E tanulmány arra az egyszerű kérdésre szeretne válaszolni, hogyan viszonyul egymáshoz Konrád György magyarul először 1977-ben, a Magvető által kiadott A városalapító című regénye és Az értelmiség útja az osztályhatalomhoz című társadalomelméleti tanulmány, amelyet Konrád Szelényi Ivánnal közösen írt, s elsőként 1978-ban jelent meg magyarul Svájcban, az Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem kiadásában. A művek minden olvasója számára nyilvánvaló a két alkotás szoros összefüggése, érthető tehát, hogy Veres András, Konrád életművének talán legjobb irodalmár ismerője,^[1] a szerzőről írott nekrológjában, amely egyben a pálya nagyívű áttekintése is, együtt tárgyalta őket. „A második regény, A városalapító (1973) merőben más jellegű világban játszódik ugyan [mint az első, A látogató], de szerkezetét tekintve a korábbi művet próbálja követni, sajnos, nem túl meggyőző módon. Inkább tűnik nagyra növesztett esszének, mint regénynek. […] A városalapító – gyakorlatilag az értelmiségesszé megregényesített változata – nem jelenhetett meg, csak évekkel később (1977), a kiadó húzásaival, erősen cenzúrázva.”^[2]

A városalapító, amelyen – mint Veres is beszámol róla – már 1969-ben dolgozott az írója, s 1973-ban fejezett be, valójában nem lehetett (legalábbis a szó szoros értelmében értve) „az értelmiségesszé megregényesített változata”, mert már korábban elkészült, mint hogy Konrád és Szelényi hozzákezdett Az értelmiség útja megírásához. Az értelmiségesszé – maradok ennél a kifejezésnél, noha a mű inkább szaknyelvet használó tanulmány, mintsem esszé – 1978-as kiadásának elő- és utószavából (az előbbit Szelényi, az utóbbit szerzőtársa írta) egyértelműen kiderül, hogy a regény nemcsak hogy készen volt a közös mű megírásának kezdetekor, de addigra már vissza is utasította a megjelentetését Konrád kiadója. Akkor hát fordított volna a helyzet? Valójában Az értelmiség útja A városalapító tanulmánnyá alakítása? A regény az értelmiségesszé kiindulópontja, magja, szinopszisa? Nem valószínű; erre a lehetőségre sosem utalt egyik szerző sem. A talányt Szelényi Iván 1990-es szellemi önéletrajza oldja fel, amelyben részletesen ír Konráddal való, évekig tartó együttműködéséről. Ide vágó mondata így szól: „E témakörben a hetvenes évek elején Konrád Györggyel több kiadatlan tanulmányt írtunk, ám a téma módszeres feldolgozására Az értelmiség útja az osztályhatalomhoz című könyvünkben vállalkoztunk.”^[3]

Léteztek, s talán még léteznek is kéziratban ezek szerint olyan közös tanulmányok, amelyek az értelmiségesszé előmunkálatainak nevezhetők: vélhetően e nem ismert szövegekből nőtt ki A városalapító (legalábbis a mű társadalomelméleti szakaszai), majd Az értelmiség útja is. Lehet, hogy Veres Andrásnak lényegében mégiscsak igaza volt, s A városalapító (legalább részben), ha nem is az értelmiségesszének, de kiadatlan értekező prózai előzményeinek a „megregényesített változata”. Azt, hogy az értekezésből elbeszélésbe való átmenet mi módon, s milyen változások árán ment végbe, csak akkor tudhatnánk megállapítani, ha hozzáférhetők lennének a Szelényi említette kéziratok. A tartalmukról én legalábbis csak annyit tudok, amennyit a szociológus említett írása elárult. A bekezdés, amelynek a záró mondatát az imént idéztem, arról számol be, miért volt számára megvilágító erejű a hetvenes évek legelején megismerkedése Polányi Károly redisztribúció-fogalmával: mert „alkalmasnak találtam a szovjet típusú gazdasági rendszerek leírására is”. S valóban: az értelmiségesszé egyik legfontosabb tézise, hogy a szocialista rendszer a racionális redisztribúció rendszere, amelynek domináns osztálya, útban az osztályhatalom felé, a tervező, szervező, újraelosztó értelmiség.

