Nem volt fény. Útközben ez az egy mondat szólt bennem egy ismeretlen hangján, akit mégis mindennél és mindenkinél jobban ismertem, noha fogalmam sem volt róla, hogy kicsoda. Ez a mondat volt minden mondat mögött. Gyerekkorom óta ismerem ezt a hangot, a legkorábbi emlékeim között ott volt már. Egy hang, ami mintha az enyém lenne, de mégsem az enyém. Egy hang, ami tulajdonképpen nincs is, mert sosem hallottam odakintről, a világból, csak a fejemben szólalt meg időről időre. De ez sem pontos, hogy a fejemben, mert nem volt határozott forrása ennek a hangnak, csak annyi tűnt biztosnak, hogy mindig belülről hallom. De ez a belül mégsem azt jelenti, hogy a testemben. Inkább úgy tűnt, hogy a lelkemből szól ki, az ismeretlen lelkemből beszél ez az ismeretlen hang. Sosem értettem, mi az, hogy lélek. Ha van, hol van, ha pedig nincs, miért beszélnek annyit róla. Semmit sem értettem. Valójában soha nem értettem semmit. Önmagamat sem értettem, és a világot sem. A világot olyannyira nem, hogy már azt is nehezemre esett volna elgondolni, hogy mi a világ. Önmagam pedig egyenesen az ismeretlenség centruma volt, egy feltérképezhetetlen és kiterjedés nélküli világ, amelyben kénytelen voltam létezni, mert nem volt más választásom.

Nem volt fény.

A biciklimet a temetőnél hagytam, odaláncoltam a nyomókút melletti rozsdás vaskorláthoz. Szinte semmit sem láttam a sötétben, csak a kőkereszt alatt égett egy mécses, de így is odataláltam volna a nagyszüleim sírjához. Most nem akartam odamenni, bár egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy mégis odamegyek. Leülök a sír mohás betonkeretére, és elszívok egy cigarettát. Beszélgetnék velük, erre gondoltam, bár soha nem tudtam beszélgetni a halottakkal. A halottak soha nem válaszoltak, ha kérdeztem őket, csak a kérdéseimet követő csend lett sűrűbb, amíg a válaszokra vártam. Lehet, hogy ez a sűrűbb csend a halottak válasza. Lehet, hogy ez a sűrűbb csend a halottak nyelve. De ezt a sűrűbb csendet sem értettem soha. Eszembe jutott a nagyanyám. Nyolcéves voltam, amikor utoljára elvitte a mentő. Ahogy álltam a biciklim mellett a sötétben, tisztán láttam magam előtt nagyanyám arcát. Ahogy focizunk a kertben. A barnára mázolt, kétszárnyú vaskaput kellett eltalálnom, ő volt a kapus. Fél oldalára szinte lebénult már, de bármikor kértem, jött velem, ki a kertbe, tizenegyeseket rúgni. Döngött a vaskapun a bőrlabda. Május volt. Május a régi kertben. Azóta az a kert sincs már, elsüllyedt az időben. Vagy az idő túloldalára került. Talán minden megvan, csak nem itt. Mert innen mintha minden menekülne.

Nem volt fény.

Az út a temető fölött kanyarodott fel a dűlőre. Ez a dűlő is olyan volt, mintha már rég nem létezne, vagy mintha az idő túloldaláról bukkant volna elő. Látom a ribizlibokrokat magam előtt, a régi földünket, amely itt volt a közelben, a dűlő legtetején. Nyári délután, ülök a ribizlibokrok között, a szemem elé tartok egy ribizliszemet, és úgy nézek a napba. Áttetsző, piros gömb, mint egy apró csillag egy ismeretlen galaxisban. Fonott kosarakba szedtük a ribizlit. A földút túloldalán volt Béla bácsiék hétvégi háza. Idős, gyermektelen házaspár, a néni nevére nem emlékszem. Az arcukra sem emlékszem igazán, csak az emléknyomuk él bennem, egy lenyomat, amely egyszerre több és kevesebb, mint egy kép. Végül mindenkiről egy ilyen lenyomat marad a másikban. Vagy ez sem, és akkor az tényleg a halál. Sokszor áthívtak, üldögéltem a kis ház konyhájában, előttem egy tálban mindenféle színű cukorka. Nem szerettem ezeket a ragacsos, töltött cukrokat, de mindig úgy tettem, mintha ettem volna belőlük. Odalentről csak a vonat hallatszott fel, más semmi. Akkor még jóval kevesebb autó járt az utakon. Több volt a csendből. De azóta valami felzabálta a csendet, hatalmas darabokat tépett ki belőle, és most is itt ólálkodik, nyálas pofájában a csend vérző tömbjeivel. Mint egy vérfarkas, olyannak képzeltem ezt a csendzabálót. Hatalmas és vörösen izzanak a szemei. Mint a napban ragyogó ribizlik, olyanok a szemei, csak ezt a ragyogást a szemeiben nem a nap táplálja, hanem a haldokló csend, amit folyamatosan felzabál. De mindez persze csak utólag tűnt így, akkor nem volt semmiféle vérfarkas az izzó szemeivel, csak a ribizlibokrok csendje, és ennek a csendnek a mélyén a szorongás, aminek akkor még nem adtam nevet. Semminek nem volt még neve, de ez a nagy névtelenség sokkal közelebb volt hozzám, mint a későbbi, a nevekkel teleaggatott világ.

A fejlámpát nem akartam bekapcsolni, mert azzal bezárnám magam abba a szűk kis világosságba, amit adni tudna. Akkor inkább a hold sápadt fénye, ahogy a vékony ködön átszűrődik. A régi ribizliföldet magam mögött hagytam. Ott nincs már se ribizli, se a szelídgesztenyék, csak a csipkebokrok és a gaz, ami embermagasságúra nőtt. A szelídgesztenyefát a szomszéd ölte meg, mert a koronája eltakarta előle a folyó túloldalán magasodó várat. Lyukakat fúrt a törzsébe, közvetlenül a talaj fölött, aztán a lyukakba petróleumot fecskendezett. A fa lassan halt meg, évekig agonizált. Amikor kivágta egy helybeli férfi, megmutatta a lyukakat a törzsön. Bosszúból felmentem egy barátommal a rákövetkező télen, és betörtem a szomszéd házának ablakait. Vagy egyedül mentem fel, nem is tudom már. Átmásztam a kerítésen, találtam néhány törött téglát, és egyenként, komótosan betörtem minden ablakot. Amikor végeztem, nem éreztem úgy, hogy bármi is történt volna. Nem állt helyre semmiféle rend, nem billent vissza a mérleg semmiféle egyensúlyba. Talán csak a pusztítás nyers örömének íze volt a téli délutánban, semmi más. Most már láthatná a várat a régi szomszéd, semmi sem takarná el előle. De a ház üres és elhagyatott, évek óta nem járt itt senki. A teraszt benőtte a vadszőlő. Kinyílt a tér, tökéletes a panoráma, csak senki sincs már, akit érdekelne. Az ürességben sehol egy tekintet.

Nem volt fény.

Nem tudtam, hová megyek. Persze tudtam, hogy hol van a ház, az a kunyhó a hegy túloldalán. Sokszor jártam ott, ismertem az utat. Mégsem tudtam, hová megyek. Mert nem abba a kunyhóba mentem, miközben oda tartottam. Akkor mégis hová. Ahhoz, hogy erről az útról képes legyek bármit is mondani, nagyon távolról kellene kezdenem. A legelejéről. De hol van a legeleje annak, amit elmondanék. Hol kezdődnek a mondatok.

[…]

(Fotó: Németh Dániel, Magyar Narancs)