A könyvhétre jelent meg Nádas Péter új regénye, a Rémtörténetek. Különlegesen izgalmas darabja ez az életműnek. Meglepő olvasmány. Miközben a regény logikus folytatása az eddigieknek. És erre aztán nyugodtan mondhatjuk, hogy nagyszabású, meg hogy mesteri…

Károlyi Csaba: Hát, Péter, mit szóljunk embertársainkhoz? Ahogyan azt a Szipirtyó Terézke néni mondaná: Bassza az anyját mind? Hogy az anyjuk valagára jó ez nekijek? Hogy így kibasznak velünk! Mér csinálják? Az ilyeneket az isten baszná le az égből. Amit ezeknek ebbe a riherongy életbe van pofájuk itten megtenni! A rohadékok. Ezek mind ganaj emberek… Vagy nem? De miért gondol a szegény, szegény ember minduntalan ilyeneket a másikról?

Nádas Péter: Nem, ezek nem mind ganaj emberek, vagy a ganaj ember is csak ember. De tudomásul lehet venni, hogy a szitkozódás fontos tulajdonsága az embernek. Majd mindenkinek. Mikor menne tovább az eszével, akkor váratlanul szitkozódni kezd. Az esze működését megakasztja. Embertársainak gyűlölete, megvetése, megkerülése, semmibe vevése végül is fontosabb. Az erő jele. Mimikri. Átlátja a helyzetet, ezért úgy véli, okosabb erőt mutatnia. Ezek nagyon fontos emberi tulajdonságok, amelyeket az irodalom sokszor eltüntet a vastag humanista szósz alatt. És tulajdonképpen meg is nemesíti ezt a barbár emberi indulatot, még Móricz is, pedig ő aztán használ szitkokat. Egyetlen talán Borbély Szilárd, aki nem nemesít, ő nagyon a realitás szintjén marad. Csalog Zsolt is megmarad a realitásnál a Parasztregényben, nagyon rendesen. Tompa Andrea is ott marad az Omertában. Azért van az embernek mire támaszkodnia. A szitkok az indulati élet fontos alkatrészei. Az érzelmi életnek is, mert ha megfigyeli az ember, akkor látja, hogy az emberbaráti szeretetmennyiség, az empátiamennyiség, ami mégiscsak működik az emberben, olykor nem is elhanyagolható mennyiségben, a szitok-, átok-, harag- és bosszúvágy-készleten halad át. Át kell rajta törnie, át kell a résein gyüremlenie. Ezzel persze nem mondom azt, hogy mindenki szitkozódik, mindenki állandóan átkozódik. Van, aki abba betegszik bele, hogy nem műveli. Mi több, vannak emberek, akik nem is ismerik, teljesen idegen tőlük. A többség szerencsére visszafogja, csak kivételes helyzetekben engedi szabadon.

Elképesztő, hogy ebben a regényben micsoda káromkodások, szitkozódások vannak. Főleg Teréz nyomja ezt. Várnagy Teréz, más néven Szipirtyó, Bánya vagy Banya Teréz, aki fiatalon Ortvay Hella bárónő cselédje volt Pesten, most meg azzal indul a regény, hogy a szőlőjében kapál a napszámosával, a bolond Rózával. Szóval írtál egy regényt, amely egy faluban játszódik!

Igen, ahogyan Esterházy tréfálkozott, én vagyok az utolsó magyar parasztíró. Ilyen már nincsen is, mint amilyen én vagyok. Nem az, hogy vidéki lennék már ennyi évtized után, nem az, hogy népi, hanem paraszti.

Na de várjál, te falun élő városi ember vagy. Ezer éve.

Jó, de mióta vagyok falusi. Nem ezer éve. Egészen pontosan 1968. augusztus 19-én hagytam el Budapestet. Augusztus 21-én a Szovjetunió, illetve a Varsói Szerződés egyesített csapategységei lerohanták Csehszlovákiát, ott ragadtam. Nem tértem vissza újságírói szolgálathelyemre, a rendszer szolgálatába. Minden közösködést megtagadtam a rezsimmel. Azóta élek vidéken. Ennyi idő alatt csak megtanultam valamit. Na jó, legalábbis komoly nyelvi tapasztalatot szereztem.

