Mintha ez a kor végre elhozta volna a szerző feltámadását. Már nemcsak szövegek vannak – más szövegek hálójában (milyen unalmas már a sok háló, labirintus, tükörrendszer) –, hanem hatalmas felfedezőutakra indulhatunk a művön kívüli világban, a legkülönbözőbb szerepekben láthatjuk az írókat. Ez nemcsak azt jelenti, hogy újra a figyelem központjába kerülnek a személyiségfejlődést és a szellemi utat bemutató hagyományos életrajzok, hanem a nagy alkotók irodalmon kívüli tevékenységét is feldolgozzák. Tolsztojnak pedig nem csak írói munkássága volt korszakos, a gazdálkodás (például lovakat, japán disznókat tenyésztett, méhészkedett) mellett idős korában rengeteg energiát fektetett abba, hogy új alapokra helyezze az egész társadalmat.

Azt ígéri a cím (és a terjedelem), hogy Tolsztoj életének utolsó szakaszát ismerjük meg minden részletében, valójában azonban benne van az egész pályája, mert ahogy elkísérjük ezen az utolsó úton az asztapovói végállomásig, Baszinszkij időnként megszakítja a történetet, visszatérünk az előzményekhez. Először a legtávolabbiakhoz, aztán egyre jobban közeledünk a végkifejlethez. Megtudjuk, hogyan jutott el Tolsztoj a regényíráshoz, aztán a házassághoz, hogyan lett Jasznaja Poljana a gyermekkori emlékekben őrzött idill újrateremtése, az egyre nagyobb család otthona, alkotói műhely, ahol megszülethettek a fő művek, majd hogyan vált egy abszurd, de az írói tekintély ereje miatt mégis nagy hatású társadalmi utópia kísérleti laboratóriumává. Hogyan ment tönkre a házassága, hogyan őrlődött Tolsztoj a család és egy mániákus, céltudatos tanítvány között, hogyan tette tönkre mindazt, amit korábban felépített, hogyan lett a cári birodalmat konszolidáló eposz szerzőjéből, akit oly szívesen ajnározott volna az uralkodó és családja, veszedelmes radikális.

Baszinszkij nem hallgatja el a műben a kínos részleteket, az emberi gyengeségeket (ő írta meg korábban Gorkij legteljesebb cenzúrázatlan életrajzát is), de egy pillanatra sem téveszti szem elől Tolsztoj nagyságát, távol áll az olyan irodalmárok típusától, akik nagy emberek lejáratásával próbálják felhívni a figyelmet (magukra). Nem mellékesen Tolsztoj feleségével, Szofja Andrejevnával is igen méltányos – valójában kettős portrét kapunk a könyvben –, nem állítja be a zseni életét pokollá tevő házisárkánynak, aki földhözragadt lényként, a család érdekeit védve próbálja meghiúsítani a férje grandiózus társadalomboldogító terveit, melyek a hatalom és az egyház legfelső szintjén is komoly aggodalmakat keltettek. Igen sokoldalú a szerző, az irodalomtörténet és a kritika mellett regénnyel is próbálkozott, de az életrajz lett az igazi műfaja. A Gorkij Irodalmi Intézetben dolgozik. Még nem volt ötvenéves, amikor megjelent ez a műve 2010-ben, amely nemcsak Oroszországban kapott komoly elismerést, hanem a nemzetközi siker sem maradt el. Azóta újabb könyveket adott ki Tolsztojról, nemrég pedig az Anna Karenyina igaz története is napvilágot látott 2022-ben.

Próbáljuk kronológiai rendben áttekinteni azt a folyamatot, melyet Baszinszkij nem így mesél el, hisz nyilván már az iskolapadban megtanították a fabula és a szüzsé megkülönböztetésére. Ezt időnként kiegészítem egy lengyel irodalomtörténész, Tadeusz Klimowicz gondolataival és adalékaival.[1] A wrocławi russzista azzal indít, hogy a tizennégy éves Tolsztojt nyilvánosházba viszik a bátyjai, egy tapasztalt prostituált pedig rutinszerűen lebonyolítja az eljárást, mégis azzal végződik – írja később a vendég –, hogy „megtettem, aztán a nő ágya mellett álltam, és sírtam”. Baszinszkij mélyebbre hatol, nála az a kezdet, hogy Tolsztoj kétéves korában elvesztette az anyját, az arcára sem emlékezett, kép sem maradt róla, így egyre inkább eszményítette, Szofja Andrejevnától pedig azt várta, „hogy egyszerre legyen felesége és anyja” (111.). Ő azt idézi Tolsztojtól, hogy „a szarvasbika vágyaként” írta le a temperamentumát, de a naplójában azt írja, kétségbeesésbe kergeti az, hogy hiába indul el a paradicsomba, mindig elbukik a „kéjvágy” miatt.

