Nevének íze van a számban, mint a jókora szelet lekváros kenyérnek, amit csuporban tárolt szilvalekvárral vastagon megkent nekem nagymamám a nyári szünetben. Vagy mint a pénteki csipetkés gyöngebab levesnek, gánicának vagy barátfülének, amit náluk megettem.

Vajszló, a gyerekkorom íze. Vajszló, az a titokzatos hely, ahol még sose jártam, de ahonnan minden névnapra, húsvétra és karácsonyra képeslap érkezik a nagyszüleim mikei otthonába. Arc csak nagyritkán, egy-egy alkalmi látogatás idején kerül az ismerős nevek mögé, amikor a vajszlói Tardi sógor fölkerekedik, és hozza az asszonyokat az unokatestvéreikhez. Aztán ahogy múlik az idő, egyre ritkulnak, el-elmaradoznak a látogatások, nincs kihez menni lakodalomba, jóformán már csak temetésre jönnek a vajszlói rokonok. Mostanra pedig az az idő is elérkezett, hogy itt is, ott is mindenki meghalt, a gyerekek gyerekei pedig már nem is tartják a rokonságot.

Tankovics-Tölgyesi, Szántó, Tardi, Farkas. Tanka sógor, aki nagyokat tudott nevetni, és olyan hatalmas ember volt, hogy a cipőfűzőjét is alig tudta bekötni. A kilenc Tölgyesi testvér közül András, aki ott maradt a Donnál, vagy a húga, Rozika, aki húszévesen leesett a cseresznyefáról, és olyan súlyosan megsérült, hogy bele is halt. Nevek idősebb rokonok elbeszéléséből, megint csak arc nélkül, ismeretlen arcok a családi fényképesdoboz csipkézett szélű, fekete-fehér fényképein.

Vajon lesz-e még nyoma Vajszlón a dohánynak, a pajtáknak? Ezzel a gondolattal indultam neki, mert tudom, hogy dédszüleim a dohány miatt költöztek a somogyi Mikéből a baranyai Vajszlóra. A dédmamám egyik lánytestvére már Vajszlón élt a családjával, úgyhogy tudták, mire számíthatnak, amikor elindultak. És nem is mehetett nekik rosszul, évekre itt maradtak, nagymamám kezdett iskolába járni, aztán amikor visszaköltöztek, a somogyi diákok kinevették az iskolában a baranyai neem-jei miatt. Errefelé az e az örök fokmérő. Dunántúlinak dunántúli, még déli is, ugyanúgy zöngésít, mint a somogyi, de a neem mindig árulkodik.

Hiába keresem, nyoma sincs Vajszlón a pajtáknak. Egy-egy környékbeli dohánytermelő gazdáról még tudnak egyen-ketten, de mire is számítottam? Száztíz évvel ezelőtti idők nyomait keresem. Hogy hová lettek a dohánypajták? Kérdéssel válaszolhatok, honnan tudhatnám, hogy Mikében még állnak? Nem az lehet-e, hogy csak én őrzöm azt a hatalmas pajtát, amely gyerekkori emlékeim fölé tornyosulva dacol az idővel, mintha közben nem telt volna el az a harmincöt-negyven év?

Egész kicsi koromban eljártam nagymamámmal a dohánysimítóba, máig itt van orromban az az illat, érzem ujjbegyemen a friss dohánylevelek érdes tapintását, látom a hosszú asztalt, ahol maguk elé fektetve simítják az asszonyok a hatalmas leveleket, látom, ahogy utána fölfűzésre várva magas stószokba rendezve sorakoznak a simító fala mentén, látom a majd’ félméteres dohányfűző tűt, látom, ahogy a pajtában aggatják föl száradni a fölfűzött dohányt, de mára mindez már hová lett? Hogyan is kereshetném én most itt Vajszlón a dohánypajtákat?

Mintha régen elveszett gyerekkoromat keresném. Azt képzelem, hogy a dédszüleim és a nagymamám nyomain járok itt a Batthyány vagy a Kossuth utcán. Nem lehet igaz, hogy nem maradt itt utánuk semmi, mikor nagymamám is itt járt iskolába, a dédpapám is eljárt a gazdakörbe, a dalárdába vagy a kocsmába, a dédmamám meg a testvérével együtt a templomba meg a helyi asszonyok közé. Itt, ezen az úton jártak ők is, templomba, bálba, kocsmába, ahol most én járok. Mind ugyanígy megvolt akkor is, talán csak másképpen hívták, és nem ez a járda volt még, és kövesút sem létezett. Sellye is azért vihette el a pálmát Vajszló előtt a járási székhely címért folytatott versengésben, mert itt még csak földes út volt. De ők akkor is itt éltek, láthatták nap mint nap, ahogy zajlik az élet, jövetben-menetben félfüllel hallották a híreket, hogy Révfalu iskolájának megépítésére pályáznak a helyi mesteremberek, a mészárszékben dolgozik a hentes, a Kaiser-féle gőzmalomban milyen búzát őrölnek. Dédpapám megbeszélhette a kocsmában a férfiakkal, hogy alig tíz esztendeje milyen világ lehetett itt, az olasz hadifoglyok föllázadtak a kegyetlen malomtulajdonos ellen, aki rabszolgának használta őket, és nem sokra rá milyen világ jött a szerb megszállás idejére.

