Legendahántás – szól kedvesen, szelíden, csábítóan és rejtélyesen Milbacher Róbert irodalomtörténészi könyvének (hivatalosan akár: tanulmánygyűjteményének) címe, a híres, legendás és titokzatos Arany-ballada címére utalván (Tengeri-hántás), s valóban, a könyv, akár mint a megidézett ballada főszereplő-mesélője, történeteket mond el, titkokat idéz fel, titkokat hagy meg titkoknak, rejtélyeket old meg s további rejtélyekre utal: kollokviális beszélgetésben értekezik az irodalom kicsiny és nagy történéseiről (mintha a mesemondó tudós pásztortüze mellett ott ülne érdeklődő hallgatóságának, hallgatóinak kíváncsi közönsége), s balladisztikusan egyszerre mindent akaró és elliptikus fejtegetéseiből a magyar irodalomnak (azaz a 19. századi magyar irodalomnak) töredékeiben is impozáns és felkavaró víziója bontakozik ki. Akár úgy, mint a megidézett ballada csodálatos utolsó soraiban: „Magasan a levegőben / Repül egy nagy lepedő fenn: / Azon ülve muzsikálnak, / Furulyálnak, eltünőben”.

Mert nem így vagyunk-e mindnyájan, a régebbi irodalom iránt még érdeklődők: mintha az irodalom a fejünk felett, magasan repülne, s a régi szerzők és a régi művek furulyaszava csak eltűnőben hallatszanék számunkra?

Milbacher, a legszigorúbban vett komoly szaktudósok egyike ismeretterjesztő könyvet írt szakmájáról, a 19. századi magyar irodalomról, s barátságos, mindennapi, időnként könynyed nyelven adja át tudományos meggyőződését, új felfedezéseit, vitáját a régebbi s mai szakirodalommal – úgy beszél, hogy elgondolásait azok is megértsék, s esetleg továbbgondolják, akik egyébként nem szoktak elmélyedni a szakirodalom fejtegetéseiben. Műfajválasztása nagyon komolyan megfontolandó – gesztusában ugyanis nyilvánvalóvá válik: hányféleképpen él is a magyar irodalom s története a magyar közvélekedésben. A szaktudomány ugyanis többnyire elfelejtkezik arról az egyébként nyilvánvaló tényről, hogy az irodalom történeti értelmezésével nemcsak a tudósok foglalkoznak, de a magyar művelődési hagyományok alapján, továbbá a mára már több mint másfél évszázados kötelező iskolai irodalomtörténet-oktatás következményeként az úgynevezett művelt középosztály is (amely, oly sok viszontagság után is, valamilyen módon még ma is létezik és működik), s ez a „nem-szakmai” vélekedés-halmaz rengeteg tudással, tudás-törmelékkel s legendával él, s hatása a közgondolkodásra, az irodalom társadalmi megítélésére, az irodalmi példák és példaképek kijelölésére megszakíthatatlanul érvényesül. A szélesebb értelemben vett olvasóközönség tiszteletre és elismerésre méltó módon érdeklődik az örökölt, az általa megtanult irodalom külső és belső viszonyai iránt – ám e viszonyokat, szinte magától értetődő módon, legendásítja is: az irodalomról (kivált a régebbi irodalomról) való közbeszéd állandóan mitikus figurákban és alakzatokban (is) gondolkodik, s miközben e legendákkal, úgy véli, közelebb hozza magához az irodalom lényegét, rögtön el is távolítja azt: a szövegek újraolvasása helyett (vagy mellett) megelégszik a róluk szóló történetek szép és emelkedett mesélésével.