Miközben Csehov egyszerűen a jó közérzet forrásának tartotta a gyakori kielégülést, és igyekezett úgy szervezni az életét, hogy ez ne járjon semmiféle felelősséggel, Tolsztoj egy középkori moralitás elbukott hősének érezte magát minden esemény után, a nemi betegséget pedig a kárhozat földi előképének látta. Azt írja Klimowicz: Dosztojevszkij sokáig a hazárdjáték rabja volt, Brjuszov narkomán, Jeszenyin alkoholista, Viszockij alkoholista és narkomán, Tolsztoj pedig olyan szexfüggő, akinek elvei vannak, és nem boldogul a libidójával. Nemcsak általában véve szerette a népet, hanem a kozáklányoknak és a parasztasszonyoknak sem tudott ellenállni.

A házasság előtti legkomolyabb kapcsolata úgy alakult ki, hogy eljutott „a bujálkodás megszokásáig”. Mint a Naplójában írja: „a kertben bolyongtam, azzal a zavaros és kéjes vággyal, hogy elkapok valakit a bokorban” (134.). Házasságon kívüli fia is született egy helybeli parasztasszonytól, Akszinyja Bazilikinától. A felesége is tudott erről, mégis húsz évig rejtegette Tolsztoj egy fotel kárpitjában Az ördög című kisregényt. Szofja Andrejevna őrjöngött, amikor 1909-ben megtalálta, mert mindig is viszolygott a férje előéletének e szférájától, így „a Jasznaja Poljana-i paradicsom kezdettől fogva meg volt gyalázva” (133.).

Harmincnégy éves volt Tolsztoj, amikor beállított ebédre alig két évvel idősebb leendő anyósához (egy levelében ekkor „fogatlan vén bolondnak” nevezte magát). A legidősebb lány nehezményezte, hogy nem őt, hanem a tizennyolc éves Szofját választotta a gróf, de nem tudta megakadályozni a házasságot. Tolsztoj ekkor már nem látott más kiutat a bűnös legényéletből. A mérleg: negyvennyolc év telt el, mire bekövetkezett a katasztrófa, a szökés, ebből tizenöt lehetett boldog. A férj továbbra is hasztalan próbálta korlátozni szexualitását, ugyanakkor szigorú elveit sem igazította ehhez. Úgy gondolta, a testi szerelem a házasságban is lealacsonyító, csak gyereknemzéssel igazolható. Ugyanakkor az önkasztráló szekta gyakorlatát sem helyeselte, mert ezt „a nemi kérdés túlságosan mechanikus megoldásának tartotta” (522.).

Mint a fiuk, Ilja írja a visszaemlékezéseiben, Szofja Andrejevna tizenhárom gyereket hozott a világra (egy idő után már akarata ellenére), tizenegyet ő is szoptatott. Nyolcan nőttek fel közülük. Harminc év alatt összesen tíz évig volt terhes, tizenhárom évig szoptatott. Másfél évtizeddel ezelőtt háromszázötven egyenes ági leszármazottjuk volt különböző országokban, akik tartják egymással a kapcsolatot. Vezette a nagy család háztartását, hétszer másolta le a Háború és békét, az Anna Karenyinát talán többször is. Tolsztoj-ingeket varrt, vegetáriánus ételeket főzött a mesternek. Baszinszkij felteszi a kérdést: ki itt az áldozat, „a hétköznapi nő, aki arra volt hivatott, hogy kiszolgálja zseni férjét, vagy a zseni, aki arra volt kárhoztatva, hogy hétköznapi nővel éljen” (107.).

