Rékai Anett írásai a Jelenkor folyóiratban>

 

Egy tipikus esztéta állt előttünk a sorban. Göndör hajú, szemüveges, könyökfoltos zakóban. Saját kis közönséget is hozott magának, egy korunkbeli szőke lányt, annak fosta a szót. Egy komplett elemzést nyomott le neki, levegőt sem vett közben. A szerencsétlen lány meg csak mosolygott, bólogatott, és egyik lábáról a másikra állt.

A faszi annyira el volt foglalva saját magával, hogy észre sem vette, amikor az előttük álló végzett, a csaj meg persze nem merte kizökkenteni a kiselőadásából. Aztán a pénztáros hangosan kiszólt, hogy tessék, lehet jönni, mire az esztéta végre felkapta a fejét. Aztán meg persze, hogy még neki állt feljebb. Olyan kelletlenül ment oda az ablakhoz, hogy neki most a szavába vágtak, de jó, nem teszi szóvá, méltóztatik jegyet venni, bár nyilván eleve sértés, hogy fizetnie kell a filmért, amikor nála méltóbb nézőt egy rendező se kívánhat.

– Még húsz év, és te is ilyen leszel – súgtam oda Kornélnak.

Kornél fújtatott egyet. Majdnem ugyanolyan barna zakó volt rajta, mint az esztétán.

– Milyen? Ja, hogy ötven pluszosan is egyetemista csajokat kúrogatok majd?

Erre meg nekem kellett elfojtanom a röhögésemet. Szép visszavágás volt.

Kornél pár nappal korábban rám írt, hogy van-e kedvem megnézni a Rossz verseket. A biztonság kedvéért vártam három-négy órát, mielőtt válaszoltam volna neki. Utána meg fél éjszaka azon agyaltam, hogy vajon ez most randi vagy sima baráti mozizás szerinte, és próbáltam kitalálni, hogy örülnék-e neki egyáltalán, ha randi lenne.

Amikor az esztéta meg a csaja elhúztak végre az ablaktól, Kornél azt kérdezte:

– Ugye most feministák leszünk, és fizeted a saját jegyed?

– Persze.

Ezek szerint nem randi, gondoltam, miközben elővettem a tárcámat. Nyilván nincsenek velem nagy tervei, ha azt az ezerhatszáz forintot sem akarja kiköhögni a jegyemre.

Miután fizettünk, megkérdezte, hogy akarok-e valamit a büféből. Tuti arra apellált, hogy majd veszek egy doboz popcornt, amiből aztán annyit csórhat, amennyit nem szégyell, de azt mondtam, hogy szerintem pronyó dolog a moziban zabálni.

Kornél egyébként rettenetes mozis partner volt. Először is tizenöt percet késett, én meg majdnem odafagytam a járdához, amíg rá vártam. Aztán amikor megkérdeztem, hogy hova foglalt helyet, közölte, hogy nem foglalt, mert az olyan kispolgári. Ezt egyébként azóta se tudom, hogy értette. Szóval nem foglalt helyet, és már csak a terem szélére kaptunk jegyet. Aztán ugye benyögte, hogy fizesse mindenki a magáét. A film alatt meg egyszerűen nem bírt nyugton ma radni. Hol előredőlt, hol hátravetette magát, érezni lehetett a rezgést az egész sorban, ráadásul minden poénon olyan hangosan és idétlenül röhögött, hogy szerintem a szomszéd teremben is hallották.

– Hallod, ez kurva jó volt – ugrott fel Kornél, amikor a film végén szedelődzködni kezdünk. Totál fel volt spannolva.

– Ja, már menet közben is leesett, hogy tetszik – jegyeztem meg, és magamhoz öleltem a kabátomat.

– Gáz voltam? – kérdezte hirtelen elkomolyodva.

– Csak egy kicsit.

– „Nem vágom, ki ez, nem velem van.” – Kornél az én szerepembe bújt, eljátszotta, hogy ő érzi kínosan magát miattam. Jól csinálta, átéléssel. Még odakint, a mozi előtt is ezen nevettünk. – Te nagyon sietsz? Mert nekem tökre lenne még kedvem beszélgetni, nem ülünk be valahova?

– De, ráérek – mondtam.

