Írni akkor kezdtem el, amikor már elfogadtam a gondolatot, hogy nem fogok. Pár gimnáziumi verset és egy erőltetett elbeszélést leszámítva nem is próbálkoztam, nem tudtam „mit” és „hogyan”, „nem jött”. Miután pár évet végigbuliztam a budapesti éjszakában, és közben némi csúszással befejeztem a filozófia alapszakot, irodalomtudomány mesterszakra jelentkeztem, mint aki elfogadja a sorsát. Az első szemeszter után, télen egyszer csak elkezdtek keringeni a fejemben szavak és mondatok. Nevek. A lila noteszembe jegyeztem le őket, nem sejtve, mi is történik itt valójában. Majd egy bizonyos februári napon elkezdtem írni az első regényemet, amelynek pár hónappal később az Igen és rózsaszín címet adtam. Azóta az írás mindig is ott volt velem, leggyakrabban mint lehetőség és csak ritkán mint kényszer. Úgy tűnt, mintha isteni adományban részesültem volna, mámorító volt, ahogy saját magam legnagyobb meglepetésére kerültek ki az ujjaim alól a mondatok. Megtapasztaltam, hogy az alkotás folyamatának elnyelő része a tudat mögött zajlik. Ha valaki megkérdezte – és bizony ezt kérdezték legtöbben –, miről szól a könyvem, azt válaszoltam, hogy: „nem miről, hanem hogyan!” Leginkább ugyanis a nyelviségben éltem ki magam, a nyelvi játékban, humorban, a poézisben, a ritmusban. Engedtem, hogy a forma szülje a tartalmat – ez pedig olyan kategorikus módon történt, mintha nem történhetne máshogy. Most azonban megerőltetem magam: a regény középpontjában egy szerelmi háromszög áll. A történetüket pedig nem más meséli el, mint maga Isten, akinek saját mondandója is akad. A világ teremtője és a teremtett világ között egy negyedik, titokzatos főszereplő közvetít. Ez a tömény pátosz négy évig vezérelt, és végig meg voltam győződve arról, hogy remekművet írok. Szárnyaló megalomániám odáig is elvitt, hogy szinte lenéztem az egyes szám első személyű elbeszélést, az önéletrajzi elemekről nem is beszélve. Az esés bizony magas lóról történt. (A könyvemben pedig, ennek ironikus előképeként, egy ló esik le egy étterem teraszára, „és csak a lába szegénynek lóg ki a fólia alól”.)
Miután befejeztem a regényt, pár sivár hónap következett. A különböző folyóiratokba küldött részletekre vagy nem kaptam választ, vagy az elutasító volt. Nem hittem a szememnek. Aggasztott továbbá, hogy vajon ez egy egyszeri ajándék volt-e. Tudok-e írni mást? A válasz karácsonykor jött, ahogy szokott: megvilágosodtam. Rájöttem regényem végzetes hibájára, majd rögtön utána a megoldásra. Az első könyvem kellett ahhoz, hogy a második legyen az igazi. Vagy csak: igazi. Ha filozófiai párhuzamot szeretnék vonni – és szeretnék –, azt mondanám, hogy az Igen és rózsaszín olyan, mint a hegeli rendszer: végtelenül absztrakt. A második regényem – amin a karácsonyi megvilágosodás után pár héttel kezdtem el dolgozni – a kierkegaard-i válasz rá.
A nagy spieler című fejezetet írtam meg elsőként. Görföl Balázsnak küldtem el, akit több éve ismertem meg egy szülinapi buliban. Balázs azóta a könyvem – a második könyvem – legnagyobb támogatója, Blanka karakterem híve, és nem utolsósorban – jelenkori és reményeink szerint jövőbeni ‒ szerkesztője. Időközben két regényrészlet is megjelent a Dunszt online folyóirat hasábján (amely sajnos már a múlté), egyik az első regényből, másik a másodikból. A második regény Blatto és detto című fejezete a Műútnál vár megjelenésre.
