1.

Recsegő, karcos, surrogó nesz…

Soha nem változik, mindig ugyanolyan. Ugyanúgy ismétlődik, percek – dehogy percek, hosszú órák óta. A hang precíz hurkokat rajzolt a sötétségbe.

Felriadt. Valami felrobbant. Fémes robaj, valaki bevágta a bejárati ajtót, a pállott benti levegő egy tömbben mozdult meg és csapódott neki a falnak. Aztán az ordítás.

Basszus, miért ordít, mért nem hagyja abba?

Lantos ledübörgött a lépcsőn és megtorpant a kanapé előtt. Fujtatott a dühtől. Kopaszra nyírt feje szinte beleolvadt széles vállaiba. Kezét hol ökölbe szorította, hol kinyitotta, diónagyságú bütykei félelmetesek voltak. Felbőszült arccal meredt Viktorra, aki a kanapén hevert, gyűrött ruhában, valami kiszolgáltatott pózban. Másnaposság. Noha a pince ablakai szürkék voltak a mocsoktól, mert soha senki nem mosta le őket, a beszivárgó utcai fény lézerként hasított Viktor szemgolyóiba. Nyitva hagytad az ajtót, ordította Lantos. Viktor becsukta a szemét. Lantos még soha nem kiabált vele, de most úgy üvöltött, mint egy felingerelt medve. Viktor a kanapéhoz lapult és várta, hogy a férfi megüsse (most, most, most, nyüszítette egy gyáva hang) de erre nem került sor. Másnaposság. Szemhéjai mögött a Lantos kezeiről odavetülő kísérteties retinaképek imbolyogtak. Fájdalomvillámok. Fortyogó sötétség, izzó csóvák. Pokol. Talán soha nem volt még ennyire másnapos. Óvatosan felült, és újból kinyitotta a szemét.

Lantos megragadta a fiú vállát.

– Mit keresel itt?

A szorítás fájt, Viktor megvonaglott, ki is józanodott valamelyest. Szar napom volt tegnap, motyogta. Miután hazamentél, be akartam zárni, de aztán arra gondoltam, maradok egy kicsit. Kiugrottam valami italért, és feltettem pár lemezt… Azt látom, morogta Lantos. Nem kapcsolt ki az a kurva lemezjátszó… Annak a tűnek vége, mondta. Akkor innen jön ez a furcsa hang, gondolta Viktor. Megpróbált felemelkedni, hogy a lemezjátszóhoz támolyogjon, de visszazuhant a kanapéra. Lantos felröhögött. – Majd én. Jól elintézted magad.

Felugrott, és a pulthoz sietett. Egy mozdulat, és a surrogó nesz megszűnt.

Paradise Lost, vetett egy pillantást a vérvörös korongra.

– Vagy elindítsam újra? – kérdezte.

– Isten őrizz – nyöszörögte Viktor.

– Szedd össze magad. Úgy vinnyogsz itt, mint valami kólikás vénasszony – röhögött Lantos. Előrehajolt, és óvatosan megfogta Viktor jobb kezét. Vörös volt és duzzadt. – Verekedtél? – kérdezte. Hangja megváltozott, most mintha aggódott volna. Viktor bólintott. Olyasmi, motyogta. De nem komoly. Leütöttem egy pasast.

– Miért? És hol? – kérdezte Lantos. Körülnézett.

– De ugye nem itt? Nem az üzletben?

Viktor megrázta a fejét. Dehogyis. Nem érdekes. Felidegesítettem magam.

– De hol? – kérdezte újból az idősebb férfi. Nem hagyta nyugodni a kérdés.

– A Neonfényben…

– A Neonfényben? – kérdezte hitetlenkedve Lantos.

– Ott találkoztam valakivel. Aztán odajött a fickó okoskodni. Túl sokat pofázott. Aztán mikor kiment rágyújtani, utánamentem, és jól pofán csaptam. De azzal vége is lett…

A férfi a fejét ingatta. Aztán vállba bokszolta a fiút. Kedvelte Viktort. Te nem vagy normális, mondta. Menj, mosd meg az arcod, intett a mosdófülke felé. Megnyugodott. Viktor bármit művelt tegnap, nem itt történt, és valami magánügy lehetett. De az a nyitva felejtett utcai ajtó… Megint elfogta a düh. Erről még elbeszélget vele. Most… felesleges. A srác olyan másnapos, vagyis, még mindig annyira részeg, hogy alig lát.

Viktor összeszedte magát annyira, hogy eljusson a csapig. Míg a vizet locsolta magára, Lantos kinyitotta a pult mögötti hűtőt, és elővett egy sört. Nem kell, motyogta Viktor, míg feltűrt pólójával az arcát szárogatta. Közben Lantos büszkeségére, a muzeális KISS flippergépre meredt, ami az üzlet hátsó részében foglalta el a helyet. A flippergép homlokzatára egy régi fényképet kasíroztak. A négy démon: Gene Simmons, Ace Frehley, Peter Criss és Paul Stanley peckesen lépkedett a New York-i utcán. Még ez is. Micsoda pojácák, gondolta.

Lantos a kezébe nyomta a hideg sörösdobozt: szorítsd a homlokodra.

