1974-ben születtem Szolnokon. Iskolás korom óta írok hol rendszeresebben, hol kihagyásokkal, így nehéz lenne magamról mint kezdőről beszélnem a versírás terén. A számok azonban magukért beszélnek: életem első negyvenöt éve alatt mindössze tizenöt olyan verset írtam, amit késznek tekintek – a többi félbemaradt, tönkrement a javítások során, vagy eleve reménytelen volt. Ezt a tizenöt verset sem publikáltam, végleg lezártnak tekintettem a versírást az életemben.

2020 végén egy kiállítás (Sean Scully festményei) hatására erős késztetés ébredt bennem, hogy újra verset írjak, és hamar úgy tűnt, hogy összeérett bennem a megszólaltatható tapasztalat és a formaalkotás vágya, a bennem élő témák, érzések, problémák olyan csatornát vagy mintázatot kaptak, amivel érzésem szerint a korábbinál sikeresebben tudom kifejezni azokat.

Részben a jogászként szerzett tapasztalataim alapján az utóbbi időben egy olyan ciklusba rendezhető, terjedelmesebb anyag kidolgozásán munkálkodom, ami a családon belüli erőszak és más traumatizáló helyzetek témáit veszi sorra hol külső szemszögből, hol az áldozat, hol az elkövető szempontjából. Nem törekszem tankönyvszerű, tudományos vagy akár teljes spektrumú bemutatásra, kizárólag az engem személyesen érintő dolgok lenyomatai kerülnek bele a szövegekbe. Változatos formákat próbálok ki a munka során, a haikuszerű mondatoktól a hosszabb történetekig, többségében az élőbeszédhez közelítő megfogalmazásban. A Jelenkor júniusi lapszámában olvasható verseim is ebbe a körbe illeszkednek.