Mielőtt azonban megvizsgálnám e tézis, és az értelmiségesszé más állításainak, témáinak, fogalmainak a jelenlétét vagy hiányát A városalapítóban (és viszont), visszatérek röviden Veres András idézett mondataihoz, pontosabban e megállapításához: „Inkább tűnik nagyra növesztett esszének, mint regénynek.” Ez a műfaji kérdés kezdettől fogva jelen van Konrád művének fogadtatásában, sőt, a szerző egész szépírói életműve értelmezésében. A városalapító első magyar nyelvű kritikusa valószínűleg Albert Pál volt, aki bírálatát 1976-ban a mű német (1975) és francia (1976) nyelvű kiadása alapján írta a müncheni Új Látóhatárba. „»Roman«: »regény« – emígy hangzik Konrád György magyarul mindeddig meg nem jelent művének, A városalapítónak műfaji megjelölése a német, illetve a francia kiadásban. A megnevezés azonban tüstént kétségeket ébreszt az olvasóban… Mert vajon regény-e A városalapító, ha alig van regényesen autonóm cselekménye?”^[4] S ha nem cselekményes regény, akkor miféle? A kiváló párizsi kritikus cikke hosszú első bekezdésének indázó kérdéseivel (amelyeket most kénytelen vagyok leegyszerűsíteni) jelezte a Konrád-mű műfaji heterogenitását: én-regény, „napló” volna? Kisebb értekezéseket is magában foglaló esszéregény? „Énekekre” bontható prózavers, „szürreális kifuttatásokkal”?

Bármilyen választ adott is Albert Pál e kérdésekre, világos, hogy különnemű elemek (formák, stílusok)  vegyülékének látta A városalapítót, amelyben az értekezés csak egy a többi forma vagy stílus között. Milyennek láttam vajon én Konrád művét első olvasásakor, 1981-ben? (Róla tartottam első irodalmi referátumomat a felsőoktatásban, Imre Mihály szemináriumán, a szegedi főiskolán.) Regénynek láttam-e? Úgy emlékszem, egyszerre nyűgöztek le egyes fejezeteinek hosszú, felsorolásos, metaforikus mondatzuhatagai, az tehát, amit Albert Pál „prózaversnek” nevezett, s középső fejezetei önelemző monológjainak a politikája („Tervező voltam a korai szocializmus időszakában, polgárból értelmiségi lettem, rendpárti bürokrata…”). Persze, hogy regénynek láttam: politikai regénynek. Most újra olvasva már túlzottan heterogén, szerkesztetlen, részleteiben nagyszerű, egészében egyenetlen műnek látom. Regény; kísérlet egy nem cselekményes műfajváltozat létrehozására, a műfaj határai kitágítására, túl sokféle irányban is: a tudatregény, az esszéregény felé; a szöveg költői sűrűsödése, a szöveg asszociatív spontaneitása felé.

A városalapítóról mint regényről – mint a metonímia felől a metaforikusság felé elmozduló újfajta regényírás példájáról – nem sokkal budapesti kiadása után kitűnő alaktani elemzést írt Thomka Beáta. Ha a „metaforikus asszociációk csomósodásait”, gyűrődéseit követjük a szövegben, írta, „rájövünk arra, hogy a barokkosan burjánzó képi elemek mögött egy szigorú logikával felépített eszmehálózat áll, melynek az érzéki-képi asszociációk alárendelődnek. A regényben megbillen a cselekményhordozó elem, a dinamikus jegyű récit, valamint a leíró elem, a szituatív jegyű récit (G. Genette) egyensúlya.
A reflexió, az elmélkedés elnyomja, háttérbe szorítja a külső cselekménysort, az elbeszélést és a leírást is. Az elmélkedés felülkerekedik a narráción. […] Konrád gyakorlata metszően éles gesztussal szakít a történet-központú és a metonímia-realizmus analógiájában megragadó regényírással, és regényfókuszát az ideák metszéspontjaiban rögzíti.”^[5] Azért idéztem hosszan Thomka Beáta tanulmányát, hogy kiegyensúlyozzam általa írásom féloldalasságát: az én figyelmem ezúttal a regény „fogalmi közléseire” irányul majd; csak kevés szót ejtek a mű felépítéséről, nyelvéről, szóképeiről.