Hajdanában, a 19. században, amikor megszületett ama nagy teória, mely szerint a nagybetűvel írott Nemzet az irodalom által született meg, az irodalom által affirmálja s teljesíti ki (be) magát, s az irodalom funkciója abból eredeztethető vagy arra szűkíthető, hogy a Nemzet fennmaradását biztosítja (amely teória a 19. század végére államideológiává vált, s – elsősorban az iskolai oktatás révén – a társadalmi-ideológiai manipuláció legfőbb eszközévé emelkedett), az irodalom fontossága a mai viszonyokhoz képest elképesztő nagyságban nyilvánult meg, társadalmi elismertsége és tisztelete hatalmas volt – s olvasottsága is nagyon széles tömegeket ért el (erre épült rá a szocializmus korszakában az irodalomnak az a beállítása, mintha ő lenne a társadalmi haladás legfőbb, legderekabb hordozója). Az irodalmat becsülték, s ezért megbecsülték és nagyra tartották az írókat, s megbecsülték az irodalomtörténetet is, amely az íróknak „ércnél maradandóbb” emléket állított: a nagy, tisztelendő írók-költők szobrai előbb irodalomtörténészek által megszerkesztett életrajzaikban, műveiknek méltatásában rajzolódtak ki, s csak ezek után kerültek valóban köztéri szobrok formájában a nyilvánosság elé. Az irodalomtörténet tudománya pedig – a nagy ideológia nevében – elsősorban példaképeket keresett, talált és alkotott meg az irodalom sokszínű és nem mindig egyértelmű anyaghalmazából: tanulságos és példázatos történeteket szerkesztett meg az írók szaggatott és viszontagságos életéből (sokszor nem könnyű mesterkedések révén), s a műveket is hozzáidomította (annyira, amennyire engedték magukat) a példázatos olvasás igényeihez. Ha nagyon durván hangzik is, de alighanem kimondható: az irodalom azáltal vált az iskolákban első, legfontosabb tantárggyá, hogy az irodalmat nem olvasandó és élvezendő irodalomként, hanem tantárgyként kezelték, nem olvasásra biztattak, hanem meghatározták, mit is kell tudni és mondani az irodalom kapcsán. Aminek hatásával ma is, mindnyájan és mindennap szembesülünk: az irodalomról való közbeszéd hatalmas, túlnyomó részét nem az irodalmi tapasztalat határozza meg, hanem a megtanult, másfél évszázada uralkodó interpretációs hagyomány; nem arra emlékszünk, mit is olvastunk (hisz oly ritkán olvassuk újra az iskolai tananyag régebbi irodalmát), hanem arra, mit mondtak nekünk róla, s nem is sejtjük, hogy amit a mi (mostani) tanárunk mondott, azt száz évvel ezelőtt fogalmazták meg az akkori tananyag számára. Ami a mai magyar irodalmi közbeszédben a régiségről él, alighanem csak úgy nevezhető: „versunkenes Kulturgut”, azaz a hajdani „magas” kultúrának lesüllyedt javai: töredékei a régi nagy narratíváknak, a régi nagy koncepció hitelesítő ereje nélkül (hisz mind a nagy koncepció, mind hitelessége rég elpárolgott), a nagy példaképek életrajzi darabjainak fel-felbukkanó különössége és érdekessége (az életrajz és az élet egészének felidézése vagy értelmezése nélkül), a hatásos művek hatásmechanizmusára való rácsodálkozás (a lassú újraolvasás és tüzetes szövegelemzés igénye nélkül). A hagyományos irodalomtörténeti tananyag egységesnek képzelteti el az irodalmat (a változatokat is megpróbálja homogeneizálni), az írókat pedig (erkölcsi és történelmi példaképeinket) törhetetlennek és hibátlannak állítja be (legfeljebb némi magánéleti anomáliát engedélyez), s jellemrajzukat a mindennapi lélektan alapján konstruálja meg; a szövegértelmezést viszont többnyire tanulság-elvű didaktikával oldja meg – a nagy narratívák kategóriái a széles közönség szájhagyományában kényszerűen közhelyesekké válnak. Ami így az irodalomtörténetből a közérdeklődés számára megmarad, az tulajdonképpen az írók figuráinak érdekessége és furcsasága, cselekedeteiknek közvetlen megmagyarázhatósága vagy megmagyarázhatatlansága – vagyis különösségeiknek legendásíthatósága.

