Amikor Gabival szeretkeztem, néha Miára gondoltam. Mozdulatairól az ő mozdulatai jutottak eszembe, az illata is rá emlékeztetett, mert ugyanazt az ámbra-, pézsma- és vaníliaillatú Celine Dion parfümöt használták mindketten, amit Mia fürdőszobájában láttam, amikor a születésnapját ünnepeltük askeri házukban, és ami Gabi éjjeliszekrényén is mindig ott állt. Egyszerű, téglatest alakú üvege volt, és gömb alakú, átlátszó kupakja. Gabi bőrének tapintása, feneke, amelyet a raktári munka és az egész napos fel-alá járkálás kerekre edzett, és finom fojtogatásai azonban senki máséi nem lehettek, és folyton kizökkentettek álmodozásomból, amit egyáltalán nem bántam. Jólesett olykor átélni, amit éppen csinálok, annak ellenére, hogy abban az időben ez egyre ritkábban fordult elő. Úgy éreztem, az életem elveszett az ismétlések, repetitív szokások tengerében, hogy Oslo nem képes sem többet, sem kevesebbet nyújtani, mint annak idején London, és hogy most, hogy van pénzem, akár máshol is lehetnék, élhetnék akár Európán kívül, s azon az új helyen talán határozott célom is lehetne, ahelyett, hogy sehová sem vezető, homályos ábrándjaim és vágyaim hedonista cselekvésekkel igyekszem elfojtani. De valljuk be, a vágyaim elfojtásával járó szabadidős tevékenységeim valóban kellemesek voltak, vissza nem térő alkalmakként tekintettem rájuk, amelyekre öregkoromban mindig emlékezni fogok, ugyanakkor biztosra vettem, ha a vissza nem térő alkalmak életformává alakulnak, soha nem fogom megérni az öregkort.

Szeretkezés után Gabival az ágyban cigarettáztunk, vidéki tavakban és gyorsfolyású vizekben fürödtünk meztelenül, fotókat készítettem róla a hegyekben, sátraztunk és fáztunk az esőben, buszmegállókban ültünk részegen, mint annak idején Tonyval Londonban, és azt gondoltuk, ha van értelme az életnek, akkor az bizonyára ez. A vele való együttlétek azt az illúziót keltették, hogy mindenem megvan, holott pusztán az érzékszerveim, különböző fizikai szükségleteim és extrém vágyaim teljes kielégítése történt meg, de ez a céljaimhoz egy lépéssel sem vitt közelebb, sőt, úgy éreztem, minden egyes Gabival töltött nappal egyre távolabb kerülök tőlük.

Meg aztán ott voltak még azok a dolgok, melyek folyton elterelték a gondolataimat. A közösségi médiában például folyton valami világkatasztrófáról ment a diskurzus, meg alapvető politikai és világgazdasági problémákról, és az olyan emberek, akik már születésük napján elégedettek lehettek az életükkel, mint Mia barátai, ezekről posztoltak, meg a globális felmelegedés megakadályozásának lehetőségeiről, miközben ők lettek volna az utolsók, akik felhagytak volna azzal az életmóddal, ami a világot olyanná teszi, amilyen. Biztosra veszem, hogy az életmódjuk mellett nem lettek volna hajlandók felhagyni azzal a felfogással sem, hogy mindenkinek válnia kell valakivé, hogy mindenkinek csinálnia kell valamit, és hogy ezt mindenkinél jobban kell csinálnia, de legalábbis úgy kell viselkednie, hogy a körülötte lévők profinak higgyék. Pénzügyi tanácsadó, környezetvédő, befektető, banki alkalmazott vagy influenszer (ahogy manapság a prédikátorokat nevezik), globális cég regionális igazgatója, aki kijelölheti a hónap dolgozóját, vagy csupán a hónap dolgozójának lenni; már gondolkodni is fárasztó volt azon a sok mindenen, amit nem akarok csinálni, mindazon, amivé nem akarok válni, helyeken, ahová nem akarok menni, mint például India, meg az egészséges életmódon, hogy az embernek zöldséget kell ennie és zenét kell hallgatnia, közben pedig futnia kell (mi elől vagy mi felé?), fogat kell mosnia minden reggel és este, környezettudatosnak kell lennie, szelektíven kell gyűjtenie a szemetet, meg kell mentenie a bálnákat, egyszerűen nem értettem, ma sem értem és őrültségnek tartom.