A regény tíz fejezetéből döntően három, a 4., 5. és 6. foglal magában olyan mondatokat, amelyeket párhuzamba lehet állítani az értelmiségesszé fejtegetéseivel. Mivel azonban – amint már volt róla szó – A városalapító 1977-ben cenzúrázva jelent meg, s csak 1992-ben adta ki a Pesti Szalon a csonkítatlan változatát, kétféleképpen tehetjük fel a regény és a Konrád–Szelényi mű összevetésének a kérdését. Mennyit tartalmaz – előrebocsátott szinopszisként – a regény teljes szövege az értelmiségesszé koncepciójából (s mit nem tartalmaz belőle)? Megismerhette-e a hetvenes-nyolcvanas évek magyar olvasója
A városalapítóból Az értelmiség útja az osztályhatalomhoz nézeteit? A regény olvasóinak egy része persze ismerhette a teljes művet már 1992 előtt is: a könyv megjelenését követően hamarosan kézről kézre járt egy (vagy több) gépirat, amely a kihúzott részeket tartalmazta.^[6] Aki összeolvasta a Magvető kiadta kötet szövegét a gépirattal, megkapta a teljes művet. A magyar olvasók többségéhez azonban a gépirat nem jutott el (hozzám sem).

Nemrégiben tanulmány vetette össze a regény 1977-es és 1992-es kiadásának a szövegét, arra a következtetésre jutva, hogy a cenzor (a kiadó igazgatója) nemcsak húzott a műből, hanem bele is írt mondatokat.^[7] A tanulmányban példákat is találhat az olvasó, mit ítélt törlendőnek Kardos György 1977-ben, s mit írt vélhetően hozzá. E filológiai bonyodalmakkal nem foglalkozom; kéziratok vizsgálatára volna szükség a cenzúrázás komolyabb értékeléséhez. A húzásokból mindenesetre látszik, hogy a cenzor igyekezett eltüntetni a regényből a tézist, hogy a szocialista rendszer domináns osztálya az értelmiség. (Vagy legalábbis igyekezett úgy tenni, mintha ez volna a célja.) A 4. fejezet negyedik bekezdésében az 1992-es kiadásban olvasható e félmondat: „a forradalom tandrámájában az értelmiség főszereplő”. Ugyanez a tagmondat 1977-ben: „a forradalom tandrámájában az értelmiség szereplő”. A 6. fejezet közepén találjuk e félmondatot az 1992-es kiadásban: „Az uralkodó értelmiségi lehetősége: gyakorlatának és szóvirágainak szüntelen megkérdőjelezése a többiek nevében”. A mondat 1977-es változatából hiányzik az „uralkodó” jelző. Ezekben az esetekben a cenzor olyan gondolati elemet törölt a szövegből, amely összeköti a regényt és az értelmiségesszét.