Ez a tananyag-szemlélet aztán persze lépten-nyomon beleakad mind a történeti tapasztalatba, mind a történeti elbeszélések kiküszöbölhetetlen sokféleségébe, továbbá a szövegek sokértelműségébe (amit semmiféle didaxis nem képes tökéletesen feloldani) – ezért az irodalmi nagyközönség, miközben megtanulja a tananyag sematikáját (és adathalmazát), folyamatosan bizalmatlanságát is fejezi ki e szemlélet mechanikusságát illetően, s nem ad hitelt a szakirodalom állításainak és következtetéseinek (legjobb példa erre a Petőfi-filológia esete: egyrészt közhelyszámba megy, hogy Petőfiről a szakirodalom buzgósága révén már mindent lehet tudni, másrészt azonban a széles közvélekedés Petőfiről a szó szoros értelmében semmit nem hisz el, akár a születést, akár a halált, akár a szerelmeket, politikai szerepeket illetően); s jobb híján legendagyártásba, mitikus nagyságrendek vizionálásába, titkos kapcsolatrendszerek és összeesküvések feltételezésébe szalad bele – vagy menekül.

S mivel a nagyközönség természetesen nem olvassa a kurrens szakirodalmat (amely pedig, kivált az utolsó negyedszázadban, rendkívül impozáns módszertani és anyagfeldolgozási, elemzési átalakulások seregén ment keresztül), megteremnek és megmaradnak a legendák, a tévedések; az anekdoták hiteles továbbadása, a tananyagban megmagyarázatlan kérdések újra s újra felülírása a szakirodalom alatt komoly nagyságrendű tenyészetet növesztett ki, amelynek terjedtségét és jelentőségét aligha lehet majd bármikor is felmérni. Csak két olyan fura példát idéznék ide, amelyek nincsenek benne Milbacher könyvében. Egyrészt elterjedt vélekedés, hogy Petőfi nem apjának, Petrovics Istvánnak, hanem a mészárszéken dolgozó legénynek a fia, s az atya ezért fattyúnak tartotta Sándort, verte – emiatt lett oly szaggatott Petőfinek lelke, s ezért (dacból) lett forradalmár. Másrészt terjed az interneten egy részletes verselemzés Arany Tetemre hívás című balladájáról, mely szerint a nehezen kibogozható probléma megfejtése csillagászati összefüggések felismerése révén megoldható: Kund Abigél az öreg Bárczi úrnak a lánya balkézről, ezért ellenzi a fia és a leány közti kapcsolatot (szövegelemzés: Kund Abigél felkiáltása: „megöli magát”, nem a fiatal Benőre vonatkozik, hanem az öregúrra: Benő, úgymond, meg akarta ölni „magát” [= önt!]). Hasonló rejtélyeket és legendákat rendre lehetne még sorolni – javarészt az ilyenek tartják még életben a régebbi irodalom iránti közérdeklődést.

