Az egyik első emlékem, hogy hároméves koromban „teleírtam” egy aladdinos füzetet. Piros zsírkrétával, mindenféle hullámokkal és kacskaringókkal, ahogy a felnőttektől láttam. Sokkal izgalmasabb volt, mint rajzolni. Már akkor elvarázsolt a gondolat, hogy azok az apró pici hurkok történetekké állnak össze. Ezzel azóta is így vagyok. Az évek során főként meséket írtam, a Félnótás címűből hangjátékot is készített a Kossuth Rádió még 2013-ban.

Aztán beszippantott az újságírás, az interjúzás izgalma, hogy egy másik ember gondolatait kell magyarról magyarra átültetni anélkül, hogy a mondandó csorbulna vagy megváltozna. Ugyanerre a képességre van szükség, amikor szerkesztek vagy fordítok. Szeretem a háttérből formálni a kibontakozó történeteket. Ezért is lettem könyvszerkesztő, jelenleg az Alexandra Kiadónál üldözöm a félrefordításokat. A Covid alatt megvalósítottam egy régi vágyamat, és a szolnoki Verseghy Ferenc Könyvtár támogatásával készítettem egy videósorozatot Alapművek extrákkal címmel, ahol népszerű iskolai, kötelező – ez a szó önmagában elveszi bárki kedvét az irodalomtól – olvasmányokat mutatok be közérthető módon.

Pécsre az egyetem miatt keveredtem. Néhány év kihagyás után úgy döntöttem, visszaülök az iskolapadba, és az egész országban ez volt az egyetlen hely, ahol garantálták, hogy elindul az Alkalmazott irodalomtudomány szakirány. Ha kell, akár egy fővel is.

A valóban hasznos szakmai ismeretek mellett egy váratlan ajándékot is kaptam a várostól: egy teljesen új identitást. Korábban szolnoki voltam, magyar és európai. Most már alföldi is vagyok. A Dunántúl teljesen más világ, és mégis otthonosan magyar. Az emberek mást esznek, máshogy beszélnek, teljesen más a közlekedési kultúra, mégsem idegen semmi.