A törekvése (ha valóban törekedett rá), nem volt sikeres. A két bekezdéssel ezelőtt feltett kérdésekre az összevont válaszom így hangzik: A városalapító helyreállított szövegében megtalálható – más nyelvezettel és elbeszélő módban – Az értelmiség útja az osztályhatalomhoz koncepciója, s ezt az 1977-es kiadás olvasói is megismerhették, mert a cenzúra törlései nem tudták eltüntetni. Példám a 4. fejezetből való; e szövegrész olvasható a regény 1977-es kiadásában is: „Rendeletek virágkora, hatáskörök osztódása, minden döntés a mi vállunkat nyomja, városomban húsz év alatt a köztisztviselők száma tízszeresére nőtt, a szocialista állam egyetlen nagyvállalat, élén egyetemi diplomával vagy anélkül a felülről kinevezett állami értelmiség. Nemesek és polgárok után mi csaptunk a történelem lovai közé. Eltöröltük a család és vagyon jogát a hatalomra, döntésre ezután csak a kinevezés jogosítson. Elválasztottuk a tulajdont és a rendelkezési jogot, a tulajdon minden állampolgáré, a rendelkezés az irányító tisztviselőké, akik a legjobban tudják, hogy mit cselekszenek” (74.).^[8]

Az idézett négy mondat nagyjából ugyanazt állítja, mint az értelmiségesszé: a szocialista társadalomban az értelmiség olyan (uralkodó) szerepet tölt be, amilyent a feudálisban a nemesség, a kapitalistában a polgárság. Néhány idézet, párhuzamként, a Konrád–Szelényi könyvből, amely megmutatja, mi módon teszi ezt: „A modern redisztributív rendszerekben a többlettermék felett a teleologikus redisztributor rendelkezik: ahhoz, hogy valaki teleologikus redisztributorrá váljon, szakismerettel kell rendelkeznie, tehát értelmiséginek kell lennie.” „A racionális redisztributor hatalmát a többlettermék központi újraelosztására nem a rendi helyzet, még kevésbé a tradíció vagy a karizma biztosítja, hanem az intencionális racionalitás, az a közmegegyezéssé tett ideológia, mely szerint a központi újraelosztás, a központi tervgazdálkodás tervei képesek a társadalmi többletterméket a legésszerűbben újraelosztani.” „Nem lévén senkinek érdemleges magántulajdona, a racionális redisztribúció társadalmában a piramis csúcsától annak talpáig mindenki hivatalnok.”^[9] Ezen idézetek kulcsfogalma, a redisztribúció is felbukkan a regény szövegében: „Belülről jobban látható, mit csináltunk [mi, tervező értelmiségiek]: központosítva újraelosztó társadalmat, melyben a nemzeti jövedelem nagyobbik felét az állami költségvetésen keresztül osztják szét, s a részérdekek versengő játékát a hatósági döntések helyettesítik” (75.).

A regény 4., 5. és 6. fejezeteiben (miként többé-kevésbé a mű egészében is) a főszereplő-elbeszélő várostervező mérnök monológját, önvizsgálatát, gyónását, emlékezését és képzelgését olvashatjuk, kiábrándulása és önutálata lenyomataként. Önelemző magánbeszéde foglalja magában a szocialista rendszer elemzését; mondhatjuk úgy is, önelemzése egyben – legalábbis e fejezetekben – a szocialista rendszer elemzése. Amint arra már Thomka Beáta felhívta a figyelmet, a város, a városalapító alakja a regényben: metafora.^[10] A város a kelet-európai szocialista rendszer metaforája. Aki beszél, a várostervező építész, a társadalomtervező értelmiség metaforája. Az értelmiségesszé gondolatmenetének fontos része a szocialista rendszer három szakaszáról kialakított teória. A regény központi fejezetei ezt az elméletet is színre viszik. A 4. fejezet a korai szocializmus katonai jellegét jeleníti meg („Technikusa lettem egy központilag megszabott katonai stratégiának”, 76.), az 5. fejezet a középső szakasz technokratikussá válását („a totális politikai tervezés vallatószobákig elérő gondolatmenetét réges-rég felcseréltük az egyensúlyra törekvő, pragmatikus tervezés számítógépes mitológiájával”, 87.).