Milbacher cikkei épp e legendásíthatósággal foglalkoznak – ő nem helyteleníti a legendagyártást, csak azt kívánja megvilágítani, milyen elemekből épülnek fel a legendás és rejtélyesnek tűnő elképzelések; türelmes felvilágosító módjára lehántja a közvélekedésnek kitüremkedéseit, s megrendítően széles szakirodalmi tájékozottságát mozgósítva rámutat arra, honnan is erednek a legendák elemei. Könyvének egyik legnagyobb tanulsága épp az, hogy a legendák nagyon nagy része a 19. századi irodalomtörténet-írás ötleteit használja fel vagy hasznosítja újra – amit a régi irodalomtörténet egyszer kimondott vagy megírt (tényt, vélekedést, következtetést, jellemzést, pletykát, rágalmat), annak, úgy látszik, máig ható következményei lettek; az egyes állítások (mondatok) elhagyták régi, nagy narratív kontextusukat, szabadjára engedetten elkezdtek kóborolni, s hol így, hol úgy új történetté álltak össze (s így ki tudják elégíteni a nagyközönség giccs iránti igényét is). A legendahántás azonban sajnos nem úgy működik, mint a tengerihántás, ahol a csuhé lebontása után magvas csövek kerülnek kezünkbe – itt éppen az figyelhető meg, hogy ha lehántjuk az irodalomtörténet lerakódott (lesüllyedt) rétegeit, nem a dolog „lényege” (azaz a kukoricacső) marad a kezünkben, hanem az irodalom kultikus szemléletének mitikus, egyszerre magasztos és egyszerre pletykaéhes váza, amelyre – Milbacher teljesítménye mutatja, újra kell, kellene felrakni a megtisztított szakirodalom óvó burkát. Milbacher munkája azért különösen figyelemre méltó, mert ma több más ilyen „lehántó” irodalomtörténeti próbálkozás is előállt (a sok felületes internetes blog és podcast mellett): Nyáry Krisztián tollából az írói életrajzok és magánéleti kapcsolatok (szakirodalmilag többnyire korrekten) bulvárosított újranépszerűsítése született meg nagy közönségsikerrel, Háy János nagy ösz szefoglalásában pedig a korlátlan szépírói önkény nevében dobja ki a szakirodalmat az írói szabad vélekedések hol elmés, hol gyarló áradatából. Ezekkel szemben azonban Milbacher mérvadó bölcsességgel lép fel – elismerve, sőt kinyilvánítva a régebbi szakirodalom korhoz kötött gyarlóságait nem denunciálja a régi szemléletet, hanem újraolvassa, s minden igazságot és tévedést vagy koholmányt felülbírálva építi ki a maga vélekedéseit. E kettős gesztusrendszer, ugyanúgy, mint a szerző „tisztán” tudományos értekezéseiben, nagyon komoly eredményeket hoz – s remélhetőleg felvilágosító, ismeretterjesztő tanítása eléri majd a közvélekedésnek is bizonyos csoportjait…

Milbacher remekül népszerűsíti tudományos kutatásainak kitűnő találmányait, s ezáltal új interpretációs kontextusok felé is nyit vagy javaslatot tesz (megtalálja A vén cigány rejtélyes „malom a pokolban” frázisának lehetséges forrását; a Szózat keletkezéstörténetébe lehetőségként beapplikálja a nagyon tisztelt Kölcsey Ferenc szemére, azaz félszemére való esetleges utalást; A walesi bárdok „pártos honfivér” kitételét úgy értelmezi, mint a király megérkezte előtti polgárháborúra való allúziót; Toldi hősi figurájának átértelmezése a grobián típusú nagytermészetű fickó irányába az egész trilógia megközelítésének átírását is szolgálja). Impozáns és aktuális a Hymnus leírása oly szempontból, hogy a mű a keletkezésekor nem nemzeti imádságként funkcionált (érdemes lett volna ideírni, hogy 1847- ben egy gimnáziumi irodalmi szöveggyűjtemény már vagy még Kölcsey költeményének paródiáját is beengedte az akkori tananyagba – nagyon hasonlóan ahhoz, ahogy Arany János is megpróbálkozott a Szózat parodizálásával; sőt talán az is idefért volna, hogy a nagy népszerűségre szert tett Boldogasszony anyánk „nemzeti imádsága” is a nacionalista giccs hatására változtatta meg az eredeti „romlott hazánk” kitételt „édes hazánk”-ra…). A könyv kitűnően számol be a régi szakirodalom ideologikus-manipulatív torzításairól, vagyis arról, hogyan is simították el a nagy példákra sóvárgó életrajz-írók és szövegmagyarázók az anyagnak oda nem illő kiszögelléseit, az érintett figurák esetleges „hibáit” – felvilágosító attitűdjének alighanem ez a legizgalmasabb gesztusa.

