A 18. századi Lengyelországban, Törökországban és Nyugat-Európában játszódó, eredetileg 2014-ben napvilágot látott Tokarczuk-regény hőse, Jakub Lejbowicz Frank a könyv legtöbb szereplőjéhez hasonlóan történelmi személy. A karizmatikus zsidó „próféta” Talmud-ellenes mozgalmában előbb a kabbalát próbálta összeegyeztetni a kereszténységgel, majd híveivel együtt áttért a katolikus hitre. A regény magyar fordítása megjelenés előtt áll a Vince Kiadónál – A ford.
Jakub könyvei
Köpjetek erre a tűzre
Frank varsói híveit szabadlábon hallgatják ki; az egész csapat nevében Jeruchim, azaz Jędrzej Dembowski beszél magabiztosan és terjengősen, valamint a fiatalabbik Wołowski, Jan. Mindketten jiddisül tesznek vallomást, de Moliwda ezúttal csak segédtolmács. Leül hát az asztalhoz, előtte toll és papír. Valami Bielski fordít, egész ügyesen. Moliwdának sikerült odasúgnia nekik, hogy általánosságokban beszéljenek, udvariasan és kedvesen.
Ők azonban egyre jobban belemerülnek a részletekbe. Amikor beszélni kezdenek a Jakub által, úgymond, úton-útfélen tett csodákról, Moliwda elhallgat, az ajkába harap, és leereszti tekintetét a tiszta papírlapra, amelynek látványa megnyugtatja. Miért csinálják?
Moliwda érzi, ahogy a bíróság kezdetben jóindulatú hozzáállása megváltozik, az inkvizítorok teste megfeszül, és a kis beszélgetésből igazi tárgyalás lesz, a hangok mélyülnek, a bíróság kérdései egyre kíváncsibbak és gyanakvóbbak, a vádlottak idegesen sugdolóznak, a titkár pedig nézegeti az agendát, vagyis úgy tűnik – esik pánikba Moliwda –, új időpontot adnak, nincs vége egykettőre az ügynek, ahogy hitték.
S önkéntelenül kicsit odébb tolja tőlük a székét, a kályha felé. Szinte oldalt ül.
Szlomo, azaz Franciszek Wołowski, a kereskedő és kicsit talán kalandor, aki egyaránt remekül bánik az emberekkel és a pénzzel, egyszerre úgy áll a bíróság előtt, mint egy kisfiú, remeg az alsó ajka, mindjárt elsírja magát. Jeruchim viszont játssza a magabiztos, nyílt, egyszerű embert, pedig nem ilyen, Moliwda tudja jól. Elmondja, hogyan szoktak imádkozni, mire a bíróság kéri, énekeljék el azt a titokzatos dalt, amelynek tartalmát nem akarják vagy nem tudják elmagyarázni. Bizonytalanul néznek egymásra, összesúgnak, egyértelmű, hogy titkolni próbálnak valamit. Közbeszól Matuszewski, valahogy sápadt, mintha már kimondták volna rá a halálos ítéletet. Ő lesz a kórus karnagya, felemeli a kezét, és rövid sugdosás után énekelni kezdik az Igulé t a varsói konzisztóriumi bíróság előtt, mint a nebulók, éretlen fiúk. A helyzet minden komolysága ellenére még bele is feledkeznek az éneklésbe. Moliwda lesüti a szemét.
Annyiszor hallotta ezt az éneket, néha be is kapcsolódott, igaz, de most, a püspöki bíróság fűtött termében, ahol a dohszag küzd a kályhák égésterének tisztítására szolgáló lúg szagával, ahol éjszaka jéglevelek és -ágak finom füzérét rajzolta az ablaküvegekre a fagy, abszurdnak hatnak az Igule szavai, nem stimmel semmi. Moliwdának Łowiczban, a legmagasabb egyházi hivatalban, Lengyelország prímása mellett van állása, sikerült neki, hazatért az övéihez, minden bűnére fátylat borítottak, és újra befogadták a tiszteletre méltó emberek közé, miért is érdekelnék ennek a dalnak a szavai, értette-e valaha is igazán őket?
Míg a vádlottak kimennek, elvonulnak a bekísért Jakub mellett. Mindenki a falhoz húzódik, és elsápad. Jakub ünneplőruhát visel: a magas sapkáját, galléros kabátját. Mintha egy királyt vezetnének be. De furcsán merev az arca. Wołowskira néz, aki elsírja magát, és azt mondja héberül:
– Köpjetek erre a tűzre.
[…]
Körner Gábor fordítása
