[...]

Számomra az úgynevezett erkölcsi dilemma évtizedekkel ezelőtt kezdődött egy kis kamrában. Ott tapasztaltam meg először a gyilkolási vágyat, amiért rögtön utána meg is büntettem volna magam, és ez volt az anyámmal való hosszú küzdelem titkos helyszíne is. De haladjunk sorrendben, már amennyire lehetséges. Ez a kamra – amely a Tékozló szeretet első oldalain is megjelenik – egy ablaktalan, világítás nélküli helyiség volt a nápolyi lakásunkban, ahol felnőttem. Raktárként használtuk, tele volt kacattal, bejutni is alig lehetett. Ha csak elsétáltam előtte, halálos rettegés lett úrrá rajtam. Olykor, ha valaki résnyire nyitva hagyta az ajtaját, hideg, DDT-szagú fuvallat áramlott ki. Meg voltam győződve róla, hogy a fuvallat egy ocsmány fenevad lehelete, amely sárga, akár a kabóca lárvája, és csak arra vár, hogy felfaljon. Ott lapult a régi bútorok, törött székek, ládák, lámpák és gázálarcok között, én azonban senkinek nem szóltam róla, bizonyára attól féltem, úgysem hisznek majd nekem. A kamrában leselkedő veszélyek titkát egy életen át megőriztem magamnak.

Kilenc-tíz éves lehettem, amikor ez a kis helyiség kiemelten fontos lett számomra. A kisebbik húgom, nevezzük Ginának, négyéves volt ekkor, és folyton ott téblábolt körülöttünk, amikor a másik, hétéves húgommal belefeledkeztünk a játékba. Hiába mondogattuk neki, hogy Gina átment a szitán, Gina átment a híd alatt – gyereknyelven ez azt jelentette, hogy nem játszhat, húzzon el, semmi keresnivalója ott –, még bosszantóbban viselkedett. Ha elkergettük, sírva futott anyánkhoz panaszkodni. Ha megfenyegettük, még jobban rázendített. Ha rásuhintottunk, ledobta magát a földre, és úgy visított, mintha levágtuk volna a karját vagy lábát. Gyakran kérdezgette, barátságos kis mosollyal, de aggodalmaskodva: én is játszom? engem is bevesztek?

Egyszer nagyon megelégeltem a dolgot, és azt mondtam tájszólásban: kéne egy kötél, van a kamrában. Vigyázat, nem azt mondtam, hogy: Gina, szükségünk van egy kötélre, menj érte a kamrába. Egyszerűen hangot adtam egy igénynek, és megjelöltem a helyet, ahonnan, ha akarja, kihozza, ha pedig nem, hát nem. A végsőkig el voltam keseredve, azt akartam, hogy a húgom meghaljon. Úgy véltem, megérdemli, hiszen folyton belerondít a játékba, születése óta ezt teszi. Megölni őt nem holmi kívánság volt, úgy éreztem, muszáj meghalnia, noha tisztában voltam vele, hogy nem ölhetem meg. Ezért is voltam annyira büszke arra a mondatra, ami olyan természetességgel bukott ki belőlem, hogy egy életre megjegyeztem. Ekkor kezdődött a szavakkal való tudatos kapcsolatom: kéne egy kötél, van is egy a kamrában. A szintaxis a gyermekre bízta, hogy maga döntse el, besétál-e a fenevad szájába vagy sem. Én azonban elejétől fogva tudtam, hogy menni fog: túlontúl boldog volt, hogy végre feladatot kapott. Az a mondat szárnyakat adott neki, miközben fedezett engem, elrejtve gyilkos vágyamat. Gina azonnal elindult, régóta vágyott erre a megbízatásra, el sem hitte, hogy teljesültek a vágyai. Attól a pillanattól kezdve megállt az idő, én pedig nem kaptam levegőt.

Megindul tehát a kicsi a borzalmak felé, futólépésben halad, attól fél, hogy a másik húgom beéri és elhappolja előle a lehetőséget. A ronda kis törpe, a két lábon járó bűz. Az anyámnak is elege van belőle, olykor ráüvölt: nem bírom tovább, mihez kezdjek veled; mindannyian nagyot szusszanunk végre, ha a sárga fenevad bekebelezi. A szörny lesben áll, mostanra egy hatalmas, áttetsző, hosszú szárnyú légyhez hasonlít. Mohón várja, hogy megtömje a bendőjét, miközben őrjöngve tombol, hogy a kamra fekete hasában kell kushadnia. Óriási csápjai vannak, az állkapcsát csattogtatja. Két Ginához hasonló kishúg is elfér a bendőjében, persze jól elcsócsálva, megőrölve. A kép láttán összeugrik a gyomrom. Szédülni és émelyegni kezdek, csikar a hasam. Nem bírom tovább, elhatározom, hogy megállítom a húgomat. Meglódulok, gyorsabb vagyok Ginánál, megelőzöm, belépek a sufniba, becsukom az ajtót magam mögött. Szakad rólam a víz, a kicsi üvölt, hogy be akar jönni, a rémülettől félig süket vagyok, a fenevad egyre közelebb jön, engem vajon ki ment meg. Meghallom anyám hangját, azonnal nyisd ki az ajtót, kiabálja, a fenevad behúzza a karmait.

