„legyen ez csak olyan emlékezés vagy emlékeztető, bármi, ami a visszaidézés fájdalmával és kéjével kapcsolatos, legyen valami olyan, amit öregkorában ír az ember, legyen előleg abból, amit negyven év múlva érezhetnék, ha netán a hetvenhármat megérném és még emlékezni tudnék akkor”

                (Nádas Péter: Emlékiratok könyve, első oldal)

A fasizmus győzött.

A fasizmus előbb győzött, és csak azután győzték le. Ami Nürnbergben és később Auschwitzban történt, az nem részeredmény volt. Theodor W. Adornótól Hannah Arendten át Ingeborg Bachmannig, Kertész Imréig és Pilinszky Jánosig tudta ezt mindenki. Megváltozott mindennek a története. Semmi nem lehetett többé olyan, mint előtte volt. A Világló részletek a fasizmus által eltörölt néhai és kései polgárvilágról is beszél, és arról, hogy a fasizmus veresége, tehát túlélése, hogyan vezetett félreérthetetlenül egy új világba, egy másik kísérletbe az időközben szintén a fasizmus által legyőzött munkásmozgalom romjain, élhetetlenül. „Szegény, szegény hülye anyám.” Ami 1956-ban a budapesti Marx téri tömegnek az antisztálinista, nem-polgári, hanem szocialista forradalmában egy pillanatra lehetséges volt, annak nagyjából húsz évvel később – a forradalom leverése és a beteljesületlen hatvannyolcas kísérlet(ek) következményeként – Melchior padlásszobájában már csak hiányként maradt nyoma. Ezek az elsüllyedt világok omlanak egymásba az Emlékiratok könyvében és a Párhuzamos történetekben is. (Persze, hogy az 1956-os „vetemedés” – a megtorlás és az amnesztia után, és minden amnéziagyakorlat mellett is – milyen konszolidációs kényszereket jelentett annak a vezetésnek, melynek a maga kiretusálandó, de eltagadhatatlan előzményét, alapítóeseményét és ősbűnét kellett látnia benne, arról egyrészt a kádárinak nevezett társadalompszichológiai és életszínvonalbeli alku, másrészt Kádár János utolsó beszédének zavarba ejtő vallomása is sokat elárul.)

A munkásmozgalom romjaiból és a jaltai alkuból épült meg aztán a nádasi univerzum kitüntetett szegletének, a berlini falnak a párhuzamos története, hiszen ez a fal a születése pillanatában versenyt, s ekként végeredményt hirdetett. A falon inneni posztsztálini állapot sem hozta el a szabadságot, az egyenlőséget és a testvériséget, pedig még prédikálta is hamis látszatukat az elnyomás közepette. A nyugati kapitalista jóléti állam sikertörténete esetében pedig újra és újra felmerül a kérdés (ezt kérdezte már a Rote Armee Fraktion és a Brigate Rosse is
a maga modorában), hogy korszaka kiszakítható-e az időből, vagy mégiscsak köze van (neki is) a maga közvetlen előzményéhez: a fasizmus pürrhoszi győzelméhez, amelyet konszenzuálisan vereségnek hívunk. 