– Nem kéne ezeken gondolkodnod – mondta Gabi, amikor ezekről beszéltünk –, az a trükkje, hogy ne gondolkodj rajta. – Aztán töltött egy konyakot.

Azokban a napokban Miával keveset találkoztunk. A karácsony előtti hajtás és raktári túlórázás miatt egyre kevesebb energiám maradt szokásos erdei sétáinkra. Felhívni nem volt bátorságom, nem akartam rossz pillanatban zavarni, vagy hátráltatni a teendőiben, meglehet, fel sem vette volna, ezért inkább üzeneteket küldtem neki. Majdnem minden nap. Sokat. Csak néha válaszolt, és röviden. Úgy éreztem, otthagy a szobában az üzeneteimmel, a gondolataimmal, elfoglalja magát valamivel, ami nem én vagyok, mert semmit sem jelentek számára, mert soha senki számára nem jelentettem semmit. Magányos, csendes délutánokon a kanapén feküdtem, a tetőablakra fagyott jégvirágokon keresztül néztem, ahogyan sötétedik az ég, vagy az olvadó hókupacot, amint csigatempóban csúszik lefelé az üvegen. Elképzeltem, hogy néha találkozunk és kávézunk, hogy már biztos lehetek benne, hogy Mia legalábbis jó ismerősként vagy barátként tekint rám, akivel néha csókolózik, s hogy ennek ellenére, a norvég szokásokat mindig betartva, feszülten koncentrálok arra, hogy semmilyen körülmények között ne kerüljek hozzá fél méternél közelebb, s ha ez véletlenül mégis bekövetkezik, mert közelebb hajolok, hogy súgjak neki valamit, akkor távolabb húzódik vagy hátralép egyet, s ahogy erre gondoltam, mosolyra görbült a szám.

Amikor Gabi Lengyelországba utazott, hogy meglátogassa a családját, Miával mindössze háromszor találkoztunk. Egyszer, amikor meghívott a születésnapi partijára, majd a partin, majd két héttel a parti után, amikor megint Oslóban járt valamiféle jelentéktelen – számára azonban halaszthatatlanul fontos – indokkal.

Az Olaf Ryes plasson beültünk egy helyre, ahol isteni minihamburgereket készítettek, a norvégok még vidékről is idejártak hétvégén vacsorázni. A hely érdekes keveréke volt a városban élő kultúráknak. Egy indiai és egy angol pincér angolul vette fel a rendeléseket. Az étterem elegáns volt, sötét színű, széles faasztalokkal és bőrborítású székekkel, a világítás hangulatos volt és otthonos, novembertől márciusig a kandallóban állandóan égett a tűz.

A norvégok az efféle idilli hangulatú éttermekben bort szoktak rendelni, az italt általában a helynek vagy a saját pillanatnyi érzelemviláguknak megfelelően rendelték, és nem aszerint, hogy mi illene jobban az ételhez. Szóval kellemesen pislákoló kandalló környezetében ültünk, bőrborítású székekben. Az étteremnek még egy kutyája is volt, egy nagydarab, lusta berni pásztor, aki a kandalló mellett heverészett, s néha felemelte a fejét, ha a pincérek elmentek mellette. Teniszlabda méretű minihamburgereket ettünk, amelyek a francia éttermek eleganciájával voltak tálalva, ezért kicsit sem hasonlított a szaftos amerikai óriásburgerekre. Először olasz fehérbort, aztán francia vörösbort ittunk, közben a pincérekkel angol, egymással pedig norvég nyelven beszéltünk, s ez a kavalkád valahogy mindkettőnk számára az otthon illúzióját keltette.

