Békés pillanat, egy bizonyos szögben esik a fény a szemközti háztetőre. Ügyetlenül rakták a gyógyszerész által megbízott mesterek a cserepeket. Az eresz közelében, egy vízszintes vonalban árnyék jelzi a hibát, a szükségesnél pár centivel kijjebb került a lécezés. Sima falusi kontytetőről van szó, de mert nemrég újították fel, nagyon is lehetséges, hogy ez a túlemelés szándékos, célja van, és az idő múlásával függ össze. Télen a hó töréséből is jól látszik ez a nagyon is emberi jelzés, mellyel talán nekem akartak üzenni, aki itt lakom szemben, vagyis néhány dologra ebből a szögből van rálátásom.

Egyébként a nappalink ablakából látni erre a déli kertrészre, gondozott, virágos, zárt terület. A kerítésünknek támaszkodó sövény fölött a nemrég cserélt, bársonybarna plasztikus betűkből kirakott homlokzati felirat: GYÓGYSZERTÁR, épp félbevágva látszik. Mondom, békés pillanat, a feleségem nincs itthon, szünetet tartok az írásban, a telefon sem csörög, a magányos egyént izgalmas dialógusba vonják bizonyos erők. Az izgalom pedig csak azon múlik, aznap el tudom-e hitetni magammal, hogy minőségi jelzéseket kapok a kertből, nem csak az időmet pazarolom.

A déli kertrész amolyan nemszeretem terület. Nem bírom benne, hogy minden szépsége a feleségemnek köszönhető, viszont újabban, a legutóbbi időkben, a szépséget képes vagyok felfedezni, gyönyörködöm benne. Olyasmi történik például, amihez máskor hetek kellenek, és főleg erős motiváció vagy kényszer: kilépek a bejárati ajtón. Le a négy lépcsőn, a ház sarkánál jobbra fordulok, lehajolok, néha le is guggolok, és lefényképezem, amit látok. A képeket látva azt mondaná a feleségem, legalábbis ezt szokta ilyenkor, hogy egy egész örökkévalóság eltelik, mire kimozdulok, így legalább… ésatöbbi. Szóval, hogy ebből, az örökkévalóságból van egy egész. Vagyis vége, legalábbis egy mérhető szakasza van, és akkor máris Kantról beszélnék a feleségemnek, de már nem figyel, kimegy egyetlen szó nélkül. Azt a mondatot még lezárom… érdekes, ez tényleg így van, hiába állok immár egyedül a helyiségben, nincs lezáratlan mondat. Úgy lehet ez, mint az örökkévalósággal.

A déli, nagyjából száz négyzetméteres terület mindig változóban van, ha úgy vesszük, forradalomban éli napjait: ágyások, fajták buknak el és emelkednek fel, jár le, avagy jön el az idejük. Hihetetlen körforgás. Nem tudom, helyes-e így kertészkedni. Valóban ennyit élnek a virágok, és ilyen készséggel átadják a helyüket egy másiknak? Ki szabja meg az életciklusukat, tényleg a feleségem lenne az? Minden egyetlen kérdéssel kezdődött: egyetértek-e azzal, hogy ne csak fű legyen. És attól a naptól fogva elképesztő kilengésekkel zajlanak az ütközetek, a kertész akarata feszül szembe a természeti törvényekkel. A feleségem erős akaratú ember. Előbb mezei virágok kellettek neki. Cickafark, búzavirág, bükköny. Az igazi vidéki kertstílust, a plebejus kertet kedvelte. Na jó, nyár végén legyen dália. Fő az ötletszerűség. A cserjefélék terén is. Ja és a hortenzia. Magról nevelni fantasztikus, főleg, ha elfelejtettük, milyen magokat ültettünk. Legtovább, és ez éveket jelent, a levendula és a lila kerti pletyka tartott ki. Átmenetinek bizonyult, még ha esetenként, idő múltán, újra fel is tűnt, a fehér nőszirom, rózsa, szép volt a sásliliom sárgája, különleges a szerelemvirág, a hagymavirág. Őszi bajnokom lehetne ismét a pampafű, beleadni apait-anyait a színekkel, lila, világoskék, sárga… Ha a százszorszépek fehér-sárga virágai az ég felé meredtek, jelezték, egy darabig nem jön vissza az eső. Volt páfrány, kihalt, azt mindketten sajnáltuk. Néha vannak percek, amikor ilyesmikről beszélgetünk, és akkor szóba kerül a titokzatos páfrány veszte. A feleségem ritkán figyel fel csak úgy valamire. Erről az egy növényről és történésről tudtunk beszélni, igaz, nagyon szűkre szabott időkeretben. Általában nincs szükség szavakra egymás között, nem azért, mert tudjuk, milyen jelentéktelen problémákat szül, ha az emberek odafigyelnek egymásra. Nem nagyon van mit mondani. Ha átjön is hang felőle, legtöbbször nem érteni…