A berlini fal leomlása után aztán a liberális kapitalizmus „győzelme” (de nem újdonsága!) az addig elcsatolt Kelet-Európába is megérkezhetett, lényegében akadálytalanul. „Valljon s mikor leszön Viennában cukrászdám.” A kilencvenes évek büszke ígérete ma úgy hangzik, mintha régi magyar irodalom volna. Hiszen a prosperitásnak, a stabilitásnak, a polgárosodásnak ez olyan ajánlatát kínálta, amelyet valójában addigra a centrumban is jobbról váltottak le. Felzárkózni mifelénk tehát immár legfeljebb ehhez az új fejleményhez lehetett és kellett. Ennek a magától értetődőségnek az összeomlásáról szól a közvetlen kö­zelmúltunk. Sok-sok vágyvezérelt, tétlen és tévedhetetlen év telt el ennek a kényszerű belátásáig, talán azért is, mert sem társadalmi ellenállás, sem széles körű értelmiségi kritika nem kezdte ki a fennállót, és ez ma sincs másként. Pedig mára már a kiábrándulás és a fáradt nemzedéki önirónia után is vagyunk. Posztkoitális évtizedek depressziója. És új korszak köszönt(ött) be, fogalmunk sincs, milyen, de a rokonszenvek és lehetőségek helyett mintha az absztrakt és konkrét félelmek szaporodnának: válság, nyomor, szárazság, népvándorlás, digitális megfigyelő állam, pszichopolitika. Akik viszont ma a kapitányi hidakon állnak, megint csak a homogénnek hirdetett kulturális identitásközösség fenyegetettségével dagasztják a vitorlákat, fújják a nótát, a csatadalt és a passzátszelet. Ennyi a mesterterv. Ezúttal is azt hallani, hogy nincs más alternatíva. E kinyilatkoztatásnak az osztálymegvetés mellett most már önvédelmi faji akcentusa is van. Így pedig megint nem látszhatnak a – továbbra sem idejétmúlt, hiszen újra megelevenedett – érték- és érdekkonfliktusok, sem az ellenerő, ami ezekből kibontakozhatna. Mindeközben pedig a globális szinkronicitás tartalombősége is soha nem látott kihívást jelent. A jelenről való jelöletlen tudás megsokszorozódik, miközben maga a jelen egyetlen pillanattá szűkül, fragmentálódik, az életidő megélése pedig radikálisan egyéni lesz azáltal, hogy immár a virtuális tér párhuzamos jelenében is szivárog el. Már korántsem csak a testünk a csatatér.

A korszakba vetettség nádasi hagyományának talán ilyenek lehetnek a mai perspektívái. Mert az, hogy kénytelen-kelletlen továbbra is létezünk, akármilyen bizonytalan is ez a bizonyosság, mozgásban tartja a történelmet. Ennek a mozgásnak a leírására vállalkozik a nádasi mű. De ez a próza nem úgy profetikus, hogy jövendőmondó. A honnan?-ra veti vigyázó szemét, a bomlás analízisét végzi, mely bomlás talán nem fatalizmus, de törvényszerű. Ami volt, elmúlt. Ami van: múlik. A nádasi életek, ezek a belső beszédek folyton búcsúzásban vannak a múltaktól és a jelenüktől, miközben nincs bennük az elsiratás könny(elm)űségéből semmi. (S ha már búcsú, akkor inkább sarjadjunk ki a sírból, a földből, mint a növények. Úgy nem hamu és por lenne a vége, hanem víz, meleg, hús a húsban, hangzik el 1989 egyik napján, a Richard Schwartzcal folytatott párbeszédben.)

Ami történt, az a leírás, a körüljárás, a helyszín óvatos meghatározásának szellemében zajlott. Előkészületek és levezetések sokaságával tehát. Ez pedig poétikai konfliktus is, a modernitás egyik alaptípusának tekintett vonulatára adott válasz, mondván Camus, Vajda Lajos, Beckett, Duras, Kurtág és persze Mészöly mind-mind a fölösleget igyekeztek elhagyni. Nádas kérdése viszont úgy hangzik, hogy mit tekintünk fölöslegesnek és mit tekintünk szükségesnek egy világkatasztrófa után? A nagyhatású elődökhöz képest neki ráadásul tovább kellett mennie, a berlini fal monolitnak látszó korszakát hol hiper-, hol mikrorealista hivatása anyagává tenni. Egyenesen benézni, belesni a fal hajszálrepedésein és hasadékain, be a félhomályba, át az éjszaka legmélyén, át a margitszigeti kolostorromon és Berlin és Budapest legfrissebb romjain egyszerre. A féktelenség precizitásával (a precizitás féktelenségével) elmondani mindazt, amit ott megláthatunk, látni képzelünk, mindazt, ami egyébként és mindig is elemien tartozott hozzá az emberi lényhez, és ami itt és most ekképpen mutatkozik meg, akaratlanul is vásárra vitt bőrén viselve elhordott múltjait. Amitől végül nem is az individuumnak, hanem rajta keresztül a kollektívumnak és a korszaknak a képe lehetne teljesebb, ha a valóság kontinuus és egészelvű rögzítése – túl a testek történetén, amelyre Nádas nem redukálja, hanem éppen ellenkezőleg, kiterjeszti a prózáját – lehetséges volna egyáltalán. Persze nem az, a valóság sem mozdulatlan, a nádasi narráció nézőpontja(i) pedig legtöbbször megrögzött(ek), de semmi esetre sem mindentudó(k). És éppen ezért nem is az enciklopédikusság, hanem a töredékesség címekké emelt többes számai (emlékiratok, párhuzamos (!) történetek, világló részletek) jellemzik a nádasi „monstrumokat”. Ezért nincs szó tudástermelésről. A megíródás legfeljebb kísérlet lehet. Analízis. Leginkább az egymást követő rendszerek és korszakok eltérő antropológiájának és a szenzibilitásnak az analízise. Az analízis során a magától értetődés szövedéke pedig mindig fölfeslik valahol.