Példaként említeném Petőfi szlovák származásának kérdését: bár mindenki megemlíti, régen is, most is, hogy Petőfi szlovák környezetbe született bele – ám hatalmas erőfeszítések történtek arra, hogy Petőfi szlovák anyanyelviségét mint a legnagyobb magyar költőhöz nem illeszthető jellegzetességet elhallgassák (nyilván annak is ellensúlyozására, hogy szlovák részről nem egy kísérlet történt Petőfi szlovakizálására is). Egy e könyvben nem említett jeles példát hoznék: Illyés Gyula, akinek Petőfi-könyve beláthatatlan hatást gyakorolt a 20. századi Petőfi-recepcióra (még egy pszichoanalitikus tanulmány is kétségbevonhatatlan forrásként hivatkozik rá), egyértelműen azt sugallja, hogy Petőfi magyarul kezdett beszélni („A drága Hrúz Mária, a kedves hajdani kis cselédlány … mosolyogva s óvatosan adja fia szájába a magyar szavakat”) – holott nyilván az ő számára sem lehetett valószínű, hogy a magyarul rosszul beszélő anya nem a maga szlovák anyanyelvén neveli kisfiát…; vagy máshol Illyés regényéből: „Véletlen leplezi le, hogy a szláv nyelvekben is otthonos” – Illyés nem meri kimondani, hogy Petőfi, egyszerűen szólván, tudott tótul). S ehhez még akár azt is hozzátehetjük: a Petőfi-filológia mindmáig nem vette észre az István öcsémhez című vers különös megszólítását („Pistikám” – a konvencionális magyar „Pistikém” helyett), amely nem-magyaros illeszkedési rendjével alighanem arra utal, hogy a család familiáris nyelvhasználata nem nélkülözte a szlovák jelenlétet és hatást.

Vagy ugyanilyen erős kérdésfelvetéssel Arany János szerepvállalásainak heroizálásával kapcsolatban is: Milbacher részletesen átnézi, hogy a zsarnokkal szembeszálló poéta ideálfigurája mögött mennyi mindennapi alkalmazkodás is kellett hogy rejtőzködjön, akár lélektanilag, akár politikai kompromisszumkeresés okán (amivel a régi szakirodalom nem tudott mit kezdeni) – hiszen A walesi bárdok költőjével szemben csak-csak megfogalmazódtak akkoriban olyan (nagyon túlzó és igazságtalan) vádak és rágalmak is, melyek oly keserű verset csiholtak ki Arany tollából („Székács, Arany, Szilassy / S hazánk több ily pimaszi / Keresztekért akarnak / Sírt ásni a magyarnak!”), melyek feltételezik, hogy az ily megítélés akkoriban nem volt teljesen ismeretlen vagy hatástalan.

S ugyanígy kiemelendő Milbacher lassú, minden kicsiny elemre kiterjedően figyelmes szövegolvasási gyakorlata, s sok megfontolandó javaslata a klasszikus szövegek újra-interpretálására – amely mögött az a (mindnyájunk részéről megélt) tapasztalat rejlik: a nagyközönség bizony nem a szövegeket olvassa (legfeljebb annyira, hogy beismeri, nemigen érti az összefüggéseket), hanem a százötven év alatt kikristályosodott magyarázó hagyományt. Kiváltképpen fontos ez az Arany-balladák olvasatát illetően – hiszen e balladákról már Arany életében elmondták, hogy didaktikai szempontból rettenetes problémát jelentenek: egyszerű olvasással a Vörös Rébék vagy az V. László szövegének „cselekménye” bizony kibogozhatatlan (holott egy balladának történetét csak-csak el kellene tudni mondani) – ezért számtalan kommentárt kellett is írni hozzá az iskolák számára; az pedig akkoriban nem – s sok-sok esetben ma sem – merült fel, hogy e balladákat nem történet-elbeszélésük alapján kellene értelmeznünk, hanem kifejezés-módjuk állandóan fel-felbukkanó szövegszerű ambiguitására kellene figyelnünk (hátha ezekben rejlik a nagy titok).

