Négyévesen eldöntöttem, hogy festő leszek. Más út nem tűnt járhatónak; kettő és fél nyelven, magyarul, németül és olykor horvátul szóltak hozzám, a szavak által a világ biztosan nem volt kifejezhető, csak körülbelül . A bizonyosság a szín volt, a forma és általában a kép. Későn kezdtem írni, akkor, amikor kiderült, hogy a valami van (→ Ottlik) fogalmak és nyelv által mégiscsak definiálható, bizonyos aspektusaiban pontosabban, mint képekben. Több mint negyven év után végül olyan festő lettem, aki mégiscsak ír.
Láthatatlanok
Valami nem stimmelt. Volt valami a levegőben, ami különbözött még az elmúlt napoktól is, nemhogy attól, amit azelőtt normálisnak neveztek.
Valami készül – gondolta, és át sem gondolva, mit csinál, lassan magára húzta a kabátját a takaró alatt, majd kihúzta az igazolványát a zsebéből. Veszélyt érzett. Bedugta az igazolványt a cipőjébe, rálépett, majd visszahúzta a cipőt. A diákparlament ideges ülései, a hangosbemondó kiabálása a város közepén, a tüntetés, amelyen Annával kézen fogva álltak, összevissza kevergett benne. Már akkor rossz érzése volt. Olyan érzése volt, mintha baromságot csinálna. Nem jól játszana. Nem figyelne eléggé. Olyat kockáztatna, amit nem szabad. A királynőt, például, vagy az egyik bástyát, amikor nem biztos, hogy megéri.
De mindenki benne volt. Ő ne lett volna benne, akiben ha takaréklángon is, de izzott még a gyűlölet ezek iránt? És nem volt játék. Nem volt szabad játékot csinálni belőle, nem lett volna tisztességes. Már csak az apja emléke miatt sem. És az ország miatt sem, akármit is jelentett az, hogy ország vagy haza. Van, amiről nem beszélünk, mégis tudjuk, mit kell tenni érte.
Az egész kollégium aludt. Bement a vécébe. Ahogy végzett, kinyitotta az ablakot résnyire. Ösztönösen cselekedett. Akkor látta meg a katonákat.
– Ruszkik. Ruszkik, bazmeg – gondolta, és rátört a hányinger.
Egyértelmű volt, hogy a kollégium felé jönnek, és az is, hogy ezek szerint bejöttek. Elfoglalták az országot, itt nyüzsögnek megint, mint negyvenötben, amikor mint felszabadítók jöttek. Az apja mennyit tolmácsolt nekik. Most megszállni jöttek. És senki nem fog nekik tolmácsolni. Csak az igazán alja rohadékok. A hazaárulók.
Egy lépést tett a szoba felé, ahol aludt, de megértette, hogy erre már nincs idő. Rohanni kezdett lefelé a lépcsőn, a kazánház felé. Majd ott elkezd matatni.
– Nem vagyok orvostanhallgató. Melós vagyok. Melós, aki most szépen kisétál innen, nem adja meg magát. Ezeknek nem – gondolta, és találomra kicibált egy vödröt, elkezdte megrakni szénnel. Egy pillanat alatt törtek be az épületbe. Csattogtak a bakancsaik a kövön, de furcsa mód nem üvöltöztek. Egyidősek lehettek velük. Ki-kinézett a szén fölül. Ott térdelt, mintha félhülye lenne, ráérősen pakolta a darabokat a vödörbe, mintha egyáltalán nem érdekelné, hogy orvostanhallgatók vagy szovjet katonák masíroznak a háta mögött, és igazából nem is tudna különbséget tenni köztük. A sapkáját egészen az arcába húzta, a szenes kezével megtörölte párszor az arcát. Ahogy várható volt, ketten rátörtek. Az egyik fegyvert fogott rá, a másik a zsebét kutatta át.
Érezte, hogy végigfolyik a víz a gerincén. Erősen rátaposott az igazolványra a cipőjében. Már meglehet nekik a nevem. Kétszer is felszólaltam – gondolta, de az orosz csak arrébb lódította, és a kapu felé mutatott.
Nem értette, mit mond a másiknak, de a hangsúlyt azt értette. Lenézés volt benne és türelmetlenség. Nem szarakodnak egy fűtővel.