Nyugalmas időben, vásáros napokon nézhették a sok rackát, szimentálit, mangalicát. Tudott tény, hogy Vajszló számára Nagy Lajos 1354-ben keddi vásárnapot engedélyezett, ezek a vásárok hajdanán országos hírűek voltak, de még a dédszüleim idejében is uralták a vármegye állatpiacát. Főleg a sertésvásárok, de aki jó lovat, bőven tejelő tehenet akart, az is a vajszlói állatvásárt kereste föl. Vajszló fénykorát élte. Virágzó kereskedelem, fejlett ipar, a kegyetlen ember hírében álló gazda ellenére igen jó nevű malom, jól prosperáló hitelintézmény­rendszer, számtalan civil egyesület, iparos és polgári olvasókör, leventeegyesü-let, tűzoltóegylet, olvasóegylet. Nap mint nap láthatták a falubeliekkel együtt, hogy mennyit fejlődött a másfél ezres lélekszámú település a tágas utcáival, szép, tiszta házaival, egymással jól megférő református, katolikus és zsidó lakosságával.

Az anyák és csecsemők védelmére még 1915-ben létrehozott Stefánia Szövetségnek is működik fiókja a faluban, a húszas évek közepétől pedig a kisgyermek-halálozás csökkentése érdekében itt is kibővítik a gondozási korhatárt három éves korról hatéves korra. A falu tehát gazdag, munka van bőven, a dohány is kelendő portéka még, egyedül a Pécs–Vajszló vasútvonal hiányzik, viszont amikor a dédszüleim Vajszlón élnek, már megy buszjárat Pécsre. Ha pedig hazalátogatnának Mikébe, akkor középrigóci átszállással utazhatnak vonaton Kadarkútig, onnan pedig vagy hazagyalogolnak, vagy valaki értük megy lovas kocsival.

Ekkortájt, 1928 novemberében akarták Vajszlón leleplezni a hősök emlékére állított szobrot, de valamilyen akadály miatt elhalasztották tavaszra. A Historia Domus szerint maga a szobor nagyon szegényes idea. Egy oszlop tetején két turul szárnyán tartja a magyar koronát. A kidolgozás nagyon durva, vaskos, messzebbről egy alaktalan tömeg, s még a koronának szépsége is teljesen elvész. A hely jól van megválasztva a szobor részére. A leleplezést már nem várja meg, mivel 1928 áprilisával nyugalomba vonul Fetter Gyula plébános, mert annyira elhájasodott, hogy nem volt képes a plébániát tovább vezetni. Nomen est omen? Utódja, aki ezt írja, Gasparics György esperes plébános különben nem csak a szoborral elégedetlen, még azt is nehezményezi, hogy itt Vajszlón eddig nem voltak szokásban a hajnali misék, hiába akarta bevezetni, nem mentek a hívek, úgyhogy föl is adta a kísérletezést.

Az öregek akkoriban is mesélhették a fiatalabbaknak, hogy milyen nagy élet zajlott az ő fiatalkorukban Vejtinél a révi csárdában, ahová vasárnapon­ként elég gyakran jártak át a túloldalról is, mert Vitkovics vendéglős híres volt a jó boráról, és persze a kiszolgálásra sem lehetett panasza a vendégnek. Nemcsak a szemközti Moslavinából, hanem még egész távoli vidékekről is jöttek hozzá szórakozni az emberek. Nem tudok úgy végigmenni a Drávához vezető ártéri erdőn, hogy ne jusson eszembe, valamikor itt állhatott az a csárda, de a révvel együtt mára már nyoma sincsen.

Még az előző század utolsó évében hozatta Stájerországból a káptalan azt a kompféleséget a régi helyett, amely Vejti és Moslavina között járt, és errefelé csak röpülőnek nevezték. Két, egyenként tizennégy méter hosszú, középen három méter széles, oldalán kilencven centi magas, hajóra épült szerkezet volt, kilencméteres gerendák kötötték össze, ezekre vastag pallót fektettek, körbe is kerítették, hogy le ne essenek róla. Hat csónak vezette, ezek tartották a drótkötéllel, amely a másik végénél meg a két part közötti sziget alsó részén volt kikötve. Ezen kívül persze még két vasmacska is rögzítette, egyik a horvát, a másik az innenső parton. A röpülőnek mind a két végén álló ötméteres kapuszerűsége alatt még a szalmával megrakott szekér is átfért. A kapu fölső részéhez erősítették a biztosítókötelet, ami azért kellett, nehogy elsodorja a röpülőt a víz, mert időnként bizony elszakadhatott a tartókötele. A víz erejét használták ki, az árral vitették át a röpülőt egyik partról a másikra úgy, hogy rézsútosan ráfordították a csónakokat, vagy a hatalmas lapátjaikkal ráeveztek a sodrásra. Indulás előtt a révész mindig lecsukta a röpülő két végén a korlátot. Négy-öt kocsi is ráfért, akármilyen nehéz rakománnyal, meg még száz ember is akár, persze, ha előtte kifizetett érte két krajcár viteldíjat. A két parton állomásozó őrhajó volt a röpülő kikötője. Naponta annyiszor fordult, ahányszor kellett, volt úgy, hogy harmincszor is talán. Az újabb fajta röpülőt már egy hosszú lánc tartotta, amit tíz-tizenkét ladik emelt ki a vízből, és ezen közlekedett a röpülő. Két kishajót több gerenda kötött össze, azokra pallókat fektettek, oldalán magasítással, nehogy véletlenül beleessenek róla a vízbe. Ezt is a sodrás vitte lefelé, és mindig úgy tartottak rá, hogy a megfelelő oldalon kapja az erőt, ahogy a sodrás viszi át a túlpartra. A nagy lánc mellett volt még több kisebb is, azokkal irányították, hosszabbra vagy rövidebbre fogták, attól függően, hogy merre sodorta a víz a röpülőt.

[...]

(Fotó: Szepesi Dóra)