Mia rendkívül távolságtartó volt az étteremben, de ezt már megszokhattam. Nem az volt szokatlan, hogy amikor az asztalon megérintettem a kezét, akkor elhúzta és az ölébe tette, arcán pedig furcsa, szégyellős kifejezés tűnt fel, hanem hogy olyan dolgokról beszélt, melyekről egyáltalán nem szokott. Nem a túraklub soron következő programjairól, szabadidős tevékenységeiről vagy munkahelyi kihívásairól beszélt például, hanem az előző esti focimeccsről a tévében, amit egyikünk sem látott, de olvasott róla egy cikket, állítólag nagy botrányt kavart, meg hogy ő nem tudna Oslóban élni, mert képtelen lenne este a kanapén ülve azt hallgatni, mit csinál a szomszéd. Ez utóbbit egyáltalán nem értettem; soha nem lakott belvárosi lakásban, még Oslóban sem, hogy jött most hirtelen a gondolat, hogy ő ezt nem bírná? Nem szóltam, csak egyetértést színlelve bólogattam, s az ízek harmonikus játékára próbáltam koncentrálni, amint körülölelik a nyelvemet, de ebben jelentősen akadályozott, hogy evés közben inkább az foglalkoztatott, vajon mi nyugtalaníthatja Miát, mi a bizonytalanságának oka.

Kedves, különleges lánynak tartottam, meg voltam róla győződve, hogy egykönnyen nem találhatnék hozzá hasonlót, s tudtam, hogy egy ilyen ritka kinccsel, mint ő, mindig vigyázva kell bánni, mert az ember bármikor könnyen elveszítheti a bizalmat. Aztán eszembe jutott, hogy talán azon gondolkodik, hogyan mondja el, hogy szeretkezni akar velem. Persze tudtam, hogy erre semmi esetre sem szabad utalnom, hagynom kell, hogy összeszedje a bátorságát, s maga vezesse be a témát. A zsebembe nyúltam, megmarkoltam a lakáskulcsomat, egyrészt, hogy ellenőrizzem, nem veszítettem-e el, másrészt, hogy jelezzem a magam számára, készen állok, hogy nyissam az ajtót, és folytassuk az askeri ház fürdőszobájában megkezdett eseményeket, s a kulcs tapintása felbátorított, annyit azért mégis megengedhetek magamnak, hogy segítsek:

– Mondd el, mi baj.

Nem gondoltam, hogy baj van, azt akartam mondani, „mondd el, mi zavar”, de nem jutott eszembe a „zavarni” ige, és így sikerült kifejezni magam. Csak azt tudtam, hogy fura szó, és „f”-el kezdődik.

Meglepettség halvány árnyéka vonult át az arcán, de ahogy jött, el is illant.

– Ha én azt tudnám!

– Azért csak jobban tudod, mint én – mosolyogtam.

Nem válaszolt.

– Ne félj! Türelmes vagyok. Ne mondd, ha nem akarod. Van időnk.

Azzal témát váltottam, abban a tudatban, hogy utolsó mondatom imponált számára, és abban a reményben, hogy egy ponton majd félbeszakít, és elmondja, mi körül járnak a gondolatai, de nem tette, ezért vagy egy óra hosszat beszéltünk vicces tévésorozatokról, régi filmekről, amiket én láttam, de ő nem, és új filmekről, amiket ő látott és én nem, közéleti témákról, melyekről egyikünknek sem állt rendelkezésére megfelelő mennyiségű információ, de szívesen formáltunk róluk véleményt. Közben elfogyott a bor, a fehér és a vörös is, és amikor felálltunk, egy pillanatra elvesztettem az egyensúlyomat, és ezen nevettünk, és azt a mosolyt, ami az egyetlen őszinte mosoly volt azon az estén, sohasem fogom elfelejteni.

Kint álltunk az épület előtt, homokszem méretű hópelyhek szálltak a járdára, s amint gyengéd, hűvös érintéssel érkeztek az arcunkra, rögtön elolvadtak. Távolabb, a fák megnyugtató mozdulatlanságában, a lámpaoszlopok derengő fénye alatt gyerekek játszottak, boldog zsivajuk visszhangozva szökellt a teret körülzáró épületek között. Amíg néztem őket, mélyet szippantottam a napról napra hidegebb levegőből, Mia sóhajtott, és azt mondta:

– Elmondom.

