1945 korai húsvétján, nagycsütörtök óta, Steinben állnak, közel a mauterni vashídhoz. A raktárakban 30 vagon bauxit, regensburgi rendelvénnyel, azért nem több, mert a betört orrú uszályt nyár óta nem lehet jobban terhelni. Hegymenet, ha bevágnak a vontató hullámai, a matrózlakásban így is áll a víz. A bauxit tetején katonai felszerelés, pokróc, matrac, hátizsák, valamint nyolc szétszedett fabarakk, aminek a rendelete Aschachba szól. Vasárnap este melléjük áll a Johann Strauss, tele sebesültekkel meg Bratislavából menekülő utasokkal. Akin nem világít a fehér pólya, az menekült, sötét, riadt, sietős. A széles, öreg gólyavasaló jajgat, sóhajtozik egész éjszaka, mégis van benne valami megnyugtató. Húsvét hétfőn, április másodikán hajnali négykor indul el fölfelé, de alig tűnik el az oberloibeni kanyarban, mikor amerikai vadászgépek támadják meg, mélytámadás géppuskákkal, sok a halott, a sebesült. Meghal a lotz, a kapitány és a két kormányos is. A cseh motorhajó, mely Passauba vinné a Schuster Ferenc kormányozta uszályt, előremegy segíteni, föl kell vontatnia Linzbe a Johann Strausst, ahol egy újabb bombatámadáskor a magatehetetlen kórházhajó elsüllyed. A motoros csak egy hét múlva kerül elő, április 9-én hétfőn. Végre megfogja őket, s fölviszi Aschachig. Kedden, 10-én érnek oda, a barakkokat rögtön kirakják, és állítják is össze, még hideg az éjszaka, több ezren vannak a Harrach-kastély parkjában, csehek, magyarok, egymás szájába lóg az egész Aschach. Az uszály, szám szerint az 1046-os, a Bayor Lloyd tulajdona, ott áll tíz napig, a bauxit nem sürgős, jobban mondva nem kell senkinek.

(…)

Az Első Császári és Királyi Dunagőzhajózási Részvénytársaság tapintásvörös bédekkere Passautól kalauzolja az olvasót a Fekete-tengerig. A hajlékony, kézbevaló kis könyv 16. oldalán a DDSG aschachi ügynökségének csinos, favázas épülete látható. A zászlódíszbe öltözött hivatal előtt sötét ünneplő ruhában tizenhárom tagú társaság várakozik, nyolc nő, öt férfi. Dr. F-re, a világhírű illuzionistára és asszisztensére várnak, ki magát így hívja, nem többnek s nem kevesebbnek. Arról a konkrét háromról, mely abból a tizenhatból ezt a tizenhármat kivonva életre kel, hosszú előadások, borzongató fejtegetések születtek, Dr. Krafft-Ebing esetét a hollerbrunni varrónővel a hysteria szakirodalma máig emlegeti. A személy-kikötő rakpartja alatt a helyi schopperek ácsolta hosszú alkotmány, a zille, a hajóállomás hivatalos mentőjárműve simul a kockakövekhez. Orral kikötve, tehát a felvételen balról jobbra, mi a folyás irányát is mutatja. Nincs mód eldönteni, hogy arra a gőzhajóra várnak, melynek fedélzetéről O. Rüdiger felvétele készült, avagy nem. De ha arra, s nem eredménytelenül, úgy az aschachi fényképész azon kevesek egyike, ki a technika akkori állása szerint meg is örökíthetné a vendéget, amint kiszáll vagy ahhoz készülődik, eldöntve ezzel a sok évszázados vitát, járt-e Dr. F. Aschachban. Úgy értve, nem csak egy szép és nevezetes tollhiba tárgyaként, illetve alanyaként.

