2000-ben születtem, Budapesten. Itt is nőttem fel. Kodály Zoltán azt mondta a városi beszélőről, hogy az ajkán úgy kopog a nyelv, mint a jégeső vagy mint a Morse-távíró. Engem ez a kopogás tanított beszélni. Később hallgatni is.

Első élményem az írásról az, amikor gyerekkorom egyik olvasmánya olyan fájdalmasan végződött, hogy úgy éreztem, ezt nem lehet elviselni, ezért papírt, ceruzát fogtam, és átírtam a könyv befejezését. Ennek ugyan művészeti értéke aligha volt, de ekkor eszméltem rá először az írás teremtő erejére.

A kortárs irodalommal 2017 nyarán találkoztam, azóta publikálok verseket. Tulajdonképpen nem szeretek verset írni. Az a fajta szeretet, amivel azt hiszem, egyedül lehet valamit megírni, sokszor elviselhetetlen. Legalább olyan elviselhetetlen, mint annak a gyerekkori könyvnek a vége. De most már éppen ez érdekel. A kimondhatatlan kimondása, a kimondatlanság közlőereje. Néha csak nem tudok nem verset írni. Amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni kell. Amiről nem lehet hallgatni, arról írni kell.