Az 5. fejezet második feléből a cenzor eltávolított egy hosszú, oldalnyi bekezdést („Kezdem visszafelé nyomozni hatalmaskodó kedvem eredetét…”, 90.), amely a szocializmus közelgő harmadik szakaszát jellemzi: az értelmiségi osztályhatalom megvalósulását. Furcsa módon azonban benne hagyta a megjelent szövegben a rákövetkező bekezdést, amelynek záró mondatai úgyszintén a tervező értelmiség jövendő hatalmáról tudósítanak: „A papokat ki lehetett kerülni, bennünket nem, mi nem az isteni hatalmat képviseljük, a földtől megyünk az ég felé. Stratégiai, biológiai, ipari és várostervezők: a század végére mi leszünk a világ zsarnokai” (91.). Az 5. fejezet fontos, vissza-visszatérő (dosztojevszkiji) motívuma is megszólal ezekben a mondatokban: az értelmiségi osztályhatalom arra tett kísérlet, hogy a tervező értelmiségi „magával váltsa fel az isten képzetét” (82.). (A fejezet megidézi a Karamazov testvérek Nagy Inkvizítor-jelenetét is.) E motívumot hiába keresnénk a Konrád–Szelényi könyvben, csak a regényben található meg.

Az 5. fejezet imént említett, a cenzor által törölt hosszú bekezdése példás tömörséggel foglalja össze Az értelmiség útja az osztályhatalomhoz terjedelmesebb értelmiségtörténeti részét: „A fejedelmeknek szükségük volt ránk, nekünk a fejedelmekre, utáltuk és hiányoltuk egymást. Majd eldobtuk az udvaroncjelmezt, megvetettük a szatócsok uralmát, kitaláltuk a jobb- és baloldali romantikát, az utópiák egyetlen rendezőelvre visszavezetett tervországait”. A regény monológja azonban némiképp másként jeleníti meg az értelmiség hatalomakarását, mint a Konrád–Szelényi-könyv: az eljövendő osztályhatalmat ugyanis a filozófusok államának megvalósulásaként mutatja be. S nem ebben az egyetlen bekezdésben. A 4. fejezetben például visszaemlékszik az elbeszélő építész, hogyan képzelte el ifjan, a korai szocializmus idején a modern várost, amelyet a meglévő régi helyére fog felépíteni, s magánbeszédét így zárja: „hittem azonban, hogy az új társadalom új várost szervez maga köré, környezetbe fogalmazott történetfilozófiát” (73.). Az ideális város tervezésének persze mindig is filozófiai kiindulópontja volt: a reneszánsz városterveknek például Platón Állama.^[11] Konrád regényének monológja azonban túlmegy ezen a felismerésen: ha jól értem, a társadalomtervező értelmiség osztályhatalmi törekvéseinek filozófiai ambíciót, filozófiai eredetet tulajdonít.

E nézet – filozófia és hatalomakarás összekapcsolása – a hetvenes évek értekező Konrád-műveiben is feltűnik. Az alábbi szakasz az 1979-re datált A bölcsesség órája című feljegyzés-sorozatból való: „A filozófia eddig parancsolgatás volt a tudatlanoknak. Ezután is az lesz, nem gyónás, nem. A konfesszió: irodalom, egy ember beszél, semmi több, semmi tekintélyes.”^[12] Irodalomnak mint személyes megszólalásmódnak, illetve a filozófiának mint a társadalomra kiterjedni kívánó regulatív törekvésnek a képzete, szembeállításuk, úgy sejtem, egyik mozgatórugója volt Konrád írói programjának,^[13] amely felértékelte a szemlélődést a cselekvéssel szemben, az írást az „egyszemélyes világnézet” kimunkálásának, megnyilvánulásának tekintette, s az így létrehozott személyes (ám nem pszichológiai) irodalmat a filozófia alternatívájaként állította be. Későbbi kritikusait talán nem is a regényszerűség elveszése zavarta leginkább regényei olvastán, hanem írásainak bölcsességirodalmi ambíciója, amely nemcsak művei fikcióalkotását
befolyásolta, de mondatainak, bekezdéseinek sokszor aforisztikus megformálását is.
A városalapító megírását azonban még nem e szempontok határozták meg.

