Kemény István írásai a Jelenkor folyóiratban>

 

 

Melhardt Gergő: – Hat olyan írást találtam – lehet, hogy van több is –, amit vagy te írtál Téreyről, vagy ő írt rólad.

Kemény István: – Te vagy képben.

– Időben előbb van az a három, amit te írtál őróla, és aztán jönnek azok, amiket ő írt a te könyveidről. Megjelent egy kritikád ’93-ban Térey második kötetéről, A természetes arroganciáról, aztán egy rövid ajánló a Tulajdonosi szemléletről ’97-ben, és a 2003-as Sonja útjáról is írtál.

– Volt még egy 2003 őszén, amikor Téreyt fasisztázni próbálták a Sonja útjával kapcsolatban. Erről írtam egy rövidet a Magyar Narancsban.

– Térey pedig írt A néma H-ról egy hosszabb kritikát, ami igazából az egész addigi költészetedről szól. Aztán a Lúdbőrről 2017-ben. És idevettem a Boldogh-ház. Kétmalom utca egy részét is, ahol K. monogram alatt – úgy gondolom – rólad van szó, B. alatt pedig Harcos Bálintról.

– Igen, és valószínűleg még többet is írt volna rólunk (is), ha be tudja fejezni a könyvet.

– A Lúdbőrről szóló kritikában, ami inkább esszé, leírja a megismerkedésetek történetét. Elküldte neked az első verseskötetét, a Szétszóratást 1991-ben.

– Igen. Aztán leültünk a New York kávéházban, beszélgettünk a könyvről. Így lettünk barátok.

– Elég nagy volt a korkülönbség köztetek.

– Majdnem kilenc év.

– Akkoriban hogy gondolkodtatok a generációkról? Úgy éreztétek, hogy egy nemzedékhez tartoztok? Milyen nemzedéki narratívátok volt?

– Hát, ez billegett. Mert persze, hogy voltak narratíváink, elképzeléseink a nemzedékünkről és annak a határairól, főleg neki, meg nekik, Poós Zoltánnal és Peer Krisztiánnal, ők hárman együtt mozogtak éveken át. Én egy szűk félgenerációnyival idősebbként félig-meddig fértem ebbe bele, de kívülről valószínűleg egy nemzedéknek látszottunk. Nekik (’92 táján?) volt egy tervük, illetve ez nem csak terv volt, mert meg is valósult: megalapították a Kurzus nevű csoportot, ami korosztályi alapon szerveződött: a ’66-ban születettekig lehetett valaki tag, és lettek is vagy öten-hatan. A Kurzus talán egy-két évig létezett, de arra nem emlékszem, hogy lett volna valami különösebb közös, megfogható produktuma.

– És ők hárman csinálták a Nyelvterület rapzenekart is.

– Igen, Poós, Peer és Térey, de az jóval később volt, 2000 táján.

– Uj Péter írt egy cikket a Nyelvterületről a Népszabadságban, amiben az áll, hogy te is írtál rapszöveget. Ez igaz?

– Hát, próbáltam. Az összegyűjtött verseimbe végül is bevettem az egyetlent, ami végig lett írva. De én nem rappeltem. Úgy emlékszem, még hívtak is a Nyelvterületbe, de ezt elhárítottam, mert teljes képtelenség lett volna. Nem tudok beszélni, artikulálni se rendesen.

– És ők hogyan rappeltek? Hogy kell elképzelni ezt a zenekart?

– Nekem bejött. Volt valami alap, egy DJ alátette a zenét. De azért nem volt túlkörítve. Kiálltak, külön-külön és együtt is, és mondták.

– Értékelhető volt mint művészeti projekt? Vagy mint vicc?