Elindultunk a körúton, aztán amikor elértük az első olcsónak tűnő kocsmát, bementünk. De persze kiderült, hogy annyira nem is olcsó az a hely. A cidernek majdnem éttermi ára volt, amin úgy meglepődtem, hogy elfelejtettem borravalót adni a pultos lánynak. Kornél sört kért, és szintén nem adott borravalót a csajnak, de szerintem ő nem is tervezte.

Miközben inkább melengettem, mint ittam a ciderem az egyik asztalnál, azt hallgattam, hogy Kornél szerint melyik jelenetek voltak a legjobbak, melyik poén volt a kedvence, meg hogy úgy általában mennyire átérzi az egész feelingjét.

– „Mi van, művész úr?” – idézett szó szerint a filmből. Szegény főszereplőt gyerekkorában azért bullizta az egyik osztálytársa, mert rajzolt. Megverte, meg ilyenek. Kornél úgy csinált, mintha viccesnek tartaná a dolgot, de igazából nem nevetett.

– Téged is kiközösítettek? – kérdeztem. Kornél bólintott. – Le mertem volna fogadni.

– Ennyire látszik?

– Mondjuk úgy, hogy nem azok szoktak verseket írni később, akik menők voltak a gimiben – feleltem. – Én se voltam valami hú de népszerű a suliban.

– Hát, kábé az volt velem is, mint a filmben a csávóval, csak én nem rajzoltam, hanem hegedültem, szóval engem nem rajztáblával ütöttek, hanem hegedűtokkal.

– Jézusom.

– Jó, ilyen mondjuk csak egyszer volt, meg nem vertek meg annyira, mármint érted, nem maradt nyoma, vagy ilyesmi, de tényleg folyton ezzel szívattak. Meg focizni például sose vettek be.

– A szüleid erőltették?

– Hát, eleinte igen. Vágod, szerintük ez olyan kurva polgári, meg felső középosztálybeli dolog, hogy a gyerek tud valami hangszeren játszani. Mondjuk, aztán megszerettem. A végén már konkrétan hegedűművész akartam lenni, csak… addig nem vettem elég komolyan. Mármint, eljárogattam az órákra, de nem igazán gyakoroltam otthon. Vágod, hogy megy ez, utáltak a hegedű miatt, ezért én megutáltam a hegedűt.

– Hát amúgy nem csodálom, hogy nem akartak veled lógni – jegyeztem meg. – Mármint, nem akarlak megbántani, de amilyennek én ismerlek, biztos előadtad magad nekik.

– Előadtam magam nekik?

– Tudod, okoskodtál, meg ilyenek. A falusi sutyerákok nem vevők erre. Azt gondolják, többre tartod magad náluk.

– Hát, amúgy igen – ismerte be. Mosolygott, látszott rajta, hogy bóknak vette, amit mondtam, és épp arra gondol, mennyivel különb azoknál, akik bántották, és máris mennyivel többre vitte náluk az életben. – Már akkor is mindig ingben-zakóban jártam suliba. A magyartanár még mondta is, hogy tessék, így kell kinéznie egy igazi értelmiséginek. Szétflesseltem a Nyugatot akkoriban, sőt, még most is.

Aztán meg elkezdett összevissza magyarázni arról, hogy ő azzal akar foglalkozni, ami érdekli, és használni akarja a diplomáját, meg igazi polgári életet szeretne élni, hogy ha be akar ülni valahova, vagy venni akar magának valamit, akkor meg tudja tenni. Miközben beszélt, elővette a kis tekerős szettjét, és csinált két cigit.

– Na, mindegy, menjünk ki cigizni, meghívlak – gurította oda nekem az egyik szálat.

Egy ideig mindketten csendben voltunk. Én összefont karral álltam az eresz alatt, Kornél meg a járdán mászkált jobbra-balra. Valami túlmozgása volt szerintem.

– Szerinted mi volt az a fonalas izé?

– Milyen fonalas izé? – kérdeztem, de aztán beugrott. A filmben a kissrác összevissza vezetett egy piros fonálszálat a szobában, amíg úgy nem nézett ki az egész, mint a kémfilmekben a lézeres biztonsági rendszer. – Ja, nem tudom. Szerintem csak jól nézett ki, azt ennyi.

– Én nagyon próbáltam kitalálni, hogy az most minek a metaforája meg szimbóluma, de még nem jöttem rá.

– Lehet, hogy a dolgoknak nincs mindig értelmük.

[…]