Úgy vettem észre, hogy a regény 4. fejezete monológjában feltáruló vázlat a korai szocializmus időszakáról két további ponton eltér az értelmiségesszé gondolatmenetétől. Az értelmiség útja az osztályhatalomhoz fejtegetéseiből hiányzik a geopolitikai szemlélet: a szerzők szerint a kelet-európai társadalmak belső fejlődésükből következően érkeztek el – mintegy logikusan – a szocializmushoz, azaz a racionális redisztribúció társadalmához; szovjet megszállásról és következményeiről, birodalom és kisállam viszonyáról szó sem esik.^[14] Nem hinném, hogy óvatos taktika lett volna ez a szerzők részéről művük hazai megjelentetésének reményében; a könyv telis-tele van például mulatságos, kihívó szövegrészekkel, amelyek a politikai rendőrség lehallgatási, megfigyelési módszereit tárgyalják.^[15] Aki ilyen passzusokat ír bele a tanulmányába, az nem óvatos taktikus. A városalapítóban legalábbis felsejlik a geopolitikai szemlélet, még ha nem is a korai szocializmus időszakáról, hanem az előzményeiről szólva. Az alábbi mondatban az elbeszélő a Horthy-rendszer végét értelmezi: „vidéki csatlós- és csendőrállamunk [a] népét inkább maga tizedeli meg, semhogy mások tegyék ezt vele” (69.). Az olvasó e megfogalmazást látva arra következtethet, hogy az ilyesféle állami viselkedés az épp aktuális nagyhatalom–kisállam viszony következménye.

A 4. fejezet önvizsgáló monológjában feltűnnek a háború utáni évek reményei is, egyértelműen elkülönülve a korai szocializmus építésének időszakától. Ennek sincs nyoma az értelmiségesszében. „A háború leckéje számomra ennyi volt: növelni kell az állampolgár függetlenségét államától, és csökkenteni az államét az állampolgárétól. Később beláttam, hogy ez az igény: anarchia, és lemondtam róla. Ma ezt a belátást szégyellem” (70–71. – Az utolsó mondatot a cenzor kihúzta az 1977-es kiadásból.). A városalapító elbeszélője csalódás- és bukástörténetként mondja el a szocializmussal való azonosulásának – Az értelmiség útja szavával élve: racionális redisztributorrá válásának – históriáját. A múltjában (politikai önéletrajzában) azonban van egy pont, 1945-ös idealizmusáé, amely mentesül kései önutálatától, s amelyhez visszatérhet társadalmi szerepétől való szabadulási kísérletében, a 6. fejezet végének a „baloldali városról” szőtt újabb, második utópiájában, amely immár az elsőt, a szocialista rendszerét kívánná meghaladni.

Az itt összevetett két könyv ugyanis, regény és tanulmány, baloldali művek voltak, noha a baloldali rezsim, amelyben elkészültek, cenzúrázta, illetve kiszorította őket a hazai nyilvánosságból. A városalapítónak a 6. fejezete tanúskodik erről leginkább; Az értelmiség útjának pedig az elő- és utószava. Kései olvasóként úgy látom, ebben az elő- és utószóban a szerzők mintha megijedtek volna könyvük lehetséges ideológiai következményeitől. „Tanulnunk kell tehát az államszocialista társadalmak kritikájából, de nem azért, hogy elvessük a szocializmus eszméjét. Legfontosabb soron következő feladatunk, hogy munkálkodjunk a szocializmus egy alternatív modelljének az elméletén” – írta Szelényi Iván 1978-as előszavában.^[16] Tanulmányukból bizonyára többféle tanulságot szűrtek le egykorú olvasóik. Magamról tudok csak beszámolni. A nyolcvanas évek közepén olvasva a könyvüket, épp olyan antiszocialista következtetésekre jutottam belőle, amilyen következtetéseket Szelényi elhárítani igyekezett az előszavában.