És akkor ehhez képest vannak azok az emlékezetes jelenetek, amelyekhez már néhány ecsetvonás is elegendő. A mondatok közötti hiányban évtizedek, tehát életek szivárognak el. Ez a hiány azonban nem elhallgatás, nem csonkolás, nem tabu, hanem egy beláthatatlan vagy beteljesületlen idill esélye. „Volt egy lehetséges élet előttük, amelyet szívesen vele töltene.” Ezekben a szöveghelyekben és nem-helyekben épp az elliptikusság a megrendítő. Nádas az epilógusnak is nagymestere. Szán Hédi úton van Sopron felé, Lívia terhesen üvegcsiszol egy Práter utcai pincében, Hamar János Montevideóból még üzen. „Mégis azt hittem, most majd ilyen óvatosan, lassan és halkan mindenki visszatér az élők közül, de aztán nem találkoztam többé senkivel.” Egyik mondatról a másikra tágul szédítővé a képzelet emlékezete. Mert bármi, ami lehetséges volt, folyamatos múltként mondható csak végig. A búcsúzás hangján. Ki az, aki elmenekült, ki lett hűtlen, ki áruló és ki halott? Ki nézett mélyen önmagába, hogy aztán túléljen, és ki lett öngyilkos a tisztánlátás ajándéka nélkül? Vezettek-e haza legalább egy pillanatra az összegubancolt szökésvonalak? Nem. Szökés volt és várakozás. (Nádas a Közöny, a Godot és a Saulus ellenében a korszak nagy könyveként Marguerite Duras munkáját nevezi meg, mely elmondása szerint kíméletlenségével a Világló részleteknek is mintául szolgált. Duras könyve a várakozásról szól, és a Fájdalom címet viseli Forgách András fordításában.)

Megérkeztem, írja Melchior, pedig dehogy. Rövid levél, ilyen hosszú távollét. Aztán csak búcsú megint, két évvel később a kicsiny betűkkel teleírt nyári levelezőlap Arcachonból. Ebben a nyárban zárul le, ami az őszi megfázások idején kezdődött el. Az október a hanyatlás és a várakozás évada, a halottak napja adventje, élet és elmúlás határmezsgyéje, a búcsúra hajlamos lelki beállítottság hónapja. Milyen lenne az októberi óceáni érzés Arcachonnál? Milyen a haragosan hullámzó víz, ha Warnemündében ugyanekkor hullámtalanul nyugodt? Milyen lenne oda a hazatérés? Mondhatjuk-e optimistán, hogy minden hazatérést búcsú előz meg? De van-e még hova hazatérni egyáltalán? És lehet-e máshova, mint – újra és újra – egy szövegtengerbe?

Megyünk az őszbe.

Esni kezd.

„És két év múltán egy kicsiny betűkkel teleírt nyári levelezőlapon tudatta, hogy megnősült, a nagyszülei sajnos már nem élnek, kislányuk másfél hónapos. A képen az Atlanti-óceánt lehetett látni, semmi mást, csak a haragosan hullámzó vizet a látóhatárig, de a felirat szerint Arcachonnál készült a felvétel. Verset régóta nem ír, jóval kevesebbet gondolkodik, bort szállít, kizárólag vörösbort, boldog, igaz, nem mosolyog olyan sokat. És a másik még mindig egy idegen házban állt ezzel a híradással, hol a lap írott oldalát nézte, hol a képet.”

Nincs válasz. És levél többé nem érkezik.

Arcachon. Ott van a világnak vége. A tenger azon túl tűnik semmiségbe. 

Aztán ötven év telt el.

2019. 07. 15.

2019. 07. 15.

2020. 10. 04.

2020. 02. 09.

(Bélyegkép: Valuska Gábor)