(…)

A gyerekem lehetne, gondolja Fedák, és elfordítja táskás tekintetét a kormányállásról. Nem magas, de jóarcú, szorgos magyar lélek. Illetve sváb. Csakhogy ki lenne az apja? A Degenfeld Imre, akit a bolondokházába zárattak, csak azért, hogy őt el ne vegye feleségül? Vagy Ady? Na, az nem. A Bródy? Megrezzennek a póklábak, fintorból mosolyba fut az arca és vissza, miközben Molnár jut eszébe, s csak utána a Mindszenthy Tibike, ha képtelenség, akkor is. A Molnár is Feri, meg ez a hajós is. Mikor hajnali négykor lehívatta Krecsmárnéval, hogy nem tud aludni és ennek a zúgásnak azonnal vessen véget, a kormányos elmagyarázta, kéremszépen, itt nincs mit tenni, ha nincs zúgás, akkor nem haladnak, sőt állnak, és sose érnek Passauba, és a Zsazsa művésznőnek ezt muszáj lesz kibírni. Erre Fedák nem mondott semmit, hanem váratlanul megkérdezte a kormányost, hány éves. Az meglepődött. Negyvenkettő, mondta. Rudolf Valentinót ismeri? Igen, de főleg az asszony, az inkább járt a moziba. Fedák bólintott, hogy jól van, elmehet, vége a vizitnek. De még utánaszólt: én, kormányos, leeveztem Mohácsig. Meg Donau-Eschingentől Hainburgig. Gummikajakkal. Akkor még nem voltam ez az öreg postagalamb, mint ma.

(…)

Adolf Schmidt 1844-ben azt javasolja az utazóközönségnek, hogy az aschachi szűkületben, de az egész Passau alatti szakaszon ne apelláljon egyetlen hajóra, hanem válogasson, üljön el a part egy-egy kies helyén, a folyó tele van hajóval, nem kell sokáig várni, míg feltűnik egy, s oda vitesse be magát csónakkal, estére kelve pedig vitesse ki. Ez borravalóval jár, de cserébe az ordinári kormányosa rendes kocsmába vagy alvóhelyre viszi utasát, majd zöldhajnalban fölkelti s mennek tovább. Sajnos a hajókon az éjszakák ingatagok, a társaság igen vegyes, isznak, s bizony az alsóbb néposztályokból valók a fedélzeten laknak, 20-30-an is, ráadásul, kik a jegy árát evezéssel dolgozzák le, s elhappolják az előnyösebb helyeket. Legjobb helyet foglalni a kranzlnál, a hajó orrában, hol el lehet szeparálódni kissé, de a napsugárzás és napszúrás elől a nők legjobb, ha fátyollal födik fejüket.

(…)

Épphogy reggeledett, a kormányos felment, átvette a kormányt a Krecsmár főhadnagytól, aki Bécsben, egy hónapja szállt be, a tisztiszolgájával, a feleségével és a sógorasszonyával. Poggyászuk alig volt, élelmük semmi, a két asszony takarított, a kis helyen mást segíteni nem tudott. Vételezésről már szó se lehetett, megosztoztak azon, ami volt. Átment révvel a vízhajtásos malomba, volt egy zsák árpája, kapott érte 28 kiló lisztet. Tengődni elég volt, minden nap lángost ettek, reggel és este, mivel zsír, olaj és élesztő nem volt, kisodorták, rátették a platnira. A főhadnagy szívesen húzta föl a hajdani matróz öreg szvetterét a sajátja fölé, különösen, ha feltűnt valamely őrjáratnak kinéző csoportozat. Annyit egyszer elmondott, neki parancsa van a lehető leghivatalosabban Passauba eljutni, amit maga Kovarcz Emil írt alá. Mikor az amerikaiak bejöttek, és Soldatenau szigete alatt a főhadnagyék kiszálltak, a búcsúzáskor még megjegyezte, hogy azon a parancson minden hamis volt ám, csak az aláírás volt sajnos valódi, de már mindegy, hajnalban úgyis beletépkedte a Dunába. Vigye csak le a víz a nyilas gazembert Magyarországra vagy akárhová addig is, amíg felakasztják.