De persze nem hallgatható el, hogy Milbacher néha – újszerű interpretációt keresvén és javasolván – erős túlzásokba is esik: mintha afelé vonzódna, hogy az általa felvázolt irodalmi folyamatokban elsősorban a feszültségeket, az írók közötti konfliktusokat preferálja (túlzásnak látom azt a feltételezést, miszerint Arany „megtagadta” volna a Toldit – hiszen 1848-ban rögtön megírta a folytatást, a Toldi estéjét, ha persze más szemlélettel is). Teljesen igaza van akkor, amikor a Petőfi–Vörösmarty viszályt részletesen leírja, s Petőfi politikai gesztusában az irodalmi vezérszerep-váltás igényét is felcsillantja; de szerintem túlfeszíti a Petőfi–Arany közötti viszony (elemeiben persze elfogadhatóan rögzített) kontroverziáját, s elsősorban a kettejük közötti ellentétet vagy különbséget hangsúlyozza – említés nélkül hagyván, hogy Arany élete végéig a leghűségesebben őrizte Petőfi emlékét, s levelezésüket (amelyben valóban vannak összeütközések is – az elragadtatott bajtársiasság és pajkos testvériség mellett!) a maga életében nem hozta nyilvánosságra (holott a kiegyezés után erre már lett volna kereslet); helyesen és érzékenyen tárgyalja Milbacher a nagyon érzékeny Petőfi–Jókai viszonyt és konfliktust is, de szerintem megengedhetetlen túlzással él, mikor Jókai „bosszúját” emlegeti – hiszen Jókai is megőrizte élete végéig szakításuknak titkát, s számtalan értékelő emlékezésében kizárólag a pozitívumokat emelte ki, s oroszlánrészt vállalt a Petőfi-kultusz korai kiépítésében. Az pedig, hogy Jókai a koltói nyaralás közben megesett kis erotikus félrelépést a fiatal cigánylánnyal nyilvánosságra hozta, a korabeli megítélés szerint semmi dehonesztálót nem tartalmazott, tehát „bosszúnak” sehogy sem tekinthető – sokkal inkább a Jókai által az ötvenes években már nagyon nem szeretett Szendrey Júlia felé intézett, kicsit ízléstelen, csapás volt (az esetnek egyébként máig tartó továbbélése is megfigyelhető: született már dráma is Pila Anikóról – s Koltón máig él annak legendája, mennyire rajongott is a hölgy a zseniális költő iránt). Stb.

Mindez azonban belefér Milbacher kedélyes és friss irályába – az ismeretterjesztés és legenda-hántás szándéka szinte magától értetődő módon hozza magával a könnyed hangütést (amely azonban nem adja fel az ellenőrizhető állítások szigorú igényét), s a frivol kiszólásokat – amelyek nemcsak arra utalnak, hogy akkor is működik Milbacher pompás humora, ha a magasztos irodalomtörténeteket olvassa, hanem arra is buzdítanak, hogy mai olvasóként olvassuk úgy a régi szövegeket (szépirodalmat, költészetet – és irodalomtudományt), hogy feltételezzük: az írói és tudósi nagyság és komolyan vehetőség nem zárja ki annak megengedését, hogy ők, az írók és tudósok is, nagyság ide vagy oda, ugyanolyan „normális” emberek voltak, mint mi, s működésükben a nagyság és jelentőségteljesség nem mindig választható el a magánemberi, irodalmi szerepből következő, sőt a művekben is fellelhető és felmutatható gyarlóságtól. Talán nem mindenkinek fog tetszeni Milbacher nyers kitétele, miszerint Greguss Ágost esztétika-professzor máig sokszor felidézett ballada-meghatározása („a ballada = tragédia dalban elbeszélve”) „tiszta hülyeség” – de ha belegondolunk, szaktudományunk magas ormairól, ha más nyelvezettel is, a mai irodalomtudósok többsége ezt gondolja, s ezt mondja ki.

