Doktor úr,
      miért halt meg minden jó ember? Én is mennék már. Apám rég elment. Jó ember volt, de gyakran méregbe gurult. Gyerekkoromtól fogva tudtam, hogy a férfiak méregbe gurulnak, és ő volt mind közül a legférfiasabb. Senkitől sem tűrt ellentmondást. Egyszer május elsején ráfogta a milicistapuskáját egy cigányra, mert a cigány, az nem szlovák, és ez a cigány még ki is gúnyolta a vörös zászlót meg a munkásmozgalmat. Végül nem lőtte agyon, csak megrakta a puskatussal. Bénultan nézte mindenki, aztán hárman észbe kaptak, és a tribün mögé vonszolták apámat. Ennyien kellettek hozzá, amilyen bivaly egy ember volt. Bármikor odacsapott, gondolkodás nélkül. De jót akart. Néha nagyon megvert. Akkor nagyon jót akart. Az még egy más világ volt, nem olyan, mint a mai, hogy még a rossz gyereket sem szabad megütni. Anyám azt mondta, hogy előbb rossz gyerek voltam, most meg rossz felnőtt vagyok. Akkor majdnem rám jött a sírás, de úgy tettem, mintha nem jönne, zörögtem az edénnyel, aztán belevágtam az egészet a mosogatóba, és felmentem az emeletre, abba a szobába, aminek zárható az ajtaja, mert a bátyám felszerelt rá egy zárat, de elkért érte harminc eurót. Apám ingyen felszerelte volna.
      Tisztelettel:
      Vargová

A rendelőből a parkolóra látott. A betegek és hozzátartozóik az autókat kerülgették. Előbb-utóbb a város összes lakosa felbukkan itt, azokon kívül, akiknek sikerült pozsonyi vagy külföldi pszichiáterhez eljutniuk. De ha nem költöznek Po­zsonyba vagy külföldre, akkor előbb-utóbb megjelennek a parkolóban.
      Bámult lefelé, és csak véletlenül figyelt fel rá, hogy a páciens épp valami érdekeset beszél: a széken kuporogva azt a kijelentést tette, hogy az élet egy permanens kivégzés.
      – Figyelje csak meg, ami velünk történik, tartsa nyitva a szemét – erősködött. – Ami van, az egyszer gyorsul, máskor lassul, egyszer távolodik, aztán közeledik, de mindig mélyen megsebez, és az ember abban reménykedik, hogy egyszer képes lesz véglegesen legyőzni.
      Felešlegi bólintott.
      A páciens úgyszintén.
      Akár egy revü koreográfiája.
      – Próbáljon a hajára figyelni – folytatta a páciens.
      A pszichiáter akaratlanul is megtapogatta a fejét.
      – A sűrűségére, a korpára, a viszketésre.
      Mindketten vakaróztak.
      – Ezek a rovarok virtuálisnak tűnnek, de valóságosak! Tényleg léteznek! Egész rovarcivilizáció él a fején, állítson össze egy tükörrendszert, és nézze meg a tarkóját. Hiába érzi az apró lábacskák mozgását, egyetlen élőlényt sem fog látni, nem lesz ott semmi különös. Pont ilyen észrevétlenül történik a kivégzés.
      Újabb összehangolt bólintás következett a rendelői revü programjában.
      Odalent kocsik érkeztek, kocsik távoztak.
      – De akadnak, akik egy másik világban élnek, ahová a magunkfajta közönséges halandót be sem engedik. A felsőbbrendű faj. De mégis mitől felsőbbrendű? Mindig is itt éltek köztünk. Akár egy ágyban is aludtak velünk. Legkésőbb akkor észre kellett vennünk a különbséget. Sikeresség-sikertelenség, tehetség-tehetségtelenség, sőt talán halandóság-halhatatlanság is. És tudjuk-e vajon, hogy miben rejlik a különbség? Talán tartózkodnunk kellene az olyan kifejezésektől, mint a faj, mást kellene keresnünk, de nem találunk megfelelőt, semmit nem tudunk kitalálni. És tudja, ki az, aki viszont mindig kitalál valamit? Hát a felsőbbrendű faj képviselői.
      Kényelmesen ültek, keresztbe vetett lábbal, kezükben egy-egy stampedli a rendelői készletből. A doktor rágyújtott, és féldelíriumban bámult a parkoló melletti buszmegállóra, vagy inkább villamosmegállóra, egyszeriben belekuszálódott az egészbe egy fekete-fehér német film, madártávlatból nézte a megállót, egy régi, 1929-es film, jön a fekete-fehér villamos, egy fekete-fehér ruhás lány nem is akar felszállni, inkább mintha csak céltalanul ácsorogna, a cél mégis kiolvasható a lábszárából, a karjából, a tökéletlenül fedett melléből, egész testével érzi, hogy a kocsiból kiszáll a fekete-fehér fiú, avantgárd nyár van, a második véhának még nyoma sincs, a férfiaknak sliccük van, és ő ezt tudja, látszik az arcán, de egyszeriben eltűnik a villamos, és eltűnik a lány is, csak a szürke buszmegálló maradt, és a parkoló, a parkolóban pedig egy idős házaspár.
      Mit művelnek ott?
      A nő a férfihoz hajolt, a férfi a nőhöz.
      A doktor egy csóknak lett a tanúja.
      De úgy látta, hogy ez egy rutincsók.
      Egy begyakorolt figura.
      Egy szomorú paródia.
      Úgy látta, ez a pár reprodukál valamit, aminek az eredeti értelme elveszett, ez szomorú volt, és büntetésért kiáltott, de büntetni minek, inkább kinyitotta az ablakot, és behívta őket a rendelőbe.

[...]

 

(Bélyegkép: Vladimír Šimíček)