(…)

Aschachon esik az eső, mélyre lógnak a felhők, az Arany Gebéhez címzett fogadóban minden asztalon ott a foglalt-tábla. Vacsoráznék s megyek tovább, mondom, a kocsmáros leültet a Szúnyogok, az Első Osztrák Folyójáróegylet törzsasztalához. Fura nap, gondolja, hol ukránokat, hol oroszokat lát a Reitingerstrassén elsuhanni, itt már turista nincs, csak menekült. Nem akarja megkérdezni, honnan vagyok való, ezért rám köszöntet egy törzsvendéggel, zrászvujtye, de nem lesz okosabb. Nagy, síkos autók, idegenek, esőkabátok gyülekeznek a Templom-tér környékén, este Igor Onishchenko ukrán bariton ad koncertet, zongorán kíséri Lyndsi Maus, Josef Abel híres oltárképe alatt. A túlparton, a Faustschlösslben szállok meg, meredek, keskeny út végén. Bőg a motor, a parkoló közvetlenül az arborétum oldalában, mintha belemennék egy felhőbe.

(…)

A város, egész pontosan Brandstatt község alatt, hol hajdan Krimhilda a hunok földjére tartva éjszakai tábort vert, bizonyos Schuster hirdeti magát, már évek óta. A Dieplinger kocsmája és a kápolna mögött lovas kocsikat árul, gumirádlit, de autókkal is korán kezd el foglalkozni. Az alkalmazottak Dieplingerhez járnak át ebédelni, aki ebből meg a nyári hétvégékből megél, de örökké emlegeti Krimhilda kíséretét, a száz hattyúvadászt, kik kulacsszám itták a redbullos viszkit, s bőgették a nagy, nyerítő járműveiket.

(…)

Be kéne ugrani, gondolja, nézi ezt az undok vizet, az ő szép Dunáját, ahogy csapkod és törtet, és a cipőt se érdemes lerúgni az átkozott légiriadók miatt, anyátok picsáját, minden férfinak, s ő most akkor ezeknek fog smúzlizni, az amerikaiaknak, mert ez lesz a vége. Igaz, ezek legalább nem vesztették el a háborút, nincsenek szomorú bütykeik, s nem fáj a kalapácsujjuk, miközben az életnek meg vége van. Nem lehet örökké Tokaji Aszú, mint Sopronban, hogy szétveti a városi színházat a siker, hát milyen karlendítéséről beszél neki, aki a bokájáig nem ér föl, az összes kukoricacsuma, s ezt ő ennek a bármelyiknek is megmondja majd, ha kell, Kádárnak is, Péter Gábornak vagy Révainak is, ha ezek lesznek azok, és ha ezen múlik, Honthy ide vagy oda. Illetve hogy a Cselle Lajoskával volt-e neki bármilyen nexusa. Annyi, mint a Szamuelyvel, pupák, hogy a hazámat szolgáltam, ezt a kis magyarságot, zsidóságot, mindet, ki jegyet vett a szája elől elvont falatból a piros nadrágomra. Nagyot fúj, kilégzés, belégzés, hallgatja a kis harmonikát a bordái alatt, nem kell nagymonológ. Ezeknek? Bele kéne köpjön a vízbe, de ki tudja, most is melyik utastárs nézi, ha nézik még ebben az életben, nem mintha ilyenek őt érdekelnék, ezeket még toborozni se lehet, mert csak legyintenek, s ha nem is nézzük, kicsoda ő, akkor se legyintsenek egy 66 éves magyar asszony szavára. A csupaszív Hajmássy Miklós szaváról nem is beszélve. S ehhez még a székrekedés.

(…)

Az épület annyiban tényleg kastélyka volt, hogy amikor Dr. F. erre ment Linzbe III. Frigyes okkultista tanácsadóihoz, annyira elbájolta a sötét katlant felváltó lankás medence, hogy megparancsolta szolgájának, reggelre nőjön ki gránitsziklából egy valódi kastély. Ki is nőtt, szemben a városkával a Landshaagon, 30 méterrel a Duna fölött, kocsislakkal, sziklakerttel. Ott aztán a páros el is időzött hosszan, a doktor nagyokat nyerítve vízikuglizott az aschachi polgárokkal, az inasa minden este lakomához hívta őket, ahol egy tányér, egy kupa meg nem ürült, csak késő éjjel tűnt el mindenestül, ahogy a díszes, magas híd is, miután azon a doktor hazatántorgott.

[…]

(Bélyegkép: Parti Nagy Lajos a Bertók László Költészeti Díj első díjátadóján. Fotó: Tóth László)