Klimowicz szerint Tolsztoj a hetvenes évek vége felé szellemi megvilágosodást élt át, már tudta, hogyan kell berendezni a földi létet. A fia szerint ettől a hétköznapokban emberkerülő, ingerlékeny és komor lett. Szigorú prédikátornak látta, aki ítélkezik felettük (amikor kávézni akarnak, figyelmezteti őket arra, hogy milyen fáradságos munkával mossák az abroszt a parasztasszonyok a tóban). A lengyel szerző ezt misszionárius-szindrómaként diagnosztizálja. Olyan alkotókon figyelhető meg, mint Dosztojevszkij és Szolzsenyicin, akiknek az emberiség üdvözítése lesz a rögeszméjük. Erősödik a pátosz, eltűnik az irónia és az önirónia, nem tudnak távolságtartással tekinteni a világra és magukra. Tolsztoj a megtért bűnös szerepét választotta, aki jó és együttérző a felebarátaival.

Van valami ijesztő abban, hogy a legnagyobbak egyike egyszer csak arra a következtetésre jut, hogy sokkal fontosabb dolga is van az irodalomnál, és többre becsüli az evangéliumi bölcsességet gyakorlati erkölcsi útmutatássá alakító brosúráit, mint a Háború és békét: „Ha azt akarom leírni, hogyan szeretett bele egy úri hölgy egy katonatisztbe, ezt megtehetem; ha Oroszország nagyságáról akarok írni, és a háborúkat magasztalni, ezt könnyen megtehetem” (289.) – új nézeteit viszont nem terjesztheti könyv formájában odahaza. Még Puskin műveit is „badarságnak” nevezi, a szobráról pedig így ír: „úgy áll ott a téren, mint egy főkomornyik, aki jött jelenteni, hogy az étel tálalva van” (287.). Szerinte nem lehetne a muzsikokkal megértetni, hogy mivel szolgált rá erre a dicsőségre Puskin. De miért akarja a gróf úgy látni az irodalmat, mint a muzsik?

Szofja Andrejevna rögtön érzi, hogy ez katasztrófához vezet. Elveti a tolsztojánus eszméket, „sötét alakoknak” nevezi a tanítványokat, akik szektavezérként tekintenek az íróra. Hosszú évekig harcolt a férje kegyeiért, majd a család érdekeiért a legcéltudatosabbal, Csertkovval – hiába. De nem csak az volt a baja, hogy túl sok időt von el az irodalomtól a prófétai tevékenység. Tudta, hogy ez a szerep a családjától is elszakítja. Egyébként ezt maga Tolsztoj is megfogalmazta a Gyónásban: „Az a két mézcsepp, amely a többinél hosszabb ideig elfordította a tekintetemet e kegyetlen igazságtól [a verembe esett ember példázatára utal, aki mézcseppeket talál a bokor ágán] – a szeretet családom meg az íróság iránt, amelyet művészetnek neveztem –, már nem édes nekem” (276–277.).

Baszinszkij óva inti az olvasót attól, hogy amint az értelmiségi körökben szokás, kinevessük a paraszti munkát végző Tolsztojt. Elege van az ilyen anekdotákból: „Méltóságos uram, az eke előállt a főbejárathoz. Méltóztatik szántani menni?” (35.) Mély értelme van annak, hogy Tolsztoj a gyermekeivel együtt beletanult a paraszti munkába, ez az önfejlesztés fontos része volt. Az egész emberiség képzeletét megragadta az a kép, hogy a nagy művész és gondolkodó „paraszti ruhában, alázatosan megy az eke után”. Ő nem pásztorjátékokat kedvelő barokk főúr. Mégis meggondolandó, hogy kinek volt még Tolsztojon kívül önmegvalósítás a szántás. Mondhatni, elvi alapon szántott, hisz elítélte a társadalmi munkamegosztást mint „a szégyentelen naplopók kibúvóját”, bár a kiváltságos osztályra nézve is károsnak tartotta ezt, mert senki sem lehet boldog és egészséges fizikai munka nélkül. A marxizmus klasszikusainak is voltak hasonló elképzeléseik, igaz, ők úgy gondolták, hogy a muzsik is beül időnként a gróf dolgozószobájába remekműveket írni.

Mindez sokak szemében hitelesítette, emellett a regényírónak is jól jöttek az ilyen közvetlen tapasztalatok, és minden ember szélesebb látókörű lesz attól, ha a kasztján kívüliekkel is szót tud érteni. Ez mégsem sorsközösség, és alighanem Szofja Andrejevna ragadta meg a lényeget, aki még Baszinszkijnál is jobban ismerte Tolsztojt: „Mindig a saját döntése szerint dolgozott, sosem szükségből. Ha akart, írt, ha akart, szántott. Ha kitalálta, hogy csizmát varr, akkor makacsul csizmát varrt. Kigondolta, hogy gyerekeket fog tanítani, hát tanította őket. Ha megunta, abbahagyta. Csak próbáltam volna én így élni! Mi lett volna akkor a gyerekekkel és magával Lev Nyikolajeviccsel is?” (61.) Ez is igaz, de tehetett volna-e ennél is többet?