– Valahol a kettő között, azt hiszem. Piszok jó, mondhatni zseniális szövegek voltak, és lubickoltak benne. De távol áll tőlem a rapkultúra diskurzusa, szóval nem tudom igazán megítélni, se akkori, se mai fejjel. Nem tudtam akkor se és ma se, hogyan kell „helyesen” rappelni – mert ez távolról sem csak a szöveget jelenti. Volt és van a rapperségnek egy elég szigorú hierarchiája, amibe a kívülálló csak annyira láthat bele, mint a gengszterek életébe. Szóval lehet, hogy ők még akkori szemmel nézve is helytelenül rappeltek, de maguk a szövegek alighanem ma is (Térey szóhasználatával) „makulátlanok” lennének. És úgy emlékszem, volt az egésznek egy vidám, üde kisugárzása – na nem a témák vagy a hangvétel üdesége miatt persze, hanem az önkifejezés öröme miatt. Egyébként Térey nagyon is tisztában volt mindenféle trenddel, és napra-, sőt: percrekész volt mindenféle mainstreamben, és ugyanez érvényes Poósra és Peerre is, tehát nagyon tudták, mi az, hogy rapper, ki számít annak és ki nem, ki a valódi májer és ki a mű-, és eszük ágában sem volt azt játszani, hogy ők valódi rapperek, vagy hogy rapperebbek annál, mint amennyire rapperek. Térey Ganxsta Zolee-t és a Kartelt egy időben nagyon szerette, állandóan idézte (elég idegesítően), de volt valami irónia is abban, ahogy felstilizálva beszélt róluk, hogy ők a bölcsesség és az életismeret kútfői és hasonlók. Szóval soha nem lehetett tudni, ha a rapről volt szó, hogy egészen komolyan gondolja-e, de a viccnél biztos, hogy komolyabb volt. Tényleg bírta a Ganxstáékat. Ez olyan ’94–95–96 táján lehetett. És még évek teltek el ezután addig, hogy megérett az idő a Nyelvterületre.

– Menjünk vissza oda, hogy 1991 van, Térey elküldi neked a kötetét, megismerkedtek. Az ez utáni időről azt írja, hogy a New York kávéházba jártatok, és ott írtatok. Ezt tényleg úgy kell elképzelni, hogy leültetek, reggel vagy délután, és ott dolgoztatok?

– Ezt Bartis Attila kezdte. Ő kezdett el a New Yorkba járni, miután áttelepülésre kényszerítették az édesapjával együtt Erdélyből ’84-ben. Benne nagy nosztalgia élt a klasszikus, háború előtti kávéházi élet után, a New Yorkot pedig, azt hiszem, az elvett otthon helyett is használta. Miután vele megismerkedtem, én is évekig jártam oda. Sokat üldögéltünk ott ketten, később Poós Zoli is gyakran jött. Néha a Sárvári Kört is itt fejezte be a társaság egy-egy csütörtök este. János ’91-ben csatlakozott, de akkortól fogva már ő volt az, aki tényleg otthonaként élt a kávéházban. Ő vette ezt olyan komolyan, mint Attila.

– És ott is írtatok?

– Igen, Attilának volt egy asztala a lépcső egyik oldalán. Én használtam a túloldali asztalt, bár nem voltam ott minden nap. És a kilencvenes évek elejétől lassan ki is szálltam a dologból, mert már nem fért bele az időmbe, megszületett az első lányunk, sőt, addigra már Attila is kevesebbet járt, neki is megvoltak a gyerekei. Lehet, hogy ekkoriban már János volt ott a legtöbbet. Kimondottan jól állt neki a New York. Biztos, hogy sok versét írta ott. Munkahelyként is használta. Akkoriban volt nagy kedvence Szomory Dezső.

– Nem volt ez kicsit anakronisztikus?

