„jön, lábhegyen, mint egy gyilkos, a fekete Álom”
B. M.

Dr. Turully Elemér a gazdasági válságba rohanó húszas évek végén úgy élt, ahogy a költő mondja: csendben és lelkiismeretlenül. Diszkrét jólétben. Anyagi gondjai nem voltak, apja kisebb gyárat hagyott rá. Hogy pontosan mit is termel az a százhúsz alkalmazott a Turully Művekben,^[1] azt Elemér nem tudta, csak sejtései voltak. Valami tűzhelyeket, vagy talán kályhákat. Utoljára gyerekkorában járt az üzemben, és erről a látogatásról már csupán homályos emlékei maradtak. A vállalkozást apja jó embere, egy szigorú és következetes sváb, bizonyos Berg úr igazgatta, évtizedek óta és meglehetősen sikeresen.

Turully ez idő tájt krisztusi korba ért, barátai nem voltak, keveset dohányzott, alig ivott. Divatból hordott ugyan kokainos szelencét a zakózsebében, de abban csupán valami ártatlan fehér por volt. A polgári kultúra vívmányai (színház, filmszínház, opera, komolyzenei hangverseny, képzőművészeti kiállítás, irodalom stb.) nem érdekelték. Sportolni nem szeretett, de olykor nem úszta meg a társasági teniszezést vagy evezést. Négyszobás, erkélyes belvárosi lakásában komornyikot és szakácsnőt alkalmazott. Nem mintha szerette volna a kényelmet és a finom falatokat. Csak éppen a komornyiktól és a szakácsnőtől az ő társadalmi helyzetében nem tekinthetett el. Megszólták volna ismerősei, és ezt igazán nem akarta. Az étkezés okozta örömök tökéletesen hidegen hagyták. Ha Rozi néni vacsorára bélszínjavát készített Kedvessy módra, az neki éppúgy megfelelt, mint a pincepörkölt vagy egy túrós csusza. Sőt, legjobban azt szerette, mikor a szakácsnőnek szabadnapja volt, és ő saját fanyelű késével zsírosdeszkát kenhetett magának. Pár falatnál többet úgysem evett soha, magas, vékony, nyeszlett, lusta testének alig volt szüksége táplálékra. Hosszúkás agárarcán kissé petyhüdt és barnás bőr lifegett. Elemér sötét haját középen elválasztotta, és elöl balról jobbra fésülte Blum Jakab,^[2] és ugyanez a borbélymester vágta bajuszát hajszálpontosan két centiméter hosszúra és fél centi szélesre. Konzervatív öltönyeit Budán csináltatta Mangold Béla Kolos férfidivatárus és angol úri szabó lakásán^[3] – ebben a műhelyben készültek egyébként Kabos Gyula^[4] ruhái is. Monoklit viselt, mert egyszer látta valamelyik képes hetilapban Szomory Dezső,^[5] a híres író fotográfiáját, és nagyon megtetszett neki a fél szemre való szemüveg. Eztán ha valaki kérdezte tőle, ki a kedvenc írója, rögtön rávágta: „hát a Szomory!” Pedig soha egyetlen sorát sem olvasta. Szomoryról érdekes történetet hallott a Bizánc kávéházban^[6] egyik teniszpartnerétől. Az írónak szemére vetették, hogy úgy írja zeneakadémiai kritikáit, hogy közben magát a Zeneakadémiát nem látogatja. Mire Szomory azt válaszolta felháborodva, neki nem kell meghallgatnia X-et vagy Y-t, ahhoz, hogy tudja, X vagy Y milyen minőségben zongorázik vagy hegedül. Elemér elégedetten bólogatott, és ezt gondolta: „Igen, igaza van, de még milyen igaza! És ha már itt tartunk… Miért ne lehetne nekem a Szomory a kedvenc íróm, csak azért, mert egy sort sem olvastam tőle? Jó író, ez látszik már a fotójából is, az ilyet én meg tudom ítélni olvasás nélkül, a monokliról már nem is beszélve…”

Joggal merül fel a kérdés: ha Turullyt se a sport, se a kultúra, se a társadalmi kapcsolatok, se az evés-ivás, se az anyagi haszonszerzés ügye nem érdekelte, akkor mi érdekelte egyáltalán?

Nos, Turullyt csupán két dolog érdekelte. 1. az erotikus álmai. 2. ugyanez a valóságban: a kövér, érett korú nőkkel való heves szexuális együttlét némi fájdalommal és vérrel fűszerezve. Ahogy szinte mindenkinek, úgy neki is megvolt a maga perverziója: éltes és kövér nőkkel akart testileg egyesülni. Nem dundikkal, nem molettekkel, nem teltkarcsúakkal – kövérekkel. Olyanokkal, akiken remeg a háj, akiken lobog a zsír. Olyanokkal, akiknek hasáig lóg le hatalmas keblük, akiknek tokájától nem látszik a nyakuk. Azt se bánta, ha ezek a behemót nők kicsit kikötözik, kicsit megkorbácsolják, kicsit félholtra verik. Mit csináljunk, ez tetszett neki. Vannak ennél sokkal cifrább vágyak, ő történetesen erre gerjedt. És a gerjedelem nem racionális dolog, nem ízlés vagy elhatározás kérdése, sokkal inkább atavisztikus örökség. Mert hiába találja ki valaki szerda délután, hogy innentől kezdve neki a filigrán és ébenhajú román lányok fognak tetszeni. Eljön a csütörtök reggel, és ez a valaki – akár akarja, akár nem – a nagymellű, szőke svéd asszonyok után fog futkosni.