Nem diadalmaskodnak a családon belül a tolsztojánus eszmék, bár van, aki lelkesedik értük. Az író legkedvesebb fia, Andrej inkább az apja ifjúkori kicsapongásait utánozza, a parasztlányok hajkurászását is beleértve. Az orosz–japán háború idején több százan tagadják meg a katonai szolgálatot, mert nem akarnak erőszakkal ellenállni a gonosznak. Ők börtönbe vagy büntetőszázadba kerülnek, Andrej viszont önkéntesnek jelentkezik. Lelkes híve a halálbüntetésnek. Miközben az apja súlyos tehernek érzi a tulajdont, Andrej őrséget szervez az anyjával, átkutatják a parasztok portáit, hogy visszaszerezzék az ellopott káposztát. Nem sikerül tolsztojánus kolhozt szervezni a családból.

Baszinszkij nem lép túl az életrajzi kereteken, nem tárgyalja a tolsztoji eszméket. De talán jobban megérthetjük a történetet, ha ezekre is kitérünk egy másik, magyarul is hozzáférhető lengyel forrásra hagyatkozva. Nézetei a hetvenes évek végén, súlyos válság után alakultak ki (ezzel le is zárult a házasság boldog időszaka). A Gyónásban írja le, hogyan vesztette el a hitét. Nem találta élete értelmét, elmélyedt Schopenhauer pesszimizmusában, öngyilkosság kísértette. De felfigyelt arra, hogy a nép rendíthetetlenül tűri a sorscsapásokat, nem rémíti meg a halál. „A reflexió nélküli néphit teszi lehetővé számára, hogy visszataláljon a hagyományban öröklődő egyetemes emberi bölcsességhez, amely azt hirdeti, hogy valamilyen felsőbbrendű akarat irányítja a világot, és az ember akkor értheti meg a magasabb értelmét, ha engedelmeskedik neki.”

Racionalista színezetű pánmoralizmusa lerombolta a dogmákat, elvetette a szertartásokat. Az ő felfogása szerint Krisztus tanítása nem misztikus és nehezen érthető, hanem nagyon is egyszerű, a lényege benne van a hegyi beszédben. Nem kell ide szentháromság, kinyilatkoztatás és feltámadás, mert ezek érthetetlen és fölösleges dogmák, hisz nem adnak a gyakorlatban megvalósítható tanácsokat. Szent Pállal kezdődött a romlás, ő vitt metafizikai-kabbalista elemeket a tanításba, majd Nagy Konstantin korában vált teljessé a katasztrófa. Tolsztoj nem különbözteti meg a keleti és a nyugati kereszténységet, az ő szemében az első, a második és a harmadik Róma is „zsiványtanya”. Mégis szerencsétlen döntés volt, hogy 1901-ben kiközösítette az orosz ortodox egyház ahelyett, hogy tudomásul vette volna az elszakadását. A birodalmi érdeket pedig az az elve sértette leginkább, mely szerint nem kell különbséget tennünk a saját nemzetünk és más nemzetek között.[2] A család érdekeit pedig azzal, hogy végül már a családtagjait sem különböztette meg az egész emberiségtől.

Tolsztoj Ábrahámnak érezte magát, aki a családját is képes feláldozni magasabb értékekért. Mivel a birtokot már a családjának adta, a szerzői jogoktól próbálta megfosztani a szeretteit – elvi okokból. A halni készülő bölcs a méltóságát próbálta megmenteni, de nem kolostorban, remetelakban, parasztházban, hanem egy állomásfőnök házában érte a vég, ahová nem engedték be a gyerekek a feleségét. Szofja Andrejevna már csak a halott férjétől búcsúzott el. Most már semmi sem akadályozhatta meg a legenda építését. Elfogadta a tolsztojánus eszméket, még vegetáriánus is lett, majd kiadta a férje leveleit, emléket állítva boldog házasságuknak.

(Bélyegkép: Pavel Baszinszkij. Forrás: 1ul.ru)