Milbacher irodalomszemléletének legizgalmasabb (s egyben legproblematikusabb) mozzanata alighanem abban ragadható meg, hogy igen nagy mértékben vonzódik az alternatív irodalomtörténet-írás iránt – rendre arra kérdez rá: mi történhetett volna, ha az irodalom történeti mozgása nem abban az irányban halad (fejlődik?), amint ténylegesen megtörtént, hanem valamely más, felmerülő vagy éppen már adott lehetőség irányában mozdul el. Milbacher több esetben is választási alternatívát vázol fel (például: ha A nagyidai cigányok vállalkozása nem fullad kudarcba, akkor nem a Toldi képezné a nemzeti klasszicizmus centrumát, ha Czakó Zsigmond nem pusztítja el magát, „más irányt szabhatott volna irodalmunk fejlődésének”, ha Arany nem hagyja abba fiatalkori prózaírói kezdeményeit, akkor nem került volna a korabeli elvárások központjába a már kicsit anakronisztikus eposz műfaja, stb.), amivel impozánsan érzékelteti, hogy szerinte az irodalom fejlődéstörténete (Horváth János műszava) nem előre meghatározott irányt követő valami, hanem állandóan választások és véletlenszerűségek nem tervezhető s nem kikövetkeztethető összjátéka. Az ilyen alternativitás megengedése természetesen beleillik az irodalom történeti leírásába (magam is próbálkoztam egyszer ilyennel: szerintem ha Az apostol még Petőfi életében megjelenik, egészen másként kellett volna alakulnia Petőfi kanonizációjának, s sokkal nehezebben lehetett volna a nép-nemzeti irodalom teóriáját kidolgozni és megkövetelni), ám Milbacher néhány esetben az alternativitás felvázolása során olyan értékpreferenciákkal is él, amelyek megítélésem szerint már nem igazolhatók. Mikor egy nyilatkozatában (nem ebben a könyvben) azt mondja Petőfiről, hogy fellépésével „a legnagyobb krízisbe taszította a magyar irodalmat”, s „nekiállt saját képére formálni az irodalmi mezőt. Ezzel majdnem két teljes generáció munkáját tette tönkre”, akkor igazságtalanul és történetietlenül ítél. Természetesen szíve joga, hogy Vörösmarty költészetét magasabbra értékeli, mint Petőfiét – de tönkretételről, válságba taszításról nyilván nem lehet beszélni. Az irodalmi generációváltások mindig krízisekkel és nagy konfliktusokkal járnak – de vajon milyen mérce alapján lenne az megítélhető, hogy mit is termett volna a továbbiakban Vörösmartyék „munkája”, s vajon „jobb” lett volna-e (s kinek a szempontjából) amaz eredmény, amit aztán Petőfiék, Aranyék nemcsak tovább, hanem felül is írtak. Az én meglátásom szerint az irodalom „fejlődése” sokkal inkább amőboid mozgások rendszertelenségében zajlik – s csak a későbbi kanonizációs mechanizmusok húzzák be e konfúz térbe a kívánatos egyeneseket (amelyek aztán egypár generáció feltűnése és eltűnése után állandóan újra s újra meghúzandók).

No de, Esterházyval szólván, mindez csak mellékszál. Milbacher könyve igen jeles legenda-hántást végzett el – s mind a szakma, mind a nagyközönség kíváncsian várhatja el tőle az irodalomtörténet „talált tárgyainak” további „megtisztításait”.

(Fotó: Németh Dániel)