Előkecmeregtem. Gina, amint megpillantott, még jobban rázendített, az ujjait harapdálta, levetette magát a padlóra és rúgkapált. Erre anyám elvesztette a türelmét, iszonyú feszült volt akkoriban. Mikor rájött, hogy a kicsit hiába csitítgatja, nekem esett: miért zárkóztam be a kamrába?, miért nem engedtem be Ginát? Azért, feleltem bárgyún, mert ez kettőnk játéka, és nem akarjuk, hogy beleüsse az orrát. Lekevert egy pofont.

Később, valahányszor elgondolkodtam azon a pofonon – már kislányként tépelődő alkat voltam –, elöntött a düh. Nem fért a fejembe a dolog. Én voltam az, aki megakadályozta – habár megérdemelte volna –, hogy a szörnyeteg felfalja a húgomat, és anyám úgy bánik velem, mintha én lennék a bűnös? Miért volnék bűnös? Mert nem akarom, hogy a kicsi tönkretegye a játékunkat? Ha ártatlan akarok maradni, el kell fogadnom, hogy a harmadik testvér boldogtalanná teszi az első kettőt? És az semmit nem számít, hogy megmentettem a haláltól azt, aki az egész családomat tönkreteszi?

Időbe telt, míg túltettem magam rajta, és ehhez az kellett, hogy a játékokat felváltó mentális színházban évekig elmonologizáljak magamban megannyi kérdezz-felelekkel.

Nem lehetséges, hogy a bűnöm azokban a szavakban rejlik, amelyek halálos csapdát állítottak a húgomnak?

De igen. Másfelől azonban ki miatt voltam bűnös?

A kicsi miatt.

Miért?

Mert olyan tolakodó természete van.

Vagyis ő már azelőtt bűnös volt, hogy én bűnös lettem volna?

Nem, de ártatlan sem volt.

És mit kellett volna tennie ahhoz, hogy megőrizze az ártatlanságát? Maradjon ki a játékból, ne rondítson bele kettőnk szövetségébe? Legyen máshol? Egyáltalán ne is legyen?

Igen, természetesen.

Az ártatlanság lényege – győzködtem magam – abban áll, hogy nem hozod magad olyan helyzetbe, amivel felbosszantod a többieket. Nehéz, de nem lehetetlen vállalkozás. Így hát alázatos csendre neveltem magam, mindenért bocsánatot kértem, a nyelvemet megfékeztem, engedékeny és udvarias voltam. Legbelül mégis gonosz maradtam. Fogalmam sem volt, hogyan csillapíthatnám le forrongó véremet, ami bármikor előcsalhatta a fúriát belőlem, és ettől pokoli kínokat éltem át. Hiszen én voltam az a kislány, aki képes egyetlen mondattal a halálba küldeni a testvérét anélkül, hogy bepiszkolná a kezét. Tudtam, hogy szavakkal árthatok másoknak, ráadásul a tehetségem is megvan hozzá, hogy szándékaim rejtve maradjanak, így a felelősség terhe is lekerül a vállamról. Gyűlöltem magam. Ártatlanságom valójában a lavírozás művészetében rejlett: gonoszságomat kedvességbe csomagoltam, majd ártalmatlannak tűnő szavakba öntöttem, amelyek olyan gondolatokat és tetteket váltottak ki az emberekből, amelyekkel árthattak maguknak.

Szelídséget színlelő szörnyeteg voltam. Minden emberi kapcsolatban a bűn láncolatát láttam, végtelen számú indokot találva arra is, hogy miért kellene a rosszra rosszal válaszolni, az ártatlanság elködlött a szemem elől. A megváltás azonban mindennél jobban foglalkoztatott. Amikor elcsüggedtem és jobb színben akartam feltüntetni magam, egyre csak azt hajtogattam, hogy a futással a kishúgomat akartam megóvni a kamrában leselkedő veszélytől. Lám, mégiscsak jó ember vagyok. Ilyenkor csakugyan megváltva éreztem magam.

Aztán újabb kérdések nehezedtek rám. A megváltás nem azt jelenti, hogy létezik egy bűn, ami megváltásért kiált? Hogyan törölhetné el a bűnt a megváltás? Nem képmutatás-e, hogy előbb fecskendezik be a harag méreganyagát, és csak utána adják be az ellenszert? De akkor miért siettem Gina védelmére? Miért loholtam, hogy vállaljam helyette a halált? Semmissé tehetem-e azt, hogy korábban a halálát kívántam, ha menet közben meggondoltam magam?

[...]

Király Kinga Júlia fordítása