– Dehogynem. Azokban az években a New York kongott az ürességtől, csak esténként lett legfeljebb félház, amikor turistacsoportoknak volt vacsora nótaesttel. De azért nagyon komoly hely volt: Európa legnagyobb kávéházának épült, és talán mindmáig az is maradt. Egy évszázadnyi történelme volt, nagy hagyományai, irodalmiak is, és ezeket még akkoriban is tisztelték a pincérek. Például ha az ember pár évet ült ott, egyszer csak a főnök behívta az irodájába, és adott neki egy kártyát, amivel 40 százalék kedvezmény járt. Egy negyven forintos (állati drága) kávét 24 forintért kaptunk. Ilyen törzsvendégkártyája Jánosnak és Zolinak is lett egy idő után.

– A kilencvenes években Térey könyvei kapcsán folyton visszatérő állítás, hogy ő a te költészetedet folytatja, vagy legalábbis hogy nagyon erős hatásod érződik a szövegein. Aztán később már mint Kemény–Térey-kör írnak rólatok, mint akik közösen hatnak a fiatalabb szerzőkre.

– Eleinte az volt a szlogen, hogy „ezek” mindent tőlem nyúlnak. Ez baromi idegesítő volt, mert nyilvánvaló, hogy egy ilyen helyzetből csak rossz jöhet ki. Jött is. Pár év múlva olyat is hallottam, hogy én volnék Térey Keresztelő Jánosa, ami még nagyobb hülyeség.

– De abból a szempontból nem véletlen, hogy ilyeneket írtak, hogy együtt dolgoztatok, megmutattátok egymásnak, amit írtatok, gondolom.

– Persze, gyakran. De más az, hogy az ember valakivel együtt mit csinál, vagy milyen viszonyban vannak egymással, és hogy ez milyennek látszik kívülről. Volt egy-két szlogen, azokat variálta a közeg.

– Nem tudom, akkor mennyire voltak szervezett keretei annak, hogy fiatal szerzők egymás műveivel foglalkoznak. Most van számos műhely, alkotótáborok stb., de ha jól sejtem, a kilencvenes években ezek sokkal informálisabbak voltak.

– Sok nem volt. De a nyolcvanas évek elejétől a kilencvenes évek közepéig létezett a Sárvári Kör, ami a sárvári diákíró-pályázat meghívottjaiból alakult, és csütörtök esténként az Almássy téren találkoztunk (Vörös István, Kun Árpád, Tóth Krisztina, András László, Poós, Peer, Bartis Attila és még sokan az idők során). Ide Térey is eljárt ’91-től. Visszautalva az előző kérdésedre: amit a Körben csináltunk, azt lehet a leginkább „együtt dolgozásnak” nevezni.

– De Térey nem volt a sárvári diáktalálkozón, ugye?

– Nem volt. Sajnálta is, hogy náluk, Debrecenben a gimnáziumban nem hirdették meg, nem tudott róla.

– Térey egy-két évig dolgozott a Cosmopolitannél olvasószerkesztőként. De utána, amikor már nem ezt csinálta, akkor miből élt? Általánosabban is kérdezem: tényleg meg lehetett élni a kilencvenes években a publikációkból vagy ösztöndíjakból? Ez ma elképzelhetetlen.

– Nem tudom. Illetve nem emlékszem. A Cosmopolitanhez speciel engem hívtak, de nem vállaltam, és javasoltam Jánost, aki aztán remekül bevált, de egy idő után mégis elege lett a dologból. De őt se vetette föl a pénz. Egyébként azt hiszem, tudott bánni
a pénzzel. Amíg egyetemre járt, ösztöndíjat kapott, és az anyukája után árvaellátást. És azért nem elhanyagolható az sem, hogy tényleg nagyon sokat publikált, és mindig rajta is volt a honorok behajtásán, hogy tényleg kifizessék. De akkor is ugyanaz ment, mint ma, egy költőtől minden interjúban vagy minden második beszélgetésben megkérdezték, hogy meg lehet-e élni a költészetből. Hát nem lehet megélni. Illetve kivételként, nagyon-nagyon keveseknek. De azt hiszem, Térey elég közel volt ehhez, mert sokat írt, és azokat mind közölte. A publikálás nagyon fontos volt neki, azt abszolút az alkotás részének tekintette. Követte a művei sorsát is, rászánta minden könyvre, minden versre a megfelelő mennyiségű időt és munkát, gondját viselte mindegyiknek, figyelte az utóéletüket.