Mégis az a helyzet, hogy az eddigi regényeid mind városban játszódtak alapvetően, Budapesten, Berlinben, persze néha kicsit máshol is, Mohácson vagy Heiligendammban, talán Leányfalun is, sőt, a fiktív Pfeilenben. Az Emlékiratok könyve végén volt egy Duna-parti, megnevezetlen falu. Az Évkönyvben pedig, ami viszont autofikció, megjelent Gombosszeg. De általában az van, hogy ülsz a faludban, és írod a városi történeteidet. Egészen pontosan az urbánus szemmel látott történeteidet. Ám ez az első regényed, amely elejétől végéig egy meg nem nevezett, de igencsak felismerhető faluban játszódik.

Igen, igen, de a többi regényem is sok más helyszínen játszódott, és ez a mostani sem csak egy helyen.

Jó, ez is játszódik részben Budapesten, részben Vácon is. De a fő helyszín egyetlenegy falu. Azért ilyen még nem volt.

Ahol több nyelv találkozik, miként a korábbi regényeimben. A helyszín pedig egy elképzelt falu. A vidéki lét élményét sűríti. Teljesen érdektelen, hogy a helyszín falu vagy nem falu. Nyelvileg érdekes. Érdekes, hogy az agy teljes biztonsággal nyelvi közhelyeket rögzít, és a nyelvi tárgyakat helyszínhez köti. Még akkor is, ha valaki nem használja a szólásmondásokat, a bölcselmeket, a szitkokat, nem követi a nagynénik és nagybácsik szóhasználatát, nem a családi és nem a helyi készletből gazdálkodik. A családi és a helyi készletnek persze van couleur locale-ja. A szekszárdi Mészöly Miklós családi készlete más, mint a kolozsvári Polcz Alaine családi készlete, és ezek lényeges pontokon ütnek el az enyémtől. Ettől még nagyon jól értettük egymást, és nagyon jól mulattunk a másik nyelvi szokásain. Van a nyelvhasználatnak szociális, sőt vallási specifikuma. Például egy protestáns családban másként beszélnek, mint egy katolikus családban, és másként egy zsidó családban. Másként beszélnek, ha a zsidó család Kárpátaljáról vagy Galíciából érkezett, és megint másként, ha Morvaországból jöttek. Az első pillanattól kezdve meg tudjuk ítélni, hogy honnan beszél a másik. Egy élet munkájával felhalmozott iszonyatos mennyiségű közhelyet most kiöntsek? Ez egy bőségszaru. Egy életen át nem használtam ezt a nagyszerű készletet. Azért nem használtam, mert egész tevékenységem arra irányult, hogy elkerüljek mindenféle közhelyet. Vagy mögé nézzek, ez volt a munkám. Még írtam is róla esszében, hogy milyen lélektani helyzetek állnak a szitkozódások mögött. Most, életem végén, lélektani értékének tudatában használjam végre a felhalmozódott közhelyeket. Amikben van tudás, még bölcsesség is, de akkor is közhelyek és nem személyesek.

Van játék is, van irónia is bennük. Ezeket a mondataidat most igen jó olvasni. Felszíne is van ennek, mélysége is van, és az egésznek a gazdagságát megfogod. De meglepődnek majd az olvasók, ha ezt így koncentráltan látják.

Csúnya szavakat már igazán írtam le.

Igen, de ilyen szisztematikus szitkokat szerintem nem várt tőled senki.

Azért, mert nem vetted komolyan Esterházy megállapítását, azt hitted, hogy már megint tréfál.