– Rendben – fordultam felé, s közben megmarkoltam a kulcsot a zsebemben.

És akkor elmondta. Hadarva beszélt, ideges volt, zavart, szavai határtalanná váltak, egybefolytak, mégis minden egyes szótagot, minden egyes hangot jól értettem, mintha lassítva mondta volna, egyszer sem kérdeztem vissza. Azért válaszolt csak ritkán az üzeneteimre, és azért akart találkozni velem az étteremben, hogy elmondja, nem akar velem találkozni többé, hogy nem érezte volna helyénvalónak, ha ezt nem személyesen mondja el, hogy zűrös dolgokat csinált mostanában, és nem akar zűrös életet, és ezért jobb, ha távol maradunk egymástól, és elfelejtjük, ami a születésnapján a fürdőszobában történt.

Összeszorult a gyomrom, semmit sem értettem az egészből, de nem tettem fel a bennem viharként tomboló kérdéseket. Talán egy pillanatra kinyitottam a számat, de félúton meggondoltam magam, mert rég megtanultam már, számtalan leckén át mást sem tanultam, mint hogy a döntésekre vonatkozó minden kérdés felesleges, hogy csak a bennem háborgó igazságérzet akar szóhoz jutni, mert nem ért valamit, mert valamiről nem tud, mert a világ épp olyan érthetetlen, mint Kafka műveiben, és amikor érthetetlen, akkor ennek az érzésnek sikítania kell.

Miért olyan nehéz kijelenteni, miért olyan nehéz beismerni, hogy Kafka volt a legnagyobb realista prózaíró a világon?

Nem emlékszem már, hogy búcsúztunk el, hogy mi volt Mia utolsó mondata. Szeretném azt hinni, hogy megöleltük egymást, mielőtt elindult, de az is lehet, hogy csak elsétált mellettem. Csak arra emlékszem, hogy a szeme könnybe lábadt, és a lámpák fénye csillogott benne, és ez szép volt. Gyönyörű szép. De csak a hidegtől. Igen, biztosan csak a hidegtől gyűltek könnyek a szemébe.

Álltam egy darabig az étterem előtt, azt néztem, ahogyan Mia sárga kabátja távolodik a szitáló hóesésben. Távolodott, halványodott, aztán eltűnt a házak mögött.

A téren játszadozó gyerekek felől kétségbeesett, fájdalmas üvöltés hallatszott. Az egyikük leesett a bicikliről, és úgy sírt, mintha a lába szakadt volna le, pedig csak a ruhája és az arca lett sáros. Az apja odament hozzá, felsegítette, nevetett rajta és a telefonjával fotót készített a gyermek sáros arcáról, s reakcióján felbuzdulva a gyermek is felkacagott. Fanyar vigyor ült az arcomon, ahogy néztem őket, s hazaindultam.

Nem az fájt, nem az gyötört a legjobban, hogy boldogtalan vagyok, és hogy ezt senki sem veszi észre körülöttem, vagy ha észre is veszi, nem foglalkozik vele, inkább a tudat, ha annak idején egy kicsit okosabban viselkedem, nem törődöm becsülettel, szemet hunyok a Magyarországon mindennapossá vált, az emberek hétköznapjait átitató korrupció felett, és hajlandó vagyok benne magam is részt venni, akkor sokkal boldogabban is élhettem volna. Nekem nem kellett ebből. Sokkal pökhendibb, lázadóbb és fiatalabb voltam, minthogy ezt elfogadjam. Szabadságot akartam, de nem tudtam, hogy a szabadság boldogsággal vagy boldogtalansággal jár-e. De az ember mindig a szabadságot választja, nem?

Ma sem tudom, mivel jár a szabadság, csak mindössze két dolgot: hogy amikor egyetemista voltam, egyszerre voltam szabad és boldog; és azt, hogy ahogyan ott ültem az asztalnál, s az örömteli várakozás izgatottságával néztem Mia szemébe, úgy éreztem, azok a minihamburgerek több szabadságot képesek adni számomra, mint Magyarország eddig valaha.

[...]