Egy ideig a homlokát jegelte a párás sörösdobozzal, óvatosan görgetve egyik halántékától a másikig, de aztán úgy döntött, mégiscsak megissza. Nem kellett volna. Ráivás, reggel, éhgyomorra. Persze nem volt reggel, a Bashar reggel még az igazak álmát aludta. Késő délelőtt lehetett már. Az italtól először jobban érezte magát, a feje kitisztult, aztán – mint várható volt – megint rosszabbul lett.
A gyógysör csak mítosz, gondolta. Mozgott, lebegett, vibrált, sodródott minden. A falak, a polcok, a plakátok részeg tűzben úsztak. A feje könnyű, a lába nehéz lett. Aztán fordítva. Mikor a doboz kiürült, rámeredt Lantosra. Van még? Lantos megvonta a vállát, és hozott neki egy újat. Persze ezt se kellett volna.

– Haza kell menned – mondta neki Lantos. – Itt nem maradhatsz. Mindjárt dél. Nemsokára nyitunk. Ha a vevők meglátnak, sikítófrászt kapnak.

Viktor maga elé meredt. Lantos a fejét ingatta. Te nem vagy normális, mondta újból. Pedig rendes srác vagy. Viktor mondani akart valamit, de a férfi egy intéssel elhallgattatta. Majd máskor. Ha józan leszel. Előszedte a tárcáját, és előhalászott egy tízezrest. Hívok neked egy taxit, mondta. Olyan részeg vagy, hogy az utcáról nem vennének fel. Itt ez a pénz. A maradékot majd holnap hozd vissza.

Lantos telefonált. Valamit halkan magyarázott, aztán felröhögött. Na mindegy, mondta. Siess egy kicsit, mert rögtön ki kell nyitnom az üzletet.

2.

Megjött a taxi, egy öreg és szögletes Volvo kombi, úgy festett, mint azok a feketére lakkozott koporsószállító batárok. Lantos felszaladt a lépcsőn, kitámasztotta az ajtót, aztán felkísérte Viktort az utcára. A taxis kiszállt, és elvigyorodott. Olajos bőrű, alacsony, örményforma fickó, fekete velúrbőr mokaszint viselt, piros rövidnadrágot és vakító fehér inget. A nyakán és csuklóján aranyláncok lógtak. A taxis szemügyre vette Viktor állapotát. Mintha egy eladó lovat bámult volna. Hát jó, legyen, ez volt az arcán. Rosszabbat is látott már. Kinyitotta a hátsó ajtót. Viktor bedőlt az utastérbe, a taxis előzékenyen lehajolt, és behajtogatta a fiú Martens-bakancsos lábait az ülések közé. Jók ezek a bakancsok, mondta. Csak azt nem értem, hogy bírjátok ki ebben a kurva melegben. Az én lábam meggyulladna ebben a vacakban. Előszedett egy zsebkendőt, beletörölte a kezét, aztán tapsolt egyet, jelezve, hogy ezzel vége a meló piszkosabb részének. Hacsak… Remélem, nem fog idehányni, tette hozzá. Na mindegy. Szerencsére bőrüléseim vannak. Fogalmam sincs, rántotta meg a vállát Lantos. Adtam neki egy tízezrest. Ha behány hozzád, tedd el nyugodtan. De szerintem nem lesz baj. Szívós srác ez. Kemény, mint a vídia. Csak most valami, hm, kikészítette. Talán valami csaj miatt van… Felröhögtek, és kezet fogtak.

3.

Mikor elindultak, a sofőr bekapcsolta a zenét: turbófolk zörgött az ócska hangszórókban. Viktor ki nem állhatta a műfajt, csak kényszerűségből találkozott vele, a lakótelepre járó városi buszokon, ahol a sofőrök egy része mindig ezt hallgatta. Kapcsolja már ki, förmedt a taxisra. A kis fickó megvonta a vállát, valamit matatott lent a műszerfalnál, és hirtelen csend lett. Viktor felsóhajtott. Köszönöm, mondta. Összeszedte magát, kiegyenesedett, amennyire tudott, és kibámult az ablakon. A szűk utcák zsúfoltak voltak, tele autóval. A taxi lassan haladt, szinte araszolt csak. Basszus, ez Budapest? – gondolta Viktor. Na jó, a Józsefváros. Ez van. Bűntől szétmart arcok. Cigányok. Kínaiak. Arabok. Feketék. Feketék, basszus. Elhúztak négy hászid férfi mellett, nadrág nem volt rajtuk, csak kaftán, melyek alatt fehérharisnyás-feketelakkcipős lábak kaszálták vidáman a forró kánikulai levegőt. Szakáll- és pajeszhegyek. Mind a négyen mókusprém kucsmát viseltek (amitől úgy tűnt, hogy legalább két méter magasak), és mind a négyen mobiltelefont szorítottak az arcukat borító ezüstös szőrzethez. Valamit hadartak. Basszus, ez nem Williamsburg, ez a nyolcadik kerület, morogta Viktor. A taxis hátrafordult: tessék? Viktor intett, nem érdekes, mondta. A sofőr amúgy nem akart beszélgetni, talán azt gondolta, hiábavaló is volna. Az utas holtrészegen imbolygott a hátsó ülésen, noha igyekezett tartani magát. Nyakas srác, de lobbanékony is, gondolta. Az is látszott, hogy nem túl beszédes fajta. És azokkal a furcsa vasszögekkel az arcában… hát, elég félelmetesnek látszott. Az ilyen viking harcosok nem sokat beszélnek. Ez van.

[...]

(Fotó: Tóth László)