– 1997-ben jött ki a novelláskötete, a Termann hagyományai, amiről sokan azt írták akkor, hogy a szereplők álnéven szereplő valós figurák a pesti irodalmi életből, és beazonosíthatók. Térey is megerősítette, hogy ezekben a szövegekben vannak önéletrajzi dolgok, és hogy Termann önéletrajzi alteregó. Neked is az volt a benyomásod, hogy ez a kötet megmutatja, milyen a fiatal művészek élete? Volt benne érezhető valóságreferencia?

– Volt, persze. És stilizáció is. Egy idealizált művészközegről szólt, amit a téreys nyelv elkülönített, elemelt a jelentől, de a múlttól is.

– Tudtátok, hogy ki kicsoda?

– Igen. De azért azok a figurák több emberből vannak összerakva, és egyik sem egy az egyben valaki. Ebből a novelláskötetből jó pár sztorit János éveken keresztül mesélt, például azokról, akikkel együtt lakott, amikor följött Pestre. Elég sok embert ismert. Volt egy vecsési társaság, akik rendszeresen összejöttek, és rettentő módon részegeskedtek. Nem emlékszem, honnan volt a barátságuk Jánossal, de az a csapat befogadta.

– Nem irodalmi emberek.

– Nem, de őt nagyon respektálták. Egy idő után hihetetlenül tisztelték, hogy ő a költő, de jó fej költő. Ez is egy külön társasága volt, meg azok is, akikkel a lakást bérelte. Nem feltétlenül voltak átfedések a társaságai között. Több baráti körben mozgott, volt honnan összeszednie a buliélményeket, amik a novelláskötetben vannak.

– Térey azt is írja, hogy sokáig regényt akart írni, és annak romjaiból lett ez a novelláskötet.

– Éveken át írt egy regényt, mutatott is belőle részleteket. Ezek nagyon jól hangzottak, csak valahogy nem álltak végül össze neki. Egy alter, kissé apokaliptikus, Budapest-szerű világban játszódott az a regény. De azt hiszem, hogy amiből végül a novelláskötet lett, az egy másik tervezett regény… Talán más többet tud erről, mint én.

– Ezeket a novellákat le szokták sajnálni, de szerintem egyáltalán nem rosszak. És van köztük mondjuk három, ami nagyon jó.

– Nekem is úgy rémlik halványan. Nagy feelingjük (fíííííling, ahogy János mondta ki ezt a szót, igen gyakran) volt egyenként és külön is.

– A Paulusról meg – hogy kicsit továbbmenjünk az időben – azt szokták mondani, hogy a Ke­menszky nevű szereplő a te nevedet rejti.

– Igen. Akkoriban nagyon szoros kapcsolatban voltunk, amikor a Paulust írta. Ami „rólam” ott van, az össze van rakva az addig elmúlt kilenc-tíz év együttes kalandjaiból, közös utazásokból. Voltak városai, amiket egy-egy korszakban nagyon szeretett, és mindig azokról beszélt. Varsó, Drezda és ilyen volt Königsberg, vagyis Kalinyingrád, ami ma Oroszországhoz tartozik.

– Ott van vége a Paulusnak.