Lassan ment ki a kapun, vissza-visszanézve, mintha nem értené az egészet. Hülye arcot vágott, mint politikai gazdaságtan-órákon és a különféle pártrendezvényeken. Néha közbekérdezett, mintha akkurátusan szeretné megtanulni az egészet. Olykor jegyzetelt is, a papír egyik felére a sületlenségek vezérszólamait, a másik felére a tananyagot, próbavizsgákat tartott magának anatómiából, amíg azok beszéltek.
Amikor kint volt az utcán, sietni kezdett. Jobb híján haza. A jobb lábát törte az igazolvány, ahogy loholt. A láb csontjai – jutott az eszébe, és elkezdte sorolni valamennyit, latinul.
Zsongott a feje. Hol arra gondolt, hogy nincs veszve semmi, és folytatni kell, hol arra, hogy ennek vége, és vége az egyetemnek is, hol arra, hogy most, így, ahogy van, átrohan a határon, üvöltve, és akkor lőjék le, hol Annára.
Félt. Először félt azóta, amióta az apját elvitték. Az apja, mintha mondani akart volna még valamit neki, visszanézett az ajtóból, egyenesen rá. Végül nem mondott semmit. Az anyja az ebédlőasztalnak támaszkodva állt, összeszorított szájjal, az egyik keze az öccse vállán. A másik öccse a konyhaajtónak dőlt.
Ő ott állt, egészen közel az apjához, akit két oldalról fogtak, és az apja lenézett rá, mozdult a szája, mégsem mondott semmit.
Akkor félt. Abban a percben. Attól félt, hogy mit fog mondani. Hogy az a mondat olyan lesz-e, amiből még nagyobb baj lesz. Aztán megundorodott magától.
Másnap leült a sakkhoz, és lejátszott maga ellen egy hosszú, bonyolult játszmát. Az emlékszilánkok halmából, ki tudja, miért, kifordult egy: az, ahogy Pistával ülnek ugyanennél az asztalnál, és sakkoznak. Azután volt, hogy az anyja felképelte őt is meg azt a gyereket is, mert a ruszkiktól tarháltak. Ki tudja már, mit. A ruszkik szerették a gyerekeket. Azok a ruszkik. Pistáról azt mondták, távoli unokatestvére. Ő meg még nézte is, hogy hasonlít rájuk, az öccseire és rá, pedig fehér volt, olyan hóka gyerek. Később értette csak meg, amikor az apja az ajtóban tárgyalt az idegen emberrel, aki elvitte Pistát, és Pista kitekert nyakkal nézett, egyetlen kurva szót nem szólt, csak nézett az apjára meg rá, amíg kézen vitték ki tudja, hová. Megkérdezte aztán az anyját. Csak akkor merte megkérdezni, amikor az apja halálhíre megjött, és nem volt mit mondani egymásnak.
– Pista ugye zsidó gyerek volt?
Az anyja rámeredt, aztán felállt az ebédlőasztaltól.
– Erről nem beszélünk – válaszolta fojtott, ideges hangon, és becsukta maga után az ajtót.
Nem kérdezte meg többé.
Alig kaparta meg az ajtót, az anyja kinyitotta. Felöltözve állt ott, mint aki órák óta vár.
– Itt vannak az oroszok – suttogta. Arca egészen egy öregasszonyé volt. Egyetlen könnycsepp folyt csak végig rajta. Még soha nem látta sírni. Akkor sem, amikor az apját elvitték, akkor sem, amikor az apja halálhíre megjött egy hivatalos, pecsétes papíron. A halál oka: szívmegállás.
Szívmegállás. Az. Akárhányszor eszébe jutott, hogy az apját agyonverték-e vagy főbelőtték, felakasztották vagy szétrúgták a máját, a veséjét, a szívét, hányingere lett a félelemtől. Gyász és félelem. Gyász és gyűlölet. Aztán a forradalom. Nem volt más lehetőség mégsem. Neki nem. Ha a magyarok úgy döntöttek, hogy felkelnek ezek ellen, hogy kötelekkel húzzák le Sztálin szobrát arról a posztamensről Pesten, hogy elkergetik ezeket a rohadékokat, akkor nem lehet sakkozni. Akkor oda kell állni. Odaállt, legalább a diákok egy csoportjának élére.
[…]