Az viszont jól látszik, hányféle módon lehetséges elhódítani a boldogságot. A legegyszerűbb módja, ha elfeledjük a szótári jelentést, az idegesítő tudományos körülírást, és belemegyünk, hogy ha már ez jött szembe, hozzuk ki belőle a legtöbbet. A feleségem talán életében nem kószált még. Ezzel mit lehet kezdeni? Hogy nincs egy céltalan perce, és ez dermesztően hidegnek mutathatja. A nevetőráncai állandósultak és elmélyültek az arcán. Sokszor előfordult, hogy kora reggel beautózott a városba úszni. Ettől magabiztosabb lett. Nagyon ritkán néz a szemembe, ha muszáj, egyetlen másodpercnél nem tart tovább. Ha olyan könnyű lenne nyavalyás határvonalakat húzogatni, és az akadályok láttán mindent annyiban hagyni, ebből minden normális ember azt szűrné le, hogy ez a házasság idegen, feltérképezetlen terep, úgy rossz, ahogy van. De a merevség még nem ellenségesség. Az érdektelenséget is fel lehet fogni úgy, hogy túlfutott, kiégett, tönkrement türelmetlenség. Az egykori remények, ugye… Egyszer együtt voltunk például egy kertészeti kisáruházban, és az pazar harminc perc volt. Az oda- és visszaúttal együtt egy óra. Egy oázis volt az a hely nekünk, egyébként talán valóban ez volt az áruház neve. Prunus laurocerasus novita, kettőt vettünk belőle. A gyógyszertár felőli oldalon kiment egy tő a sövényből, azt kellett pótolni, és valami újat akartunk, másfélét. Babérmeggy, ez nekem tetszett. A feleségem olyan gyorsan haladt a sorok közt, abban a miniatűr labirintusban, hogy állandóan elveszítettem, keresnem kellett, hol van, utána menni, beérni. Az áruház hátsó, szabadtéri traktusában magasabb növények voltak, el lehetett tévedni, szó se róla, de nem volt kötelező.

Mint kiderült, a növényeknek nem hátrány, ha valamivel kilógnak a többi közül. Legelevenebb szín. Legvastagabb, húsos szár. Vagy a fene tudja: hogy valamelyik ellenállhatatlanul viccesnek tűnjön profilból. Némelyik úgy néz fel az ágyásból az ablakunkra, mintha ránk várna. A saját történetének egy új fejezetét mesélné, ahányszor a közelébe érünk. Komolyan, mintha élnének. És hányszor jártam úgy, néztem az egyiket az ablakból, és magamban mondtam neki: Új hajszín? Vagy: Csak nem fogytál? Jól áll. Míg máskor: Ideges vagy, csak nem ez lesz a nap, amikor el akarsz követni néhány hibát? Eleinte ezeket a kérdéseket tényleg feltettem nekik, de azt láttam a feleségemen, mintha megütközne ezen, és a legrosszabb eshetőségeket latolgatná velem összefüggésben. Elhúzta a száját, szellemeket látsz, mondta, mérgesen horkantott. Ez nem jó nála. Hadilábon áll a szenvedéllyel, és ez teszi kiismerhetetlenné. Ennél csak egy rosszabb van, amikor szomorú, ezért attól a naptól eltitkoltam a növényeinkkel folytatott társas életemet. Fantáziáltam róla, hogy ő is beszél velük, némán, mert ő is szégyelli. És tényleg lehet, hogy ez valami törvényen kívüli helyzetbe taszít, mármint a furcsa szórabírhatóságunk, ha növényekről van szó. Így hát hallgattunk mind a ketten.

[...]

(Bélyegkép: Északhírnök)