– Igen. 2000 őszén voltunk Litvániában együtt. Kalász Orsolya (aki csodálatos – de sajnos már régóta csak németül író – költő, és a fele kortárs magyar költészetet lefordította németre, és rengeteget fordított Téreytől is) abban az időben Vilniusban élt, és meglátogattuk Jánossal. Orsi egy ottani ismerőse segített, hogy átmehessünk Kalinyingrádba, ami nem volt egyszerű, mert orosz vízum kellett, és helyi protekció, meg nem tudom, még mi minden. Emlékszem, ahogy megyünk autóval, János, Orsi, én meg egy litván srác
a tengerpart felé, ő vezet, és egész úton nem jön le a füléről a telefon, oroszul tárgyal a különféle potentátokkal, hogy legyen vízumunk, mire Klaipėdába érünk. Ott aztán elvitt a nagytestű, nyájas, de jó szúrós tekintetű orosz konzulhoz, aki végül rányomta a pecsétet a papírjainkra, úgyhogy mégsem kellett dolgunkvégezetlenül visszaautóznunk Orsiékkal Vilniusba, hanem elköszöntünk, fölszálltunk a buszra, és elindultunk a turzáson, ami egy keskeny, sok kilométer hosszú, fenyvesekkel és homokkal borított földnyelv, egyik oldalán a Balti-tenger, a másikon egy nagy, tószerű lagúna. Thomas Mann is itt élt és írt egy időben (János mesélte ezt is persze). A turzáson volt a határállomás, ott jutottunk be a kalinyingrádi orosz exklávéba. És aztán napokig odabent voltunk Jánossal. Vezetett sivár helyről sivár helyre, mutatta, mi hol volt a szőnyegbombázás előtt, amikor itt még Königsberg volt, és hogy egy-egy szovjetkori, de máris lepusztult üzemcsarnok vagy egy nyomasztó panelizékkel telerakott környék vagy akár egy tar pusztaság helyén mi állt, amikor még Kant élt itt.

– Láttátok a Szovjetek Házát is, ezt a híres H alakú épületet, ami a Paulus végén felrobban?

– Igen. János azt is ismerte, mert Kalinyingrádról is vágott mindent, nem csak Königsbergről.

– Szerintem ez még most is áll.

– Lehet. Térey tudná. Építész akart lenni eredetileg, ezt sokszor mondta. A regényben Kemenszky lett az építész, az én „alteregóm”. Ez annyiban passzol is, hogy én is szeretem az épületeket, érdekel az építészet, ha nem is olyan szinten, mint Jánost.

– Milyen volt akkoriban Kalinyingrád?

– Elég ködös az egész. Inkább csak a hangulata rémlik. A pályaudvar, homlokzatán a nagy vörös csillaggal, a sivár kilátás a szállodából, egy Depeche Mode-klip a tévében (János nagyon örült, hogy végre megint van új számuk, kedves együttese volt) és a vég nélküli gyaloglások. És a folyamatos enyhe feszkó, hogy ki is kell majd innen jutnunk. Semmi üzenetváltásra nem volt mód, telefonálni nem lehetett onnan. Olyan volt a kalinyingrádi területen lenni, mint egy dobozban, mintha mi lettünk volna Schrödinger macskái: nem tudni, milyen állapotban kerülünk elő a dobozból. Elképesztő sörök voltak. Egy bornál jóval erősebb sörre emlékszem, Pribaltijszkaja vagy ilyesmi volt a neve. Pár nap múlva aztán fölültünk a vonatra. Ez egy orosz vonat volt, ami Oroszországból Oroszországba tartott, és közben átment Litvánián. Benne volt a pakliban, hogy majd kifelé szőrözni fognak a határon, mert gyanúsak leszünk, mit kerestünk odabent, elvégre nem jártak oda turisták, viszont Kalinyingrád orosz flottabázis. Esetleg végig figyeltek minket? De semmi ilyesmi nem lett. Vagy két szakasz haditengerésszel utaztunk együtt. Nem sokkal azelőtt, 2000 nyarán süllyedt el a Kurszk nevű atomtengeralattjáró, és az volt a gyanúnk, hogy azzal összefüggésben utaztatják őket. Jól elvoltunk velük, adtak nekünk vodkát, pedig már amúgy se voltunk józanok… Úgyhogy elég ködös ez az út.

– Térey akkor már tudta, hogy ez a helyszín benne lesz a Paulusban?