Az örök látogató című, Konrád György emlékére összeállított kötetben közölt két érdekes visszaemlékezésében az egykori szerzőtárs-barát felidézte 2019-es (esetleg 2018-as) beszélgetésüket közös könyvükről. Az első írásban ekként: „néhány hónapja Gyuri is azt mondta nekem, »Ivánkám, az értelmiségi könyvünk liberális volt«, mintegy jelezve tehát, hogy nem baloldali.”^[17] A második írásban így: „Gyurival beszélgettem nem olyan régen: vajon az értelmiségi könyv liberális könyv volt-e. Én azt mondtam: nem. Az 1970-es évek elején még nem állt a rendelkezésünkre egy koherens liberális diskurzus.”^[18] Úgy gondolom, e vitában (ha vita volt) Szelényi Ivánnak volt igaza. S 1978 táján nemcsak ő kívánt munkálkodni „a szocializmus egy alternatív modelljének az elméletén”, de szerzőtársa is, aki Az autonómia kísértése 1977–1979 között írt útijegyzeteiben töprengett a demokratikus szocializmus vagy a szocialista demokrácia plurális politikai világának a lehetőségén.^[19] Közös könyvük hosszú időre immár nem közös politikai gondolkodásuk origója maradt – nézeteik későbbi alakulása pedig már nem tartozik e tanulmány tárgyához.

Végezetül egy, a regény és a tanulmány közötti érdekes párhuzamra / eltérésre szeretnék még kitérni. A városalapító 5. fejezete hosszú, akár önálló kisesszének is tekinthető bekezdést szentelt Mózesnek, az első tervezőnek. E bibliai alak Az értelmiség útjában nem szerepel; ott az ószövetségi József tölti be a funkcióját: „ő a tradicionális redisztribúció ideológusa, aki a fáraó álomfejtőjeként redisztributori hatalomhoz jut, amit azonban a fáraó tradicionális hatalma legitimál.”^[20] Úgy sejtem, e bekezdések valójában nem is a Biblia ide vágó történeteit értelmezik, inkább Thomas Mann A törvény című elbeszélését, illetve a József és testvérei „József, a kenyéradó” című negyedik részét. A felfedezés ugyanis, hogy József történetében megpillanthatjuk 20. századi gazdasági és politikai eszméinket, a német íróé.^[21] Ugyanígy felismerhető a jellegzetes, ironikus manni motívum (a vezér, aki egy láthatatlan isten követésére akarja rávenni csekély képzelőerővel rendelkező népét) a Konrád-regény bekezdésében.

Míg a tanulmány József-bekezdése könnyen érthető gondolatmenetbe illeszkedik, a regény Mózes-betéte épp ellenkezőleg: nagy fesztávú, ám sűrű, zavaros, ellentmondásos „vallásfilozófiai” monológba, amely az Isten–ember viszony elemzésének vagy persziflázsának mutatkozik. Könnyű elhibázni az értelmezését. Mindenesetre József ott, Mózes itt végeredményben ugyanazt sugallja: hogy a társadalomtervező / redisztributor értelmiségi nem modern jelenség. József a 20. századi racionális redisztributorok fejletlen őse; Mózes a 20. századi tervező értelmiségiek titkos mintaképe. Az előbbi alak mögött a „József, a kenyéradó” utópikus (reményt keltő) és ironikus elbeszélése sejlik fel, az utóbbi alak hátterében A törvény baljós (mert erőszakos) és ironikus elbeszélése. Tanulmány és regény eltérése olykor az egyik, olykor a másik műfaj előnyeit mutatja. Mindkettő képes arra, hogy magában foglalja a másik elemeit: a tanulmány történeteket és szereplőket, a regény értekezésszerű részeket. Ha választanom kellene, mégis azt mondanám, hogy a regény rugalmasabb forma. A városalapító közvetíteni tudta olvasóihoz Az értelmiség útja az osztályhatalomhoz főbb állításait; az értelmiségesszé nem tudhatja megmutatni féltestvérének, a regénynek a formai bonyolultságát, csupán megvilágíthatja értekezésszerű értelmét.