Farkas Arnold Levente vagyok. Ezerkilencszázhetvenkilenc január harmincadikán születtem Nagyváradon. Gyermekeimmel és feleségemmel a Szentendrei-szigeten élek. Gyermeket még szeretnék, feleséget már nem.
Nem tudok sem írni, sem olvasni, de szoktam. Tollforgatónak rossz vagyok, ám szerfölött tehetséges. Álmomban többször jártam a Hóvirágok terén, a valóságban csak háromszor.
Szeretek eljutni a mondatkezdő nagybetűtől a mondatzáró írásjelig. Néha sikerül, máskor azonban másra gondolok. Most elviselhető.
A valóság […]
Pócsmegyer, húsz április tizenegy, szombat. Nagypénteken a gyerekek Örkény-egyperceseket adtak elő az udvaron. A Hogylétemről címűben Lócika volt az, aki nem húzta maga után a beleit, Gellért volt az, aki húzta, Panka pedig Gellért beleit alakította. A Pecsét címűt úgy adták elő, hogy Lócika úgy tett, mint aki felemel egy pecsétnyomót, Gellért volt maga a pecsét, Panka pedig megsértődött, mert nem kapott szerepet, én lehettem volna a papír, mondta. A Gondolatok a pincében című színpadi változatában Lócika elrúgott egy labdát, Panka a labda után szaladt, közben cicának nevezte Gellértet. Nagyon ügyes patkány voltál, mondtam az öltözőben Gellértnek.
Pócsmegyer, húsz június négy, csütörtök. Amikor az ember naplót ír, az első mondat elválik a többitől. Tegnap azt mondtam Juditnak, sokáig úgy éreztem, háromféle könyv van, amit A sziget előtt olvastam, amit A sziget után olvastam és A sziget . Úgy volt, hogy áprilisban beszélgetek Patat Bencével. Nem sikerült. Elvittem a könyvtárból két doboz könyvet az iskolába. Az egyik dobozban voltak a mesék, a másik dobozban pedig azok a könyvek, amik hazudnak. A halállal nem lehet mit kezdeni, pedig nekünk, élőknek, dolgunk volna a halállal. Betettem a fiókomba valami fölöslegeset. A sok kacat között megtaláltam azt a könyvet, amit Elena utoljára olvasott.
Pócsmegyer, húsz június tizenegy, csütörtök. Semmi sem lehet több, mint önmaga. Ha valami megváltozik, más lesz, mint ami volt, kizárólag azért lehetséges, mert magában hordozza a változás lehetőségét. A mi munkánk a feltámadás. Életben kell tartanunk a jóságot. Mivel semmi sem létezhet a valóságon kívül, valamiképp a lehetőség is valóság. Létezik olyan nyelv, ami nem tesz különbséget valóság és igazság között. Hogyan lehetséges egy ilyen nyelven hazudni, hiszen a hazugság az igazság ellentéte, nem tudom, de ha a valóság a mindenséggel azonos, a valóság része a valóság ellentéte is. Nem azt állítjuk tehát, hogy a hazugság azonos az igazsággal, csupán azt, hogy alkatrésze.
Pócsmegyer, húsz június tizenkettő, péntek. A digitális oktatás olyan, mint a digitális társadalom, személytelen. Ha valaki azt állítja, hogy a digitális oktatásban örömét lelte a gyermek, a szülő és a tanár egyaránt, az az illető nem mond igazat. Kárhozott az a társadalom, amelyik a szépre, a jóra és az igazra neveli gyermekeit. Mert a társadalom nevel, nem az iskola. A társadalom pedig csúnya, rossz és hazug. Azon is érdemes elgondolkodni, hogy az etikaoktatás éppen társadalmunk etikátlanságát hivatott leplezni. A valóság azonban az, hogy nem létezik társadalom. Emberek léteznek vágyakkal és lehetőségekkel, képességekkel és döntésekkel. Döntéseink, nem pedig képességeink határozzák meg, kik vagyunk.
Pócsmegyer, húsz június tizenhat, kedd. A valóság az, hogy keveset beszéltem a tényekről. A tények elfedik a valóságot, idézi Rilkét Pilinszky. A tényekről való hallgatás talán abból fakad, onnan ered egy másik változat szerint, hogy kerülni szeretném a konfliktusokat. A konfliktus a dráma sajátja, én inkább lírai alkat vagyok. Minden osztály kényszerközösség. Arra kényszerítjük a gyerekeket, hogy közösséggé kovácsolódjanak. Ismerjük jól a rég elkoptatott metaforát, a pedagógus a kertész, a gyerek a virág, az iskola a kert. Il faut cultiver notre jardin. A kertész egyetlen ékessége a türelem, ugyanakkor a jó kertész nem fél használni a metszőollót vagy akár a fűrészt a megfelelő módon a kellő időben. Nekünk illatozik a kert.
Pócsmegyer, húsz június huszonhárom, kedd. Pénteken még találkoztam a gyerekekkel. Úgy volt, hogy szalonnát sütünk a Duna-parton, de időközben elnyelte a Duna a partot, az esőnek meg folyton lóg a lába. Akkor azt mondtuk, kapjanak palacsintát. Játszottunk, beszélgettünk, a szülők már mentek volna. Éppen Schwarcz Ágival beszélgettem, amikor megjelent mellettünk egy idős hölgy. Megkérdezte tőlem, hogy én vagyok-e a főnök, dadogtam valami olyasmit, hogy én vagyok az osztályfőnök, ezek itt gyerekek, mire a kezembe nyomott egy tízezrest, hogy vegyek palacsintát a gyerekeknek. Azt mondtam a gyerekeknek, mindenki kérhet három palacsintát, a végén még vettem három kakaósat.
Pócsmegyer, húsz július öt, vasárnap. A szoborra gondol a férfi, a szobor hallgatására a nő. Átvonulnak a mondatok a szövegen. Amikor kórházban volt, találkozott egy lánnyal a templom udvarán, elásom A titkos kert et a kórház udvarán. Kitépte abból a könyvből az első lapot, amit a barátjától ajándékba kapott. Minden kegyelem. Jézus Krisztus zizeg folyton, romok között énekelnek, pöttyök híján a rab borton, mélyén érez sötétséget. Caesar non est supra grammaticos. Ez az egyetlen mondat, amit Kanttól loptam. Mindenki költőnek készül, a legtöbben azonban szónokként végzik. Megszólítás, felkiáltójel, szünet. Az angyalok megtapsolják a teremtést. Az x a k és az sz találkozását jelöli.
Pócsmegyer, húsz július huszonnégy, péntek. Az ember alapvető élménye a félelem és az unalom. Tegnap voltunk a kar atyján. Az unalomtól való félelem. A félelemtől való unalom. Ez nehezen értelmezhető. Uram, menj el tőlem, mert bűnös vagyok. Szégyen és őszinteség. Busszal mentünk. Aludtam a parton, aludtam a buszon, aludtam a saját ágyamban is. Az ágy közös. Éhes vagyok. Nem fér bele az időbe az örökkévalóság. Szerdán bementünk Gellérttel az iskolába. Este átjött Mihály. Összetegeződtünk. Az ember alapvető élménye a hiúság. Az ember megtapasztalhatja a dolgokat, a dolgok nevét, a dolgok nevének illatát. Átjött Endre is Lívivel meg a gyerekekkel. Türelem. Ismétlődő szavak lenyomata. A valóság megelőzi a valóság nevét.
[…]