– Szerintem igen. Az utazásunk előtt egész nyáron írta a regényt, és utána folytatta. Egyszer mindenképpen el akart jutni Kalinyingrádba, és ha már szinte véletlenül úgy alakult, hogy Vilniusban vagyunk, akkor nem engedte ki a kezéből a lehetőséget. Nekem is volt kedvem megnézni, de János teljesen rá volt kattanva.

– Máshova is utaztatok együtt?

– Volt egypár alkalom. Például Erdélyben, Bartis Attila házában, Szárhegyen voltunk vagy egy hetet. Meg különféle irodalmi utak, felolvasások.

– A Paulus egy másik helyszíne, Drezda jut eszembe, ott játszódik egy fontos jelenet Pál és Kemenszky között. Ott is voltatok együtt?

– Igen. Az meg úgy volt, hogy nekem ’99 késő őszén lett egy másfél hónapos ösztöndíjam Németországba, és ő annak a végére jött ki. Drezdában találkoztunk, és ott voltunk pár napot. Keresztül-kasul mászkáltunk, a Königsberghez hasonló, csak kevésbé lepusztult panelháztömegben, és János itt is egyfolytában mutogatta, magyarázta, hogy mi volt itt a szőnyegbombázások előtt. Mindent tudott a városról. Ez decemberben volt, hidegben. Egy este azt mondta, hogy egy épen maradt templomot még muszáj megnéznünk, menjünk, menjünk ki, de valahova nagyon messze. Rohadt hideg volt, nem volt kedvem, de nem lehetett neki ellentmondani. És mentünk, mentünk végtelen lakótelepeken, és még mindig nem értünk oda, nem is volt biztos, hogy jó felé megyünk. De aztán egyszer csak megtaláltuk a félig romnak látszó, kísérteties, sötét templomot. Na, ez az! Be akartunk menni, bár biztosnak látszott, hogy nem lehet, mert tényleg romos volt nagyon, de ha már eljöttünk idáig, próbáljuk meg. Körbejártuk, és meglepő módon egy ajtó nyitva volt. És akkor csoda történt, mert bent fény volt, kórus, közönség, és egy nagy zenekar kezdett éppen játszani. Valami Bach-művet adtak elő az adventi koncerten. Persze János se tudta, hogy ez lesz, de valamit megérzett. Érezte a városát.

– Érdekes, amit mondasz, hogy Térey mindent tudott a városokról, tájékozódott is olyan helyeken, ahol még sosem járt.

– Drezdáról nem esküszöm meg, hogy nem járt-e ott a Drezda-könyve előtt. De ez majdnem mindegy: ahogy Kalinyingrádról, térképek és könyvek alapján Drezdáról is tényleg mindent tudott, úgy, mintha ott született volna. Ez még egy pár várossal így volt. Berlint is kívülről ismerte, és nyilván Párizst is, kedves városa volt az is.

– Varsó?

– Tényleg, Varsóban is voltunk együtt.

– A Túlutazni Varsót című vers neked van ajánlva.

– Aha.

– Mikor voltatok Varsóban?

– Úgy emlékszem, ott csak egyszer jártunk közösen. A Varsó-kötete után sok évvel, 2000 után valamikor. Ellenállhatatlanul vonzódott az elpusztult városokhoz. Varsót is rommezőből építették újjá. Ott is végigvezetett. Szerintem A valóságos Varsó kötet előtt nem járt ott, Varsó neki előbb lehetett ötlet, vízió, mint valódi élmény.

– Debrecent is megmutatta neked?

– Te jó ég, nem emlékszem. Lehet, hogy nem is voltunk együtt Debrecenben. Pedig mit mutatott volna meg, ha nem azt.

– A Paulus után jó ideig nem találni nyomát, hogy közösen csináltatok volna valamit.

– Igen, kicsit meglazult a kapcsolatunk. Jóban maradtunk, de nem annyira közel. Aztán neki is lett családja.

