belém rögződtek legkorábbi irodalmi élményeim, az esti meseként felolvasott Jancsi és Juliska vagy Gyulai Pál Éji látogatás című szentimentális verse, amit anyám emlékezetből tudott. Belém ivódott, nem véletlenül, a cserbenhagyottság, a megjelöltség és a halálközelség tudata. „Három árva sír magában, / elhagyott, sötét szobában / Zivataros sötét éj van / édesanyjuk kinn a sírban” – így kezdődik a Gyulai-szöveg. Anyám szépcsengésű, szomorú hangja, amit nyilván a születésem előttről, magzatkoromtól ismertem már, örökre velem maradt. Rettegésemre a feloldást egy tízéveskori álmomnak köszönhetem. Anyámnak rettenetes migrénjei voltak. Iskoláskoromban gyakran ültem a félhomályos szobában mellette, cserélgettem a borogatást a homlokán. Tízéves korom táján tehát azt álmodtam, hogy meghalt és eltemették. Kilopództam a temetőbe. Körmeimmel előástam a földből, beletekertem kisgyerekkori takarómba – emlékszem a bordó, barna és fehér kockákra –, addig ütögettem, dörzsöltem, míg felengedett testének merevsége. Az álom szembenézés és leszámolás lehetett, első leválási kísérletem tőle.

– De ez már a háború után volt.

– Igen, persze. A háború bizonyos mozzanataira viszont 5-6 éves koromtól emlékszem. Például, hogy apám egy teherautóval jött értünk, hogy Jászóról hazaköltöztessen Budapestre. Az országút szélén hosszú, szakadozott sorokban menekültek az emberek. Apám útközben valahol megállíttatta a teherautót, szólt a sofőrnek, hogy vegye fel az időseket és a gyerekeket egy-egy kísérővel. Az autót nem lehetett újraindítani, kiderült, hogy mindenki felkapaszkodott. Apám leszállt, neki kellett döntenie, hogy ki menjen és ki maradjon. Ha beleképzelem magamat a helyzetébe, beleborzongok. Pest határánál utasaink leszálltak, mi pedig tovább mentünk, de megálltunk újra, amikor feltűntek Budapest sötét, magas, komor, fenyegető házai. Csak Pestre ne! – zokogtam kétségbeesetten. Apámék elbizonytalanodtak, hogy a gyerek előérzete talán nem csal, és jobb volna vidéken maradnunk valahol, de rövid tanácskozás után elindultunk mégis. Nem is a haláltól tartottam, azzal már rég kibékültem, hiszen úgy hittem, hogy mindnyájan a mennyországba kerülünk. (Csak zárójelben: nem gondolkodott másként az öcsém sem, aki a háború után, 1946-ban született, akinél angyalibb lényt nem ismertem.[2] Mint utóbb kiderült, hármunk közül ő volt a leginkább veszélyeztett is.)

– Angyali és veszélyeztetett? Mit ért ezen?

– Veszélyeztetettségéről hadd beszéljek majd későbben. Ötéves korában írott első s egyben utolsó versét viszont idézem, hiszen az az életről és halálról szól. (Pontosan emlékszem a dülöngélő csupa nagybetűjére: „Öröm a szeretet / öröm az élet / öröm a halál. / Ha élsz a földön szeretnek, / ha meghalsz, az égben szeretnek, / ha meghaldokolsz (sic) / a halál az élet és a gyöngyvirág szeret. Halál is szép, élet is szép. Az életnek ugyanolyan joga van az embert megteremteni, mint a halálnak elpusztítani.” A gyöngyvirág természetesen anyám kedvenc virága volt. A jogra való hivatkozás pedig apám foglalkozására.

A legrejtőzködőbb a testvéreim között én voltam, hosszan emésztettem magamat mások balsorsán. A háború után az éhező és fagyoskodó Budapestről anyám tanyára vitt minket háztartási alkalmazottunk, pesztonkánk, Deák Marika szüleihez. Apám vizsgálati fogságban volt Szolnokon, és a Népbíróság döntésére várt. Három-négy hónapig lehettünk Jakabszálláson. Anyám nem merte megmondani nekem, hogy hajnalban elutazik, és minket otthagy. A nővérem tudta, és bízott az ígéretben, én viszont biztos voltam benne, hogy örökre otthagyott. Akkor jöttem rá, hogy a Jancsi és Juliskát nem véletlenül akartam hallgatni esténként, hogy készültem jó előre. Amikor a hosszú vizsgálati fogság után megérkezett apám felmentésének híre, anyám eljött értünk, és hazavitt mind a hármunkat. Hamarosan megjelent apám is, több hónapos bozontos szakállal a börtönőr, Bálint bácsi baráti kíséretében. Csak látni akarta a kis család örömét, magyarázta, majd illendőképp elbúcsúzott. Nehezen tudtam megbocsátani anyámnak száműzetésemet, sokáig gyanakodtam, hogy ő a mostohám, hiszen otthagyott minket, ahogyan a Grimm-mese gyerekhőseit a szülők. Kereszt­kérdéseket tettem fel neki, mindenre megfelelt, de hiszen be is tanulhatta, gyötörtem magamat. Világosan emlékszem arra a pillanatra, amikor rájöttem, hogy mégis édesanyám ő. Egy nagycsaládi összejövetelen számtalan unokatestvéremmel, amikor éppen a hol az olló, komámasszony?-t játszottuk, fától fáig rohangáltunk a kamaraerdei ház óriási kertjében. Hirtelen meghallottam a magzatkoromtól ismerős, édes hangot. Vacsora! gyerekek!, kiáltott. A visszatalálás, a ráismerés pillanata volt ez, odarohantam anyámhoz és hevesen átöleltem.

[...]

(Bélyegkép: Valuska Gábor)