Meg téged se vettelek komolyan. Pedig te is megmondtad már. A háromkötetes esszéválogatásod első kötetének első esszéje A helyszín óvatos meghatározása, melyben alaposan körüljárunk egyetlen vadkörtefát, és amelyben megírod azt, hogy milyen a falu nyelve, a falu tudata. Ott is egy premodern fogalmakkal gondolkodó falu világát rajzolod meg. A falu tudta. A falu tiszteletben tartotta. A falu zárt közösség. A falunak ezt a tudatát működteted most a Rémtörténetek narrációjában. Van itt egy elbeszélő, aki közvetíti nekünk a falu tudatát, azt a mi-t, amelyben a kívülállók nincsenek benne. Mi tudjuk, mi ide tartozunk, és vannak, akik nem tartoznak ide, már a pap, a tanító meg az orvos se tartozik közénk, nemhogy a nyaralók.

A katolikus plébános, a református lelkész vagy a román orvos, az bizony nem tartozik hozzánk. Mink vagyunk a többes szám első személye. Ez az ünnepélyes kijelentés. A Romániából áttelepült orvos hiába is lenne erdélyi magyar, ha egyszer a falu románnak mondja őt. A falunak kollektív lelke van, és a tudattalanja is személytelen.

A nyelvhasználatban is fontos ez a kollektív tudat. Aztán ez földúsul azzal, hogy az elbeszélő belehelyezkedik a szereplőinek a tudatába, hol Terézt halljuk, hol a plébánost, hol egy gyógypedagógus-hallgatót, hol egy péket, földúsul a nyelv a vallásos nyelvvel, a pszichológia nyelvével is. Hogyan határoztad el, hogy ilyen lesz az elbeszélésmód?

Nem határozat volt, hanem szükségszerűség, úgymond a napi szükség diktálta így. A hagyományos városi nyelv Magyarországon gyakorlatilag eltűnt, felszívódott, nincs ilyen. Nincs miért használnom. Az én múlt századi városi nyelvem vagy pesti nyelvem ma már nem létezik, szótárával és kedélyével együtt eltűnt. Senkivel nem tudnék ezen a nyelven beszélni. A városi népesség kicserélődött. A falusi nyelv kollektív tudata beköltözött a városiasságba, immár más helyen és más szinten működik, például a modernitás és az antimodernitás több évszázados politikai küzdelmében. Ebben a tipikusan kelet-európai küzdelemben a vidék kerekedett fölül. A vidék kollektív tudata kiütötte a város közös megegyezéseken nyugvó tudatát. A város nyelve mindig tárgyias, legfeljebb a megegyezésben közös. Mindenki a maga nevében beszél, más nevében csupán akkor beszélhet, ha megválasztják, hogy másokat pártállásuk szerint képviseljen. De akkor is személy marad. A falu ilyen személyt nem ismer. Jóval absztraktabb a közösségtudata, mint amilyen a városé, mégis fölülírta a városi nyelvet. Tulajdonképpen nem csináltam mást, mint utánamentem ennek a társadalomtörténeti mozgásnak, amelynek immár egész Kelet-Európa és Közép-Európa a helyszíne és csatatere, és ami most aztán áthullámzik Nyugat-Európába, új feltételeket teremt. Felszabadítottam olyan gátlásokat magamban, amelyek nem csupán gátlások, de amelyek mögött óriási indulati és emocionális terrénumok fekszenek. Amelyeknek nincsen vagy alig van irodalma. Megpróbáltam megnézni, hogy ezek a nyelvhasználatok milyen összefüggésben állnak egymással vagy más nyelvekkel. Értik-e egymást. Nem értik egymást. Nem értik egymást, mert más szinten, más régiókban, más terrénumokon mozognak. És ha az egyiknek van megértési kötelezettsége, igénye, akkor a másiknak nincs. Az én kérdésem inkább az volt, hogy miként préselődik át ezekből a különböző nyelvhasználatokból mégiscsak valami, ami nem indulati, ami nem pusztító. Hanem ami mindenek ellenére fönntartja az életet.

[…]

(Bélyegkép: Litera)