– De 2011–12-ben, amikor a Búcsúleveled nyomán kialakult a politikai költészetről szóló vita, megint gyakran emlegettek titeket együtt. Egy kritikus szerint Térey Magyar közönyéből kiderül, hogy ő már nem szereti Kemény Istvánt. Erre írt egy rövid választ, amiben azt mondja, hogy volt vitánk Istvánnal esztétikai síkon és honpolgárként is, de szerencsésen kilábaltunk belőle. És akkoriban több helyen emlegette, hogy a Búcsúlevél milyen fontos volt neki.

– Nagyon nem szerette azt a verset. De fura ez az egész történet. Abban az évben én Berlinben voltam kint ösztöndíjjal. Megjelent a Búcsúlevél a januári Holmiban, két hónappal később fölhívott János, és ki volt kelve magából. Haragosan. Hogy hogy lehet ilyet csinálni. Nem emlékszem, mit beszéltünk, a szituáció rémlik, ahogy felhív, és hogy teljesen meglepődöm. Az indulatán. Talán ebből a beszélgetésből lett az végül, hogy írt egy verset az enyém mellé, a Magyar közöny címűt (de az is lehet, hogy ekkor az már készen volt). De elég sokat vitatkoztunk még ezelőtt az első drámáján is, amit Papp Andrással közösen írtak, a Kazamatákon. Szóval volt valami feszültség köztünk, és a Búcsúlevél miatti felháborodásában szerintem ez is közrejátszott.

– Ezt a politikaiköltészet-vitát furcsa ma újraolvasni. Mintha akkor kezdték volna feldolgozni először az irodalmárok vagy az irodalmi közélet, hogy új rendszer épül az országban, és ennek a sokkja tükröződött ebben a vitában.

– Valószínűleg így volt. Addig, évtizedeken át, ugyanez az irodalmi közélet a politikai költészet idejétmúltságát emlegette. Pedig 2010 előtt is írtak politikai verseket Magyarországon. De ekkor hirtelen fordult a (párt)politikai helyzet, lett egy ellenség és egy új helyzet, amiben már az irodalmi közvélemény szerint is szabad volt (sőt: rögtön már-már kötelező!) politikai verseket írni. De ez tényleg nagyon szemben állt a kilencvenes évek korszellemével, mert akkor még a kristálytisztán látó Petri György is nyilatkozott olyat, hogy ennek vége. Mármint a politikai költészetnek. Úgy nézett ki akkor, hogy a világ most már nagyjából megmarad olyannak, amilyen addigra lett.

– Végre nem kell a politikával foglalkoznia az irodalomnak.

– Igen, merthogy ebben az új világrendben nem lesz rá szükség. És mindent a tőke, a gazdaság meg a technológiai fejlődés határoz majd meg, és nagyjából demokrácia lesz. És ehhez nem nagyon lesz mit hozzáfűznie a költészetnek.

– Könnyen mondom ezt ma, de talán épp akkor kellett volna odaállnia az irodalomnak, és azt mondania, hogy végre lehet másképp is a politikáról beszélni, írni. Vagy arról, hogy milyen új egyenlőtlenségek alakulnak ki. És mégiscsak maffiaháborúk zajlottak itt Budapesten. Az irodalom nem vette ezt észre?

– De milyen verset lehetett volna írni a maffiaháború ellen? Áttekinthetetlen, kusza világ jött ’89 után, aminek nem volt történelmi analógiája sem, mert senki nem tudhatta, hogy mi jöhet egy megbukott kommunista világbirodalom után, mert ilyen helyzet addig nem volt soha. És jött a korai kapitalizmus, az eredeti tőkefelhalmozás. Hát, azok bizony csúnya eszközöket alkalmaztak, igen, lett maffia is. Az irodalom a szegénységről, a kisemmizettségről szólhatott volna többet (ezt magamnak is mondom). De nagyon kevesen írtak akkor az alul lévőkről, a legszebben Tar Sándor.

– A politika sem lett szebb attól, hogy nem kommunista rendszer volt.