Turully akár feleségül is vehetett volna egy nálánál tíz-húsz-harminc évvel idősebb és ötven-hatvan-hetven kilóval súlyosabb hölgyet, ez kétségkívül logikus és kézenfekvő megoldás lett volna, de őt a házasság nem izgatta. Aztán pénzért is vásárolhatott volna magának ilyen vastag és korosodó nőket akár mindennap, de ezt sem tette. A prostitúció intézményétől ugyanis talán még jobban irtózott, mint a házasságétól. Őt kizárólag a szomszéd gyepje érdekelte, ami, tudjuk, mindig zöldebb. Turully kizárólag mások feleségére gerjedt szexuálisan, minimum ötvenes, minimum mázsás ladykre. Ez volt a heppje, a fixa ideája, ez töltötte ki az életét, ez adott értelmet létezésének. Tisztességben megőszült, előkelő urak elhízott, elvirágzott nejeit csalta tágas, tiszta és elegáns legénylakására, ahol Arthur, a francia komornyik már minden szükséges kelléket előkészített az intim órákhoz.

Ám, fájdalom, szexuális érdeklődése nem tartott sokáig. A hűség, a kötődés vagy a ragaszkodás érzését nem ismerte. Pár hónap után mindig elunta az elcsábított nejeket. Ásításokba fulladtak a nem olyan régen még véresen vad szeretkezések. Folyton új izgalomra éhes idegei nem tűrték a monotóniát. Ilyenkor rövid úton megszabadult szeretőitől. Nem bonyolította túl a szakításokat: nem rendezett pezsgős-könnyes búcsúvacsorákat, nem magyarázkodott zokogva a telefonba, nem nézett őszintén és nyíltan a szerelmes hölgy szemébe, még csak elbocsátó, szép üzeneteket sem írt lila tintával. Sőt, semmilyen tintával sem. Egy sokkal célravezetőbb és gyorsabb módszerben hitt. Névtelenül felhívta telefonon a férjet, és elváltoztatott hangon feljelentette magukat, a csalfa feleséget és a csábítót, vagyis saját magát: „Méltóságos uram, itt egy tisztelője és jóakarója beszél, kérem. Jól figyeljen, mert nem mondom el még egyszer. Vagyis előbb üljön le, vagy kapaszkodjon meg valamiben, és utána nyissa ki jól a fülét. Mondhatom? A felesége felszarvazza önt minden hétfőn, szerdán és pénteken dr. Turully Elemérrel. Ezen a címen: Budapest, IV. Váczi utca 12.”

Soha nem a lakásáról telefonált, hanem a főpályaudvar nyilvános fülkéjéből. Utána visszatette a kagylót, és hanyag eleganciával felszállt a hamarosan induló gyorsvonatra. Valami rendes fürdőhelyen pihente ki a megunt kapcsolat fájdalmait és fáradalmait, mondjuk, Hévízen, Herkulesfürdőn vagy Karlsbadban. Így biztosan nem érte őt utol a férje elől szökő asszony hisztériája, se a féltékeny férj bosszúja. Bár, azt az őszinteség kedvéért mindenképpen hozzá kell tenni, hogy a férjek csak a legritkább esetben akartak a gaz csábító Turully véréből inni. Inkább titkon sajnálták, hogy nejük kalandja véget ért, és örültek annak, hogy legalább eddig valaki örömöt szerzett a hitvesüknek. Hiszen szegény asszony tőlük már nemigen várhatott kielégülést. Ezek a férjek ugyanis rendszerint nem az ötvenes, mázsás feleségekre gerjedtek (pláne nem a sajátjukra), hanem a húszéves, kemény mellű, félrészeg prostituáltakra. Turully ezzel tisztában volt, de precíz ember lévén nem kockáztatott, ő minden egyes szakítás után elutazott – jobb félni, mint megijedni. Biztos, ami biztos, általában négy-hat hétre mindig kivonta magát a pesti forgalomból. És mire hazatért, elvonultak a viharfelhők, már senki sem emlékezett a kalandra. A férj rég megbocsátott feleségének, a kedves neje pedig új szeretőre tett szert, általában valami fiatal földönfutóra, aki szintén a húszéves prostituáltakat szerette, csakhogy nem tellett neki rájuk, úgy is fogalmazhatnánk, hogy ezek a ropogós ifjak a kövér naccságák mellett keresték meg a kemény mellű kurvákra valót.

[...]