– Nem. De elnézőbb is volt az ember a politikusok iránt. Az a fajta profizmus, ami ma minden falusi polgármester-helyettesben készségszinten megvan, abban az időben alig létezett, és ezért mindenkinek el lehetett nézni majdnem mindent, mert hát igazából művész volt, vagy irodalomtörténész, mielőtt vállalta a miniszterséget. (És ezt nem iróniából mondom, ez akkor tényleg vállalás volt.) Volt egy elég általános, elég homályos, de pozitív közös jövőkép, hogy csak túl kell élnünk valahogy ezt az időszakot. Hogy most még pár évig nem lesz könnyű, de utána itt majd Hollandia lesz. Ez azóta elmúlt, de ebben a valamelyest mégiscsak optimista kilencvenes években volt fiatal Térey.

– Eszembe jut erről a cikked a Sonja útja kötetéről, amiben azt mondod, hogy Térey újabb versei a „felfutás korszakának” a termékei. A felfutáson ezt kell érteni, korai kapitalizmust, demokráciát, gazdasági fejlődést? Irodalmi piacról is beszélsz ugyanitt, meg iparról.

– Úgy rémlik, hogy itt inkább a Térey-kötetekre gondoltam, ahogy írta őket, és azok jöttek egymás után a kilencvenes években, és ennek a megkoronázása volt a Sonja útja kötet, az összes versek.

– Látod, mennyire torzít az időbeli távolság: meglátok egy ilyen szót, és egyből azt gondolom, hogy társadalmi, politikai dolgokra utalsz vele.

– Nem, nem, itt nem. Téreynek a nyelvhasználatára utaltam itt inkább, szerintem a „felfutás korszaka” inkább az ő nyelvét akarta imitálni, játék az ő stílusával. A költői habitusával. Ő valahogy úgy stilizálta fel az egóját, a költői életútját monumentálissá (némi öniróniával), mintha a verseskötetei egy nagyszabású makrogazdasági folyamat állomásai volnának, ahogy mondjuk az autóipar épült ki akkoriban Magyarországon.

– Az erős nyelvét könnyű átvenni, a kritikák is gyakran ezt teszik.

– Elképesztő tehetsége volt arra, hogy szlogeneket csináljon és hogy különös hangsúllyal mondjon szavakat. Máig is használok olyan hangsúlyokat, amiket tőle vettem át. Például hogy valami király, azt ő így mondta, kííí-rály, de ezt kottázni is kellene. Később ezt én is így mondtam, és minden barátja, és a barátai barátai is.

– Mikor találkoztatok utoljára?

– Az élete utolsó másfél évében gyakorlatilag nem találkoztunk. Nem kerestük egymást, talán az ő részéről is azért, mert megírta azt a kritikáját a Lúdbőr című könyvemről 2017-ben, amit említettél az elején, és nekem azzal bajaim voltak. De lehet, hogy ő ezen meg lett volna lepve, mert ha ő írt valamilyen könyvről, akkor többnyire így írt: enyhén finnyázva (ez is az ő szava). Szóval azt hiszem, pozitív gesztusnak szánta a kritikáját, a baráti hűség jelének, ami tudom, hogy nagyon fontos volt neki egész életében. Én pedig nem bántam, hogy nem beszélünk, mert akkor elmondtam volna neki, hogy mi a bajom a kritikájával. És azt meg minek. Vártam, hogy ülepedjen le ez a dolog, és tudjunk rendesebben beszélgetni méltóbb és sokkal fontosabb dolgokról. Ahogy ő is írja valahol, fenntartottuk a „diplomáciai jó viszonyt”. Volt, hogy láttuk egymást itt-ott, köszöntünk persze. Ő dolgozott, a családjával volt, Budán lakott, én is dolgoztam, a családommal voltam, és Pesten laktam. Benne volt a levegőben, hogy most már majd leülünk beszélgetni, de